Játék, látszat, én

Alszom. Most jól érzem magam, és eszem ágában sincs arra gondolni, hogy milyen napom lesz. Úgy vagyok vele, hogy addig szép az élet, amíg az ember nem tud magáról, és nem méregeti a saját életét a másokéhoz, még akarata ellenére sem. Legjobb ezért ovisnak lenni, de mivelhogy erre nekem már nincs semmi kilátásom, maradok az alvásnál. Mindaddig, amíg az áldott ébresztőóra ezt jó szemmel nézi…
Tehát eddig. Nem tudom, hogy mi szükség van arra, hogy a fejemtől húsz centire úgy visítson, hogy még a szomszédokat is fölébressze, de ha jól esik neki, hagyom még egy kicsit… Azt hiszem két perc bőven elég volt, most már jó lenne valamivel elhallgattatni, mert kezd kicsit idegesíteni. Csapkodni kezdek az óra irányába, de semerre sem találom. Talán most! Tökéletes. Sikerült leütni a helyéről, és most mehetek keresni, pusztán a hang alapján, a kisasztalom alatt. Jut eszembe, ha már kisasztal, illenék beverni a fejemet is nem? De. A fejem fáj, pizsamában mászkálok az asztal alatt a vaksötétben, és még a papucsom két hete elveszett párjára is ráakadok, az óra viszont sehol. Végre, ha nem is konkrétan a keresett dolgot, de egy, a kutatásban döntő eszközt találok. Az éjjelilámpa kapcsolóját. És lőn világosság, és lőn óra és lőn nagy sietség, ugyanis sikeresen negyedórával későbbre húztam fel a drágalátos kis vészmadarat. Mondjuk ezt már megszokhattam volna, mert egy jó ideje minden reggel elhatározom, hogy majd este rendesen állítom be az órát, – mondván hogy jobb félni mint megijedni – de reggelente rájövök, hogy még mindig jobb megijedni, mint lekésni a vonatot.
Szóval, jön a reggeli kapkodás, amiből – már jól viselem – a későbbiekben folyton problémáim származnak. Ruha fel, rohanás a fürdőszobába, onnan a konyhába, gyors reggeli, akarom mondani túl gyors reggeli, mehetek nadrágot cserélni, aztán fogmosás, véletlenül a húgom fogkeféjével. Nem baj! Majd jól elmosom… Indulás cipőt venni az előszobába, majd vissza a hálószobába zoknit venni.
Végül, ha nem is túl precízen, de elkészülök, és rohanhatok a vonathoz. Éjszaka esett az eső, megfűszerezvén egyaránt a reggelt és a ruházatomat. Tudniillik, aki eső után szalad a még szárazon sem éppen steril járdán, annak jobb, ha le sem írom a sorsát. A ruhám szokása szerint még a hátam közepén is változatos alakú vidám kis sárpettyekkel lehet teleaggatva, de ez mindegy lenne, ha legalább megfésülködtem volna.
A temetőig rohanni fogok, aztán kicsit pihenek. Mi is volt matekból a lecke…? Itt is van a temető? Ak or már csak pár lépés a kocsmáig. Az idővel általában nem szoktam tisztában lenni, úgyhogy csak nagyjából tudom, hogy mennyire kell futnom ahhoz, hogy a kalauz időben észrevegyen, és még fél percig ne indítsa el a vonatot.
Tehát csörtetek a kocsma irányába, miközben egyre inkább közeledek a falu közepe felé. A ködben egy-két szürke, korán kelő alak tűnik fel. Álmosan mennek haza a boltból szatyrokkal a kezükben. Én pedig tudom, hogy hidegen hagyom őket, de azért mégiscsak lassítok, mert furcsán érzem magamat. Mindenki szótlanul sétál a reggeli, ködös félhomályban, én meg itt rohangálok kerülgetve a pocsolyákat a járdán.
Szóval most, hogy megálltam végignézek a ruhámon, kicsit elszörnyedek, és szomorúan, innentől már csak kullogok tovább a ködben. Pár méterre tőlem két nagyhangú asszony kiabál át egymásnak az úton úgy, mintha legalább kétszáz méterre állnának egymástól. Kicsit gondolkodóba ejtenek, hogy lehet azon versengeni, kinek fáj jobban a lába, kinek segítenek kevesebbet az unokái, és melyikük költ többet gyógyszerre?
