Játszótér

A szikrázó kék alatt elterülő játszótér zsivajtól hangos.
Ölembe fektetem a könyvem és felnézek. A tér színes foltoktól tarkállik, mindenfelől kacagást hoz a lágy, kora nyári szél.
A mérleghintát három lányka próbálja kiegyensúlyozni, de az hol balra, hogy jobbra billen ki. A nevetésük felhőtlen, ahogy hozzám eljut. A középen ülő szőkeség két marokra ragadja a rozsdás vascsövet, s látom, ahogy a vörös festék lepereg róla. Arcára kiül az erőfeszítés, elpirul, miközben azon igyekszik, hogy megtartsa a két barátnőjét. Bokáját rátekeri a talpcsőre, kicsit hátradől, küzd, de végül feladja. Elneveti magát, mikor az ülőke leér a kidobott autógumira, majd visszapattan róla. Hármójuk kacagása összefonódik, úgy olvad bele a többi hangba.
Éles sikítás száll végig a játszótéren. A mászóka mellett kisebb tömeg gyűlik össze. A szürke elefánt előtt egy nagylány áll. Lófarka a háta közepét veri, szemüvegén megcsillan a napfény. Fent, a magasban, a vázba kapaszkodva gyerekek várakoznak. Kíváncsian hajolnak előre, vagy lógnak fejjel lefelé, látni akarják, mi történt.
Kicsit felállok, mert szőke- barna és vörös buksik tengerétől nincs kilátás. Egy fiúcska szipogva ücsörög a földön, tenyerét a térdére szorítja. A nagylány leguggol elé, és megpróbálja lefejteni róla az ujjait, de csak egy visítást kap válaszul.
-Had nézzem meg!
-Nem!- sírja a pici újra.
Végül mégis enged a szelíd erőszaknak. A lány nézegeti egy darabig, majd felsegíti. Egy kézmozdulattal eloszlatja a tömeget maguk körül. A fiú biceg, arcán könnycseppek peregnek, de azt is látom, ahogy összeszorított fogai közt, hősiesen tűrve a fájdalmat, levegőt vesz. Mire a kapuhoz érnek már nem is sántikál.
A mászókán hamar újra indul az élet. A keményre koptatott gumitalpú cipők kopognak a vasrudakon, az izzadt tenyerek csattognak rajta. Már nyoma sincs a korábbi várakozásnak, csak a nevetés hangjai maradnak.
A zajba nyikorgás vegyül. Keresem a forrását, mire észre veszem a lengőhintán szálló apróságot. Elmélázva figyelem a lengését. Hol közeledik felém, hol távolodik. A holtponton egy pillanatra megtorpan, kivár, majd suhan is tovább. A leányzó haja kibontva lebeg, a barna tincsek között szél fúj keresztül. Hol a háta mögött, a füle mellett libegnek, hol a mosolygós arcába csapnak.
A másik hintába egy nagyfiú ül. Egy ideig csak szemléli a mellette elreppenő, nála fiatalabb lányt, majd elrúgja magát a földtől. Az apró kavicsok kigurulnak a talpa alól. Csak kétszer kell előre és hátra dőlnie, máris olyan magasan jár, mint a versenytársa. Oldalra pillant, figyeli, ahogy elhaladnak egymás mellett, majd hátra dől, egész addig, míg a karja engedi. Rövid haját borzolja a menetszél, arcán végigsuhan egy mosoly.
A lánykára nézek, kíváncsi vagyok, felveszi-e a versenyt. Lassan, megfontoltan lendíti magát. Légiesen száll a levegőben, tudomást sem vesz a mellette igyekvő fiúról. Csak hajtja magát abban az ütemben, mint eddig. Közben előre néz, a sokaságot szemléli, onnan fentről a magasból. Biztos több mindent lát, mint én, aki itt ülök a padon, és csak a szín kavalkádot érzékelem. Onnan fentről minden élesebb, minden egyszerűbben látható. Nem keverednek egymásba a karok és lábak, a sok tarka ruha nem olvad egybe, minden szétválik.
A hinta lassulni kezd. A lány már nem hajtja, csak élvezi, ahogy leng vele. A fiú már nincs sehol. Talán megunta, hogy nem kelt vele versenyre a szomszédja. Csak nézem a mozgást, szinte beleszédülök.
Aztán, mikor az ülőke teljesen előre ér, a lány felemelkedik, elválik tőle. Úszik a levegőben, előre, karjait oldalra tárja. Tenyere felfelé néz, az ég irányába. Egy darabig ő is arra tart, fel a felhők közé, mint aki a madarakkal készül együtt szállni a magasban, majd ereszkedni kezd. Teste kecses ívben hajlik meg, mint a tornászoké, akik a gyakorlat után megállnak, szinte oda tapadnak a szőnyeghez.
A lányka a kavicsokra érkezik, lábujjhegyen áll, karjait a magasba lendíti. Egy pillanatra körbe néz, aztán leereszti a kezeit, és futásnak ered. Átszalad a téren, egyenesen a kapu irányába. Ahogy eltolja a reteszt, már nyitja is ki maga előtt, majd nem törődve azzal, hogy kitárva hagyja, szalad az aszfalton. Szandáljának talpa csattog, egyre távolabbról és távolabbról.
Utána fordulok, egy darabig látom a hosszú haját, majd a ház sarkán eltakarja előlem az épület.
Visszafordulok a sokaság felé. Keresem, hátha látta valaki az ugrást, de ha igen, már nem is törődnek vele. Ez egykor versenyezni akaró fiú is a homokozóban ül, tenyerével egy hatalmas homokvár oldalát püföli, míg beszakad.
Lepillantok az ölembe fektetett könyvre. A sorok szabályosan feketéllene. Felemelem, és a zsivajjal a háttérben folytatom az olvasását…