Jégsipkás mézeskalácsa

Valahol, a jéghegyeken innen, a hókristályokon túl, ott, ahol sohasem olvad el a hó, a Jégcsap-hegy lábánál élnek a hómanók és a jégtündérek. Sok helyen kemény jégpáncél, borítja ezt a vidéket, így jókat lehet itt szánkázni, korcsolyázni, csúszkálni. A fákon lomb helyett jégvirágok tündökölnek, az égbolton jégcsillagok ragyognak. Bármilyen hideg is van itt, káprázatos, mesebeli táj ez. A jégtündérek és a hómanók sokszor táncot járnak a hófelhőkön, s ilyenkor a Földön hullani kezd a hó.

A manók egyike, Jégsipkás nagyon szerette az édességeket. Egy nap, amikor a szél iránya megfordult, finom illatot érzett. Szimatolt, szipákolt. „Vajon mi lehet ez? Milyen süteménynek van ilyen fenséges aromája?”- morfondírozott magában. Amint így szippantgatott, arra jött jó barátja, Zuzmóka.
– Hát te mit csinálsz? Miért szipákolsz? Eldugult az orrod?
– Á, dehogy! Te nem érzed?
– Most, hogy mondod… ez valami… valami isteni!
– Mi lehet? – kérdezte Jégsipkás.
– Nem tudom – felelte pajtása. Lehet, hogy a Jégbüféből száll felénk?
– Nézzük meg! – rikkantotta Jégsipkás, és már csúszkált is a büfé felé, Zuzmóka alig bírta követni.
Amikor benyitottak a jégcukrászdába, csalódottan néztek egymásra, mert bent nem érezték azt a kellemes illatot.
– Szép jeges napot nektek! – köszöntötte őket Zúzmara. Mit szeretnétek? Ma sok jeges különlegesség kapható. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere! Készítettem friss Jégsalátát, megbolondítva egy kis jégmorzsával. Aztán kapható még Jeges-csodaszörp jégbogyóval és hódarával, Fagyalmagyal koktél, jégkásák, Jeges kávé, hozzá Hókifli, vagy Jégpite, Jégcsapnyalóka, Hópille cukorka, Jégcsap csokoládé, Jégvarázs szörp, Jeges málnásszörp kocka, fagyikelyhek… hogy csak néhányat említsek. Majd elfelejtettem! Most készült el a habos Hótorta, jégvirágokkal díszítve. Na, mit adhatok? Mire lenne gusztusotok?
– Ó, ez igazán remek! – mondta Zuzmóka, aki ennyi elsőrendű nyalánkság hallatán egyfolytában nyalta a szája szélét, s nagyokat nyelt. Nem is tudom, melyiket kóstoljam, melyiket ízleljem! – kiáltotta izgatottan – Talán egy kicsit ebből, vagy abból, vagy mindegyikből? Nagyon nehéz döntenem!
– Jégsipkás, neked sikerült választanod?
– Ne haragudj, Zúzmara! Én most egyiket sem kérem. Kint a szél valami igazán különleges, édes illatot hozott, amit itt nem érzek. Valahol, máshol készült az a sütemény!
– Milyen volt? – érdeklődött a kis cukrászlány.
– Finom volt és édes,
mámorító, mézes,
pompás és fenséges.
Szóval nehéz szavakba önteni!

– Óh, akkor az valami igen különleges lehet! Sajnos én nem ismerem ezt a receptet, ami ilyen aromás, ilyen mézes. Talán Jégvirág tud neked segíteni! Keresd fel! – javasolta Zúzmara.
Jégsipkás egyedül indult Jégvirághoz, mert barátja nem tudta ott hagyni a sok jeges finomságot. Mindent meg akart kóstolni.

Elérkezett a jégtündérke házához. Az ablakban jégvirágok díszelegtek, az ajtón jégbogyóval tűzdelt jégvirágos koszorú fityegett. Megrázta a jégcsapcsengettyűt.
– Ki az? – érdeklődött belülről egy kedves hang.
– Én vagyok, Jégsipkás. Kedves Jégvirág! Engedj be! Segítséget szeretnék kérni!
Kitárult az ajtó, ott állt a szépséges tündérlány. Kedvesen mosolygott, majd bekísérte a vendéget a szobába. A manó elmesélte, hogy miért is jött.
– Tudod, nemrég egy különleges illatot éreztem, de nem a Jégbüféből szállt felém, mert amikor bementem Zúzmarához, nyomtalanul eltűnt.
– Milyen volt? – kérdezte a tündérke.
– Finom volt és édes,
mámorító, mézes,
pompás és fenséges.
Szóval nehéz szavakba önteni!- válaszolta a manó.
– Akkor ez a mámorítóan édes varázs nem jöhetett máshonnan, csak a Földről, az emberek világából. Amikor nagyon régen náluk jártam, pont karácsony volt. Akkor lengte be ilyen fenséges illat a házakat, az utcákat, a vásárokat. Ilyenkor az emberek a szeretet ünnepére készülnek. Ajándékokkal lepik meg egymást, barátaikat. A szobában fenyőfát állítanak, amit feldíszítenek gömbökkel, csillagokkal, csillagszórókkal. Ez alaklomból sütnek finomabbnál finomabb süteményeket. Akkor kóstoltam ezt a mézes-csodát, aminek az ízét, még most is számban érzem! Ez nem más, mint a mézeskalács!
– Ó, akkor én is elmegyek hozzájuk! Annyira szeretném megízlelni ezt az ínycsiklandó kalácskát! Tudsz segíteni, hogy jutok el hozzájuk?
– Igen. A varázs-szán elrepít a földre.

Hali, hali,
halihó!
Jer elő,
jer elő,
varázs-szánkó!

Uramfia, láss csudát, már ott is állt a ház előtt a szán!
– Amikor megérkezel, rejtsd el jól a szánkót! Ha vissza akarsz térni, akkor majd ezt kell mondanod:

Hali, hali, halihó!
Repíts haza, kis szánkó!

Adok egy hógömböt. Ha bajba kerülsz, akkor jól rázd meg! Súgd a gömbbe, mi a baj! Hamarosan ott terem Sziporka, aki segít majd neked. Remélem, nem lesz rá szükség, de fel kell készülni mindenre!- mosolygott Jégvirág. – Tedd a zsebedbe, el ne hagyd! Jó utat! Siess vissza! Most pedig ezt mondd:

Hali, hali,
halihó!
Repülj a Földre,
kis szánkó!

Jégsipkás felült a szánra, elhadarta a varázsigét. Még fel sem eszmélt, máris a Földön találta magát. A szánkót elrejtette egy jókora fa mögé. Elindult. Az utcákat itt is hó borította, épp havazott, az emberek fázósan sétálgattak, nézelődtek. Egy vásárba ért. A bódékban mosolygós eladók árulták a portékáikat. Nem győzte kapkodni a fejét. Mi mindent lehetett itt kapni! Volt játék, sapka, sál, hurka, kolbász, pecsenye. Az árusok hangosan kínálták termékeiket:
– Ide, ide mindenki! Kesztyű, sapka, sál! Ez mind terád vár!
– Erre, erre, ide jöjjön! A fazékban kolbász főjön! Ha finom pecsenye érdekli, ezt most ne hagyja ki!
– Itt a játék, itt, itt, itt! Baba, labda, katona, a fa alá ezt rakja!

Egyszercsak megérezte azt, amit reggel beszippantott. Azt a finom édes-mézest, azt a semmihez sem hasonló, mennyeit. A frissen készült mézeskalácsok fenséges, ínycsiklandó illata odacsalta az embereket is ahhoz a bódéhoz, ahol ezeket az ízes finomságokat lehetett kapni. Szebbnél szebb mézeseket csodálhatott. Jégsipkás is beállt a sorba. Amikor ő következett, rámutatott egy mézeskalács-szívre.
– Ezt szeretném! – nyögte ki áhítatosan.
– Ezer forint lesz! – mondta az árus.
Ő bambán nézett. Mi az a forint? Neki nincs ilyenje!
– Ha nincs pénzed, akkor tágulj innen! Mit gondoltál?! Ingyen van?! – mordult rá az eladó.
A manó odébb kullogott. Ekkor egy bácsi fogta meg a karját.
– Na, kisöreg, ne búslakodj! Egy évben egyszer van csak karácsony! Látom, nagyon vágysz rá, de pénzed nincs. Gyere, megveszem neked, amit kinéztél, a szívet, jó?
Jégsipkás nem tudta mit mondjon. Eszébe jutott, amit Jégvirág említett neki, hogy karácsonykor az emberek megajándékozzák egymást. Milyen kedves ez az úr! Pedig nem is ismerik egymást. A bódénál újra megcsodálta a pompás finomságokat. Jótevője a kezébe adta azt a szívet, amit kiválasztott, és a nyakába akasztott egy mézeskalácsból készült nyakláncot, majd a tenyerébe nyomott egy zacskót, ami telis – teli volt különböző illatos figurákkal.
– Köszönöm! – nyögte ki Jégsipkás nagy nehezen, és hálásan tekintett az önzetlen úrra.
– Legyen boldog karácsonyod, kisember! – mosolygott a férfi, azzal el is tűnt a manó szeme elől.

Jégsipkás kivett a tasakból egy harangocska formát, beleharapott. Szétomlott a szájában, finom, mézes, édes, fahéjas zamatot érzett. Nem tudott betelni az ízével, illatával. Még megevett egy- két darabot, aztán visszazárta a tasakot, mert elhatározta, hogy visz a barátainak is, hogy ők is részesüljenek ebből a fenséges süteményből. A fához ért, de uramfia, a szánkó nem volt ott! Már majdnem elsírta magát, amikor eszébe jutott a hógömb. Jól felrázta, majd ezt suttogta:

– Jaj, jaj, mit tegyek,
a szánkócskám elveszett!

Egy pillanatra a szél felkavarta a havat. Hipp, és hopp! Ott termett Sziporka.
– Na, mi a gondja? Mondja! Sziporka megoldja! – vigyorgott rá – Ne szólj semmit! Tudom, tudom, eltűnt a szánkó. Pedig Jégvirág mondta, hogy jól dugd el! Ez, nem volt valami remek rejtekhely! Na, mindegy, gyere! Láttam itt nem messze gyerekeket szánkázni. Lehet, hogy ott lesz.
Amikor a közeli dombhoz értek, meglátták a varázs-szánt. Egy fiúcska ült rajta, és kurjongatva siklott le a dombról.
– Ez a szánkó nagyon remek, ezzel szuper gyorsan megyek!
Amikor a domb aljához ért, elