Réges rég, mikor még a világ gyerekcipőben járt volt egy hatalmas háború. Egy gonosz
mágus akit Mugnó Professzornak hívtak, el akarta pusztítani a világot, majd újra teremteni,
amiben csak azok élhetnének akik szerinte arra méltók. A Professzor olyat
tett amit előtte még egy mágusnak sem sikerült, megszerezte és uralta mind a négy ősi
elemet. (Ez azért is volt nagy tett, mert egy mágusnak csak egy eleme lehet!). Az
emberek megpróbáltak szövetséget kötni Mugnóval és az ő fanatikus követőivel, de
elutasította őket,. Vagyis csak félig. A Professzor úr alkut ajánlott, amennyiben átállnak
az ő oldalára, és az ő szolgálatában harcolnak, megkíméli az életüket. Aki egy kicsit is ismerte Mugnó Professzort, az tudhatta hogy a varázslóknál és varázslényeknél csak az embereket utálata jobban. Mugnó szerint ugyan is az embereknek nincsen joguk sem a szabad élethez, sem ahhoz hogy ők népesítsék be az egész bolygót.
A varázslények talán egy fokkal jobbak, a mihaszna embereknél, de szerinte ők is a
varázsvilág söpredékei. A jó varázslóktól pedig egyenesen a rosszullét kerülgette a
professzort. Ha egyszer a sors megáldotta őket, varázserővel akkor miért kell nekik bujdosni az emberek elől, miért nem fordítva. A varázsvilág felvette Mugnóval és követőivel a harcot, de egyik fél sem tudta legyőzni a másikat, ezért mindkét fél szövetségeseket
keresett magának. Minden egyes embernek, varázslénynek és varázslónak el kellet
döntenie, hogy melyik félhez csatlakozik. A professzor úrhoz sokkal többen csatlakoztak,
mint azt remélte volna. Mugnó és követői szinte már majdnem elpusztították a megmaradt
ellenállókat, amikor egy váratlan dolog történt. A csatatéren felbukkant egy férfi és
egy nő, akik birtokolták a legendás ötödik elemet. A férfi aki első kinézetre egy
könyvmolynak tűnt, vézna alkatával, ámulva nézett körbe, hogy mennyi az ismerős arc,
Vagyis inkább mennyi volt, míg Mugnó nem végzett velük. Mennyien áldozták életüket, hogy megmentsék a világot a biztos pusztulástól. A nőt sírás kerülgette, nem akarta elhinni hogy ennyi életet követelt Mugnó háborúja. Mugnó professzor tudta hogy kik ők, ezért ahogy szokása tartotta a nyílt küzdelem helyett fondorlatos alkut ajánlott nekik, de ők nem kértek a professzorral való közösködésből. A két idegen lassan de biztosan Mugnó felé vették az irányt. A professzor eléggé megrémült a legendás elem birtokosaitól, de bízott hatalmas erejében. A férfi és a nő, akik mellesleg házasok voltak, megidézték Szereliszt a vörös sárkányt. Szerelisz jóval nagyobb volt mint egy átlagos sárkány és e mellett jóval félelmetesebb is. A sárkány a magasba szállt, majd dobhártyaszaggatóan bömbölt egyet ezután a szájából kék színű lángcsóvák csaptak elő, amik egyenesen Mugnó professzor csatlósait érték. A kék lángcsóva azonnal beterítette a csatatéren lévő összes gonosz varázslót, varázslényt s az újonnan átállt embereket is. A csatatér szép lassan tisztulni kezdett.
Szerelisz hatalma legendás volt és most hogy Mugnó és mindenki más is saját
szemével láthatta mire képes, nem is kételkedett benne senki sem. Már csak két csatlós
maradt a csatatéren, Szerelisz feléjük repült, kitárta a száját majd rájuk zúdította a kék
színben játszó halált. A két csatlósnak torkába fagyott a sikolya, azonnal megdermedt, majd néhány másodperc után a semmibe vesztek. A legendás házaspár Mugnó felé fordult, majd a férfi így szolt:
– Még meggondolhatod magad Mugnó! Még nem késő visszavonulnod! – jelentette ki
Arthur a legendás elem birtokosa.
– Sohaaa! – kiáltotta Mugnó Professzor.
A professzor nagyon ideges lett, ő aki megszerezte s uralta mind a négy ősi elemet, neki
mernek ultimátumot adni? Neki aki már egészen kicsi korában olyan varázslatoknak a
birtokában volt, amit még a magasan képzett varázslók is megirigyelnének. A professzor
dühében egy hatalmas tűzgolyót hajított a házaspár felé, de ők egy egyszerű kézlegyintéssel elhárították azt. Alice néhány pillanatra felnézett az égre, majd mérgesen Mugnó szemeibe. Talán a sors hozta így, vagy csak puszta véletlen volt, de pont akkor kezdett el szakadni az eső. Mintha az ég is tudta volna, hogy valami nagyon – nagy dolog fog történni. Arthur és Alice néhány centivel közelebb léptek Mugnóhoz, majd egy varázsigét kezdtek el mondani.
– Halljátok szavainkat ősi istenek, a gonosz ismételten felemelkedett, de még nem jött el az ő ideje, ezért vesztésre ítéltetett. A legendás elem birtokosai szolnak hozzátok, megidézzük az Elfeledettek barlangját, hogy a gonosz örökre elzárva maradjon!. A házaspár szavaira, koromfekete felhők lepték be az eget, s a Mugnó professzor felett lévő felhőből egy tornádó kezdett el leereszkedni. Hamar hatalmasra nőtt a tornádó, s a professzor hiába vetette be minden tudását hogy megállítsa a tornádót, kudarcot vallott. A tornádó eközben felvette végső alakját, belsejében rengeteg villám cikázott ide-oda arra várva, hogy valakiben szörnyű sérüléseket okozzon. A professzor, megpróbált még egyszer tudása legjavából elhárítani a varázslatot, de hiába. A tornádó bekebelezte a sikoltó Mugnót, majd szép lassan összezsugorodott és eltűnt.
A változás azonnal érezhető volt a gonosz bukásával a világon mindenki örült és
ünnepelt, kivéve a házaspárt, mert csak ők tudták hogy milyen áldozattal jár az ha valaki
megidézi az Elfeledettek barlangját.
A csatatéren ahol nem rég még számos varázsló és varázslény holtan feküdt, most kietlen s
üres volt. Az ég elsötétedett s egy fekete fénycsóva közeledett a házaspár felé. A fekete
fénycsóva a kietlen csatatérre csapódott be, és abból egy vézna alkatú, valaki vagy valami
lépett elő. Első ránézésre nagyon ijesztő volt, az arcát lehetetlenség volt felismerni, mivel
csuklya borította. A az egész testét fekete köpeny fedte be és az egyetlen kivehető dolog
rajta a jobb kezében lévő hatalmas kasza volt. Ez a csuklyás valami közelebb lépett a
házaspárhoz, majd dermesztően rideg, süvítő hangon így szolt:
– Tudjátok hogy miért vagyok itt? – Hosszú szünetet tartott mintha tényleg nekik szánta volna a kérdést. De mikor már éppen válaszra nyitotta volna a száját Alice, azzal szembesült hogy nem képes rá hogy hangokat adjon ki. – Csak nem képzelted, hogy érdekel a mondani valód halandó… – Erős lenézés volt a hangjában. Majd így folytatta – Megidéztétek az Elfeledettek barlangját, amiért az életetekkel kell fizessetek! – Mint egy kérlelhetetlenül lesújtó hóhér, olyan volt pusztán a hangja, Arthur és Alice azonnal tudták, itt a vég. Ám valahogy még is sikerült összeszedniük a bátorságukat és szinte teljesen egyszerre felelték:
– Tudjuk! – Hiába a legjobb próbálkozásuk ellenére is mind kettejük hangja elcsuklott a szó
végére.
A kaszás közelebb lépett hozzájuk, a magasba emelte a kaszáját majd hatalmasat suhintott vele. De nem történt semmi, a kasza nem csinált semmit sem.
– Mi történt? – Kérdezte Alice teljesen megdöbbenve.
A csuklyás alak leeresztette a kaszáját, majd ezt mondta:
– Csak azt vihetem el, aki megidézte az Elfeledettek barlangját. Ott lapul benned egy
gyermek, egy kisfiú, ezért amíg ő meg nem születik nem tudlak magammal vinni!
A csuklyás egy alkut ajánlott a házaspárnak.
– Megkímélem a kisfiú életét ha cserébe, immunissá tesztek a legendás ötödik elem varázslatai ellen! -. A házaspárnak azonnal dönteniük kellet, az idő utolérte őket. Vészes gyorsasággal kezdtek jelentkezni rajtuk az öregkor jelei. Ilyen tempó mellett pár perc alatt csonttá aszalódtak volna.
– Legyen hát! – válaszolta Alice. A legendás házaspár nem értette, hogy miért kér védelmet a halál a legendás ötödik elem varázslatai ellen, de nem volt idő a kérdezősködni. Arthur és
Alice a megmaradt utolsó perceikben, elnevezték a kisfiukat Jamesnek, majd oda adták a
nagybácsijának, és megkérték hogy csak akkor mondjon el róluk bármit is ha már itt lesz az ideje. A halál a legendás ötödik elem birtokosait magával ragadta!
Korom fekete felhők borították el egész Nagy – Brittannia területét.
Az ott élő emberek már teljesen megszokták a borús eget és a sok esőzést, de ezek a felhők valahogyan mégis különböztek a szokásos felhőktől. Egyre csak sötétebb és sötétebb felhők lepték el az eget, az újonnan érkezett fekete felhők máris készen álltak, hogy az összegyűjtött esőcseppeket rázúdítsák a lakosságra. Nem kellet sokat várniuk, néhány dörgéssel teli másodperc után eleredt az első. Néhány perc bemelegítő esőzés után, a fekete felhők elkezdték csak úgy zúdítani magukból az esőt, úgy esett mintha dézsából öntötték volna. Az emberek azonnal menedékbe húzódtak, bár elsőre úgy tűnt hogy a masszív tégla építésű házak sem óvják meg
az embereket, annyira sűrűn és intenzíven esett. Egy lélek sem volt az után, se egy kutya se egy macska. Az eső mindenkit ugyan úgy elkapott, senkit sem kímélt, ez alól a
Dennis Drive utca lakói sem voltak kivételek. Ebben az utcában ugyan is, nagyon stabil házak voltak felépítve. Ebben az utcában, laktak a környék leggazdagabb és legbefolyásosabb emberei. Ám mindenütt vannak furcsaságok, nos itt is volt, mégpedig az, hogy az utca legvégén egy nagyon szegény férfi és annak keresztfia élt. Az ott élő emberek szerint akinek nincs minimum két autója és nem rendelkezik három luxus nyaralóval az nem ebbe az utcába való. Ennek a férfinak és a keresztfiának, sem autója sem luxus nyaralója, de még rendes tető sem volt a fejük fölött. Az utca legvégén lévő ház, ugyanis nem hasonlít a többi társához.
A házon látszott, hogy nem egy mai darab, jócskán ráfért volna már egy jó alapos felújítás.
Az utca lakói számtalanszor írtak levelet a polgármesternek, hogy költöztesse ki őket abból a rozoga házból, mert egyrészt veszélyes ott lakni, másrészt nem való az ő idiljükbe. De mindig csak ugyan azt a választ kapták, nem tudnak mit tenni. Az eső csillapodni látszott, a
koromfekete felhők úgy tűnt tovább állnak. Az utca legvégén lévő ház kertében egy
vézna, világos barna hajú fiú tűnt fel. A fiú nagyon szerette az eső utáni szelet s a felhők
között megbújó villámok dörgését hallgatni.
– James, azonnal gyere be! – kiáltotta egy hang a ház belsejéből.
A fiú sarkon fordult, még egy utolsó mély levegőt vett az eső utána kellemes szellőből, majd besietett a házba. A nappaliban egy középidős, enyhén duci, borostás arcú férfi várta.
– Légy szíves, ne menj ki az udvarra ilyen időben! – Jelentette ki James nagybácsija Alan.
James nem értette, hogy miért félti annyira a nagybácsija, már elmúlt tizenhat éves. Mindegy is volt, este hét órát mutatott az óra, James és Alan a konyhába mentek, ahol egy jó adag húslevest fogyasztottak el mind ketten. James elköszönt a nagybácsijától és felment a szobájába. James szobája nem igazán tükrözte életkorát, ütött – kopott bútorok, rozoga ágy és egy fekete-fehér képernyős tévé. James néhány percig nézte a tévét, majd elaludt.
Hajnali kettőt ütőt az óra, síri csend volt az egész utcában. Az utca elején három
alak bukkant fel. Kivehetetlen volt az arcuk, mivel fekete maszk takarta, a testüket pedig
fekete talár alá rejtették. Egészen a 225.számú házig sétáltak ahol a bejárati ajtónál megálltak.
– Mehet?! – kérdezte a szélső bal oldali a többit. A társai nem szóltak semmit, csak bólintottak.
A három ismeretlen maszkos idegen betörte az ajtót majd berontottak a nappaliba. A hatalmas zajra amit csaptak James és Alan is azonnal felkelt. James gyorsan lesietett a nappaliba, ahol meglátta a három idegent.
– Mit akarnak itt? – kérdezte remegő hangon James.
A három maszkos férfi ránézett Jamesre, majd felnevettek:
– Ő lenne a legendás ötödik elem birtokosa?, Ez a kis mitugrász! – mondta széles mosollyal az egyik idegen.
James nem értett semmit, inkább gyorsan benyúlt a vitrines szekrénybe, ahol egy kisebb kés volt elrejtve. – Azonnal távozzanak innen! – kiabálta feléjük James.
A három idegen most még nagyobb nevetésbe kezdtek.
– Nem gondolod hogy megtudsz minket állítani!?
– Ő nem, de én igen! – kiáltotta a lépcsőről lesiető Alan Walley. Alan James mellé lépett majd előre nyújtotta a kezét és ezt a varázsigét mondta: Defento!
A varázsige elhangzása után, a három idegen a legközelebbi falhoz vágódott.
James megrémülve nézett nagybácsija.
– Ezt meg hogy csináltad? – kérdezte James.
– Most nincs idő a kérdezősködésre, gyorsan kapd fel a kabátod!
– Nem mentek innen sehová! – Üvöltötte egyikük, majd egy varázsigét harsogva hadonászott feléjük: Merli Ala Szelevota!. Alan és James iszonyú fájdalmak közepette a földre zuhantak, ugyan is ez a varázsige néhány másodperc leforgása alatt, szó szerint felégeti az összes létező belsőszerveket. James és Alan a földön feküdtek, az egyik maszkos oda lépett Jameshez, majd megérintette. James az érintést követően, sokkal jobban lett, nem értette hogy miért mentette meg.
– Te még élve kellesz nekünk! – lökte oda a választ a maszkos férfi. Az egyik maszkos férfi
odasétált Alanhez majd egy jó nagyot belerúgott.
– Hagyd békén a nagybácsimat! – kiáltott fől James.
– Hallgattassátok már el! – mondta az egyik idegen a többinek.
Azzal egy másik fekete maszkos James tarkójának érintette pálcáját, mire a fiú ismételten
összecsuklott és eszméletlenül zuhant a padlóra.
A nappaliba az ablakon keresztül három ezüstös fénycsóva tört be, amiből szintén három
idegen lépett elő.
– Csak nem rosszkor jöttünk? – Kezdte azonnal az egyik éppen hogy csak kilépve a
fénynyalábból. – Kelly, te hozd rendbe Alant, én és Félix elintézzük ezeket!
Kelly akinek hosszú szőke haja volt és tengerkék szeme, azonnal oda szaladt Alanhez és egy gyógyító varázsigét kezdett el alkalmazni.
– Azt hiszed hogy megtudsz minket állítani?! – mondta az egyik maszkos alak.
– Nem hiszem…Tudom! – Jelentette ki Dorien nyugodtan. – Gyerünk Félix! -.
Félix és Dorien elszántan felvették a harcot a három idegennel, néhány hihetetlenül hosszú és mozgalmas másodperc után úgy tűnt sikerült visszavonulóra kényszeríteniük őket.
– Még vissza jövünk! A professzor nem felejt – mondta hangját fent hagyva az egyik maszkos, mintha még hozzá akart volna tenni valamit, de nem mondott semmi mást csupán kirepültek a tátongó betört ajtón.
– Sikerült rendbe hoznod Alant? – kérdezte idegesen Dorien.
– Igen, de ha még fél percet késünk, akkor már nem tehettem volna semmit.
Alan feltápászkodott a földről, néhány apró zúzódástól eltekintve, amit az a hatalmas rúgás
okozott, kutya baja se volt.
– Szégyen hogy így elpuhultál, holott elviekben te vagy a szél elem legerősebb mágusa! –
Kezdte Dorien, meg sem várva míg Alan magához tér.
Alan nem szólt semmit, egy kisebb szájhúzással próbált válaszolni. Félix észre vette a kínos
helyzetet, ezért azonnal Alan segítségére sietett úgy, hogy próbálta másra terelni a témát:
– El kell vinnünk innen Jamest egy biztonságos helyre!
– Valóban. És tudom is, hogy melyik lesz a legbiztonságosabb hely. A Mérgezett Fog Hotel
lesz! – Vélekedett Dorien. Lévén, hogy kimondatlanul is Dorien volt a csapat vezetője, a
kérdést lezártnak tekintették.
– James szaladj fel és gyorsan pakold össze a legfontosabb dolgaidat! – Javasolta Alan.
James felrohant a lépcsőn majd be a szobájába. Előkapott egy fekete színű bőröndöt majd
gyorsan beledobálta a ruháit. Igazából sokkal egyszerűbb volt a feladat, mint azt a lépcsőn
felfelé haladva gondolta volna. Egy részt, mert a veszély helyzet és sokk hatására semmi ilyen jelentőségű dologgal nem volt képes elmélyülten foglalkozni, más részt, mert már a pakolás elején kiderült, hogy nem kell túl sok ruha között válogatnia.
– Mit tud a fiú? – tudakolta Dorien.
– Még semmit! – Csattant fel Alan.
James lesietett a bőrönddel útra készen.
– És hogyan megyünk? -.
– Nos normális esetben, mint azt gondolom te magad is tudod a teleportálás lenne a
legegyszerűbb és gyorsabb módja az utazásnak. – Okította Félix. Eközben James szemei
elkerekedtek a hallottaktól.
– De sajnos az most lehetetlen. – Tette hozzá gyorsan Dorien. – A Mágikus Védelmi Alakulat
egy időre eltiltott mindenkit a teleportoktól. Már azért is nagy bajban leszünk, hogy ide felé
fénycsóva varázslattal jöttünk. Ezért a legegyszerűbb az lesz ha sima busszal megyünk!
– Értem és mond csak Dorien tudod te, hogy hogyan kell eljutni hétköznapi busszal a
Mérgezett Fog Hotelbe? Érdeklődött Alan.
– Már hogyne tudnám, el kell jutnunk a Tower Hídhoz, ott van egy átjáró, amin keresztül oda
teleportálhatunk. A kötött portálok használatát még nem tiltották meg.
A négy mágus és James összeszedték magukat, elhagyták a házat majd az utcát és a Ponnes Street megállójához siettek. Pont jókor érkeztek, a busz abban a másodpercben állt be a megállóba. Gyorsan felszálltak, a busz teljesen ki volt halva, eltekintve egy hulla részeg alaktól aki a jármú végében az egyik ablaknak borulva világáról mit sem tudva énekelgetett,
dúdolt és hörgött, majdnem szabályosan ebben a sorrendben ismételgetve ezeket. Alanék
körülnéztek a buszon majd mikor megállapították annak ürességét a legközelebbi négyes
ülőhelyre letelepedtek. James az utazás közben többször is oda vetette a kérdést, hogy mi ez a nagy felhajtás és, hogy miért nem mondta el neki, hogy varázsló. De Alan csak annyit
mondott válaszul, hogy a hotelben majd mindent el magyaráz. Ezzel be kellett érnie ha nem is végleg, de őt így is idegesítette és furdalta a kíváncsiság, most, hogy halál félelme múlóba volt. Nekidőlt hát az ablaknak és bámult kifelé a korom fekete éjszakába. Így telt az idő, számára egy örökös valóságnak tűnt. Már csak egy megálló választotta el a varázslókat és Jamest, a Tower Hídtól, amikor a busz hirtelen egy nagyot fékezett. A buszvezető előtt egy fekete maszkos férfi állt. A férfi, felemelte a pálcáját, amit a kezében tartva a buszra szegezett majd egy piros fénycsóvát repített a buszvezető felé.A fénycsóva betörte az üveget és eltalálta a vezetőt, aki azon nyomban szörnyet halt. Erre a busz végében ülő alak, magához tért és az alkoholtól bambán bámulva maga elé motyogott valamit, nem értette hogy mi történhetett.
Dorien Elwood azonnal tudta hogy mi történt és hogy kik voltak a tettesek.
– Figyelem, mi is leszállunk a buszról, higgadtan kell hogy cselekedjünk, Jamesnek nem eshet bántódása! – jelentette ki Dorien.l
Dorien és a többiek lekászálódtak a buszról, majd előre vették az irányt. A fekete maszkos
férfi azonnal kiszúrta őket és a nyomukba eredt.
– Futás, Futás! De már késő volt, még ki sem mondta Félix teljesen, a maszkos férfi már is utolérte őket. Néhány pillanattal később még három maszkos férfi jelent meg a semmiből.
– Tudod hogy ki vagyok Dorien? – Kérdezte kaján hangon az amelyik az imént végzett a
sofőrrel.
– Tudom, te vagy az… a megsemmisítő! – jelentette ki Dorien, hangjában hallható félelemmel.
– Hát az meg milyen név? – kérdezte James.
– Azért kapta ezt a nevet, mert mindenki aki csak az útjában állt, azt azonnal
megsemmisítette… Mugnó Professzor után, ő a legkegyetlenebb sötét mágus – magyarázta
Kelly elfojtott hangon.
– Bizony, bizony, mennyi mindent tud a kis Kelly. Na de elég ebből, adjátok át James és gyors halálotok lesz! Vagy nem… – kacagta a megsemmisítő névre hallgató varázsló.
James nyelt egyet, érezte ahogyan a félelem ismételten úrrá lesz rajta. Az egész testét bénulni érezte, földbe gyökereztek a lábai a félelemtől. Majd erőt vett magán és jobban szemügyre vette ezt a bizonyos megsemmisítőt. Bár nem sok minden látszódott belőle, a testét társaival egyetemben szintén fekete talár takarta és az arcát maszk, csak a vörösen izzó szemei látszódtak.
– Nem!, Ebből nem eszel! – Kiáltotta Kelly.
– Jaj te kis butus, – Nevette el magát újra a megsemmisítő. – A mesterem nem engedné hogy belőle falatozzam, bár ínyemre való falat lenne. Ő élve kell nekünk, viszont te és a csürhéd sehogy sem.
– Búcsúzz el, itt és most meghaltok! – kiáltotta a megsemmisít majd egy kézlegyintéssel egy hatalmas tűzgolyót repített Dorien és a többiek felé. Félix azonnal egy vízszerű golyóval
próbálta megállítani ezt a hatalmas tűzgolyót, jó néhány másodpercnek el kellet telnie, mire
Félix vízvarázslatának sikerült megállítania a tűzgolyót. Félixről csak úgy ömlött a víz, minta
kemény fizikai munkát végzett volna.
– Minden rendben Félix? – kérdezte Dorien. Félix nem mondott semmit, csak bólintott egyet.
– Ügyes vagy Félix, de korán sem vagy olyan erős, mint én! – jelentette ki a megsemmisítő.
Úgy tűnt ez a megsemmisítő mindenkiről pontosan tudja hogy kicsoda és micsoda, habár ők vajmi keveset tudhattak róla. A három maszkos férfi, időközben be akartak szállni a harcba, ám végül is úgy döntöttek, hogy maradnak a megfigyelői szerepüknél, ugyan is a
megsemmisítő utálta ha segítenek neki, másrészt pedig, mert volt már rá példa hogy a saját társait is megölte, csak hogy az ellenségeivel is végezhessen.
– Ti meg mi a fenét álltok ott? – Méltatlankodott vezetőjük. – Kapjátok el a ducit és azt a szőke lányt! -.
– Mindig ez van! – Csattant fel Kelly. – Ti intézzétek a kis csajt, mi?? Ő nem is méltó rá, hogy én magam foglalkozzam vele. De mintha semmit sem mondott volna, sem a maszkosoktól, sem a megsemmisítőtől nem jött válasz. A három férfi Alan, Kelly és James felé vette az irányt.
A középen álló férfi, egy tűzcsóvát hajított James és az ő védelmezői felé, de Alan egy
szélszerű pajzs varázslattal kivédte azt. Dorien és Félix tudták hogy nem jók az esélyeik a
megsemmisítővel szemben, szinte minden varázsló ismerte a nevét és eddig senkinek nem
sikerült legyőznie, vagy legalább élve túlélnie a találkozást.