De mielőtt le tudnám vezetni magamban ezt a gondolatmenetet, úgy döntök, futok még egy kicsit, mert mintha a MÁV „szimpatikus” szignálját hallottam volna egy távoli hangosbemondóból. És nem tévedtem. Jön a vonat! Hú de jó! Komolyan jólesik az embernek ez a kis reggeli torna. Még pár sárfoltocska a ruhámra, de most már egészen a vállamig…
Átrohanok az illatos aluljárónkon vigyázva, hogy bele ne lépjek valamibe, majd föl a lépcsőn, és irány a legközelebbi ajtó. És hogy pontot tegyek egy függőleges vonalra, amiből így i-t képezek, hamarosan rájövök, hogy ez az ajtó nem akar kinyílni. Ezt sem sorolhatom a szokatlan meglepetéseim közé, hiszen az ajtók már csak ilyenek – kiváltképpen a vonatajtók. Keresek egy másikat. A szerelvény már egy kicsit ugyan megyeget, de még ez sem vészes, a szokásos kategóriába bőven besorolható.

Itt új fejezet kezdődik a napomban. Elértem a vonatot, fel is szálltam rá, Megkönnyebbülök ugyan, ám nagy levegőt még mindig nem vehetek, mert a dohányfüst súlyosan káros hatásai jutnak eszembe. Hihetetlen füst van. Ismerősök után kutatva és a méreg elől menekülve indulok el, sajnos éppen a jegykezelő irányába. Na nekem lőttek tudtam, hogy valamit el fogok felejteni! Már négy hónapja másik hónap van, mint aminek a bérletem szerint lennie kéne. Egy reményem maradt. Amíg nem néz ide, beülök a többiek közé egy jól eldugott székre, és olyan gyorsan elalszom, ahogy még soha – ráadásul félig nyitott szemmel. Jön! Már csak pár ember… Ez hozzám nyúlt! Ennyi.
-Elnézést! A menetjegyét… – Azt nézheted!
-Persze. Itt van. – Ez van, érd be ezzel! És amennyire lehetséges az orra alá dugom a szeptemberi bérletet, ugyanis kikísérleteztem anyukámon, hogy ilyen helyzetben igen nehéz elolvasni bizonyos, számomra kevésbé lényeges információkat.
-Köszönöm.
Na ezzel is megvolnánk. Ez is olyan figyelmes ember lehet, mint én. Talán személyem az oka, de eztán sem történik érdekes dolog legalább öt percig, amíg megérkezik a vonat. Ekkor én szépen megvárom, még mindenki elém áll, nehogy véletlenül idő előtt megállapítsa valaki a ruhámról, hogy nem éppen patyolat tiszta. Az osztálytársaimmal szállok le, de szigorúan leghátul. Még néhány ismerős arc bukkan fel, és milyen buzgón integet az egyik! Hogy az a… otthon hagytam!
Ez egyszer – gondolom – nehogy meglássa valaki a gyönyörű kabátomat, nem intek vissza, továbbra is, mint egy előkelő öregúr, a hátam mögött összekulcsolom a kezeimet. Lassan elindulok az engem váró csoport irányába, aztán kézfogások egymás ábrázatának kinevetése – szerencsére engem most még csak szemből látnak… Aztán szépen ráérősen elindulunk a suliba – én mondanom sem kell, a csoport végén megyek. Egyesek, akinek most inkább nem említeném, a nevét úgy viselkednek, mintha nem tudnák, merre van az iskola. Erre abból következtetek, hogy az állomás két lehetséges kiindulási irányából véletlenül pont a rosszat választják. Sosem értettem, hogy hogyan felejtik el, ha tegnap még tudták… Meg azt sem, ha valamiben nem biztosak – jelenleg ez az oktatási intézmény pontos helye – akkor miért nem követik a sokadalmat. Azt csak nem hiszik, hogy mindnyájan lógni akarunk. Sóhajtok. Már megint falazni kell, pedig én ezt hogy utálom! Félúton a suli és az állomás közt kiderül, hogy az egyik nagyeszű fiú fennhagyta a táskáját a vonaton. Ez van, nem nagy dolog. Most telefonálgat, hátha valamelyik ismerőse, aki tovább ment visszaszolgáltatja neki.
Mielőtt megérkezünk, még egy említenivalót találok magamon. Nem köthetem be a cipőm, mert akkor valaki észreveszi, hogy az egyik zoknim mintázatát tekintve kicsit, na jó elég erősen különbözik a másiktól. Ez szokatlan, mert általában a színük nem szokott stimmelni.
Előre megjegyzem, hogy az első ember, akit az ajtón beérve meg fogunk látni, a portás úr. Szokásos, unalmas arccal ül majd a fülkében, és az újságot nézi. Nem is tudom olvassa-e, mert az ajtón beérkezők háromnegyede illedelmesen köszön neki, valószínű csak azért, hogy lelkiismeretüket nyugtassák a lábtörlő használatának mellőzése miatt, de a portás úr nem a takarító néni, tehát nyugodt hangon mindenkinek visszaköszön.
Részemről, én, ahogy beérünk, vetem is le a kabátomat, és félig megkönnyebbülve indulok fel a lépcsőn. Azért csak félig, mert a nadrágom is tiszta sár, de azt már nem vethetem le.
A terembe toppanva megdöbbenve tapasztalom, hogy a matematika tanárnő meg az osztály többi része már ott tartózkodik és a főnökasszony igen csak rossz kedvében lehet, mert röpdolgozattal, meg számunkra ismeretlen matematikai szakszavakkal fenyegetőzik. Végül is, mint ahogyan az nagy általánosságban történni szokott, néhányan elcsigázott felmentő seregként bemegyünk. Eztán örömittasan kivágódik a napló, ezzel mindenki figyelmét elterelve a sokadfokú egyenletekkel kapcsolatos előrejelzésekről. Nem is tudom miért, de ilyen helyzetekben a diáknak még véletlenül sem jut eszébe a tanár szemére vetni, hogy nem tartotta be a szavát, sőt…
Szóval, az ember már kezdi azt hinni, túl van az óra kritikusabb felén, és ma is megúszta, hogy másik lábával is átlépje azt a bizonyos pontot, amin túl már nem lehet megúszni a bukást, de téved! Legtöbbször ekkor hangzik el a rettegett mondat: „Vegyétek elő a házi feladatotokat!” És én is ekkor döbbenek rá, hogy itt hamarosan bajok lesznek. Előveszem ugyan, de hogy mit, és minek arról fogalmam sincs. Pedig a temetőnél még élt a remény. Nálam ugyanis az már egy bevett szokás, hogy a lányok szorgalmát baráti alapon igénybe veszem, és csak akkora készül el a házim, mire a tanárnő beér a terembe. Most ez nem teljesen a terveim szerint alakult, tehát ott ölök gondokba merülve a nyitott, üres füzet felett. Azt tudom, hogy magától úgysem lesz kész, de most már úgyis felesleges dolog volna belekezdeni, tehát várok, és keresem a megfelelő kifogást. Még van idő, még nem hallom a nevem a tábla irányából. Megvan! Ha ez nem segít, akkor semmi. Gyorsan felírom a múlt órai anyag fölé a lecke példaszámát, és hogy Házi feladat – többre nem futotta.
Közben biztatásul, az előttem levő lánynak a tanárnő díjazta is szorgalmát egy nem éppen örvendetes jeggyel. Lesz, ami lesz, felállok és kisétálok a tanári asztalhoz. (A házi feladat bemutatásának erre a módjára elméletileg azért van szükség, mert a hazudozásunkkal eljátszottuk a tanárnő bizalmát. Szerintem ez nem igaz, mert mi csak azért hazudtunk, mert a tanárnő az egyeseivel eljátszotta a bizalmunkat.)
Megmutatom a füzetem. Ez meg a helyemre enged! Most már csak az hiányzik, hogy velem írassa fel a feladatot. Szerencsére ez a mai órán idő hiányában elmarad. A tanóra további részét, hogy megkíméljem a tisztelt olvasót nem írom le.
A következő óránk Földrajz. Itt legalább kipihenheti magát az ember, amit én meg is teszek. Lefekszem a padra, és addig-addig pihengetek, amíg a tanárnőnek kissé gyanússá kezd válni a viselkedésem.
-Rosszul vagy?
-Én…? – És már éppen mondaná az ember, csak fáradt, de hirtelen beleképzeli magát a tanára helyébe, és elkerülhetetlenül a következő megállapításra jut: az oktató abból, hogy egy diák fekszik a padon, két következtetést vonhat le. Egy: „biztos rosszul érzi magát, csak nem mer szólni.” Jelen esetben épp ez a változat forog fenn. Kettő: „Ez a fránya gyerek már megint hajnalig nézett valami ostobaságot a tévében.” (Nyomdafestéket tűrő fogalmazással élve) Tehát ha én azt mondom, fáradt vagyok, a rosszullétet azonnal kizárja a tévé, és melyik diák akarja, hogy rossz képe legyen róla a földrajztanárának?