– Kelly, Alan, nektek kell megállítani azt a három maszkost, mi elintézzük a megsemmisítőt! – mondta Dorien.
Az utca ahol nemsokára hatalmas összecsapásra került sor, kietlen s üres volt. Az utcában
talán ha két ház állt, de szinte biztos hogy abban is, hajléktalanok tanyáztak annyira lepukkant és öreg volt. A megsemmisítő most egy lila színű fénycsóvát eresztett ki a tenyeréből, de Dorien egy halvány piros színű pajzs varázslattal megállította. Félix kihasználva az időt egy vízszerű lándzsát alkotott, amit a megsemmisítő felé hajított. A megsemmisítő azonnal kivédte azt, de egy piros színű fénycsóva hátulról eltalálta. A megsemmisítő azonnal térdre borult.
– Légy átkozott Dorein!, Egymagad semmi vagy!
A megsemmisítő nagyon ideges lett, olyan még sosem fordult elő, hogy valaki akár csak
megtudta volna érinteni, nem hogy térdre kényszeríteni. Gyorsan feltápászkodott majd
mindkét tenyerét a magasba emelte.
– Kelly, gyorsan le kell ezeket rendeznünk, ha nem sietünk Dorien és Félix meghal! – kiáltotta Alan, Félixék helyzetét látva. Hiába az erőlködés, sem Alan sem pedig Kelly nem tudta legyőzni a maszkos férfiakat, bár úgy látszódott, hogy a maszkos férfiak sem akarták őket legyőzni, inkább csak hátráltatták őket. Inkább bénító hatású vagy gyengébb támadó erejű esetleg nehezebben kivédhető varázslatokat használtak, hogy kifárasszák őket, a tapasztalt mágusok számára egyszerűbb ás gyorsabb ám halálos bűbájok helyett.
A megsemmisítő felett, egy gigantikus mérető tűzlabda kezdett el alakot ölteni, néhány
másodperc után felvette a végső alakját.
– Ezt védjétek ki! – kiáltotta a megsemmisítő, majd feléjük hajította a gigantikus méretű
tűzgolyót. A tűzgolyó szélsebesen száguldott, Dorien tudta hogy ezt a hatalmas tűzgolyót ennyi idő alatt, nem lehet sem elnyelni sem kivédeni.
Doreinnek gyorsan kellett döntenie és meg is tette, hátra pillantott, rámosolygót Jamesre,
majd így szólt hozzá:
– Vigyázz magadra James Walley, mert hamarosan szükség lesz a hatalmadra!
Dorien Elwood előre emelte mind két tenyerét majd egy varázsigét mondott,
Fire Da Lamento!
A varázsige elhangzása után, Dorien tenyere azonnal elnyelte ezt a hatalmas méretű
tűzgolyót.
– Neee, kiáltotta Félix.- Miért tetted ezt? – kérdezte Félix Dorient, aki közben a földre zuhant.
– Védjétek meg Jamest, ne hagyjátok hogy a történelem újra megismételje önmagát! – súgta oda Dorien Félixnek, majd lehunyta a szemeit és meghalt. Kelly azonnal zokogni kezdett.
Hirtelen mindenki abbahagyta amit éppen csinált, a megsemmisítő őket bámulva
mozdulatlanul állt a helyén, a maszkosok szintén így és még Alanék sem tudtak reagálni,
egyszerűen nem hittek a szemüknek. Kelly odafutott Dorien holtestéhez és magához ölelte.
– Ne halj meg papus, erős vagy! – kiáltotta Kelly, de már késő volt. Ezt a varázslatot nem
szabad használni, mert aki így tesz az, az életével fizet érte.
A fekete maszkosok a megsemmisítő háta mögé siettek. – Egy megvan!, Most ti jöttök! –
mondta a megsemmisítő kuncogva. Kelly nem tudott az ellenségre koncentrálni, sírt és sírt,
minden amit tudott az Dorientől tanulta, úgy tekintett rá mint az apjára. – Kelly szedd össze
magad, te vagy a csoportvezető! – jelentette ki Félix. Kelly nagyon jól
tudta, hogy Dorien után ő a vezető, de még soha nem kellet vezetőként debütálnia.