-Igen Misi. Mi baj van?
-Nem… Semmi, csak tegnap este óta fáj egy kicsit a fejem…
-Szaladj ki, mosd meg az arcod, és kérj egy fájdalomcsillapítót! Aztán próbálj meg idefigyelni! – Ki gondolta volna, hogy ilyen jó indulatú főnökök is vannak! Most már csak az a kérdés, mit csináljak a kapott gyógyszerrel? Én ugyan be nem veszem. Majd nekiadom valakinek. Peti úgyis mindent megeszik. Benyitok az ajtón, és máris életveszélynek vagyok kitéve, alig tudok elhajolni. A tanárnő egész eddig irkált a táblára, de most, hogy négykézláb az imént becsapódott radírt keresem természetes, hogy megfordul.
– Mi a baj?
Hát, mivelhogy így meg tetszett kérdezni, így már akad egy kis baj… Most mondjam azt, hogy Zolit akarom izomból megdobni azzal a gumidarabbal, amit egyelőre nem igazán találok? Mellesleg tegnap este óta fáj a fejem…
-Kicsit elszédültem. – Nézek fel határozatlanul, de még véletlenül sem szenvedő arccal, nehogy azt gondolja, színlel a kis… Teszem hozzá, azóta illedelmesen feltérdeltem.
-Te jó ég!
Az ám! Ez idejön!
-Fel tudsz állni?
-Még nem próbáltam…
-Segítek.
-Á… Nem kell, már jól vagyok, csak néha így ez van, meg minden. Általában megkapaszkodom, csak most kinyílt velem az ajtó.
-Sűrűn elszédülsz? Cukorbeteg vagy?
Most egy pillanatra eszembe jutott, hogy talán édességet is kaphatnék…
-Nem. Csak olyan fejfájós-szédülős.
-Voltál már orvosnál?
Hajjaj! Mi lesz ebből szülőin? Most mondhatok bármit – baj.
-Azt mondják, nem tudni mi bajom, vagy nincs is bajom. Anyáékkal se szoktunk róla beszélni. Nem szeretem, ha valaki felhozza.
-Jó, de nagyobb gond is lehet.
-Hát, azt sejtem.
-Jól vagy már?
Erre most mit mondjak? Egyre rosszabbul…
-Kicsit még fáj a fejem, de szerintem egy óra és elmúlik.
-Menj haza jó?
Ezer örömmel…
-Á… nem…
-De. Elkísérjen valaki?
Eddig nem szóltam az osztály magatartásáról, eztán sem tartom szükségesnek. A tömeghisztéria elfojtott foszlányait érzem magam körül. Ezek röhögni fognak. Közben a megvető, magasztaló és kérlelő tekintetek egyvelegébe árasztom magamból, hogy színjátszó ide, színjátszó oda, órán aludni igenis érdemes.
Tudom, ha valaki nem kísér haza, elvágom magam…
-A tanárnő döntsön.
-Géza.
Géza határozottan nem jó. Beképzelt, stréber és nincs humora.
-Nincs MÁV bérlete. – Jegyzem meg.
Na, ha valamit, akkor ezt nem kellett volna említenem, ugyanis a velem utazók eddig valahogy tűrtek, de itt elszakadt a húr. Peti nevet, Ede nevet, Zoli a fejét fogja.
-Fiúk… légy szíves!
Milyen kedves ezekkel a bunkókkal…
-Megszoktam, tessék hagyni, mindig röhögnek. Hazamegyek egyedül.
-Jóvan! – Hallatszik valahonnan hátulról, az imént említett barátaim környékéről…

Három óra ücsörgés után van végre vonatom. Hazamegyek.

Anya és apa megint összevesztek, valami irtózatosan banális dolgon. A húgom az MSN előtt ül, valakinek küldözgeti az undorító, mosolygós fejecskéket, közben pedig a családnak könyörög.
-Ne veszekedjetek.
Alszom. Most jól érzem magam, és eszem ágában sincs arra gondolni, hogy milyen napom lesz. Úgy vagyok vele, hogy addig szép az élet, amíg az ember nem tud magáról, és nem méregeti a saját életét a másokéhoz, még akarata ellenére sem. Legjobb ezért ovisnak lenni, vagy örökké rögtönözni, vagy, ha úgy tetszik, hazudni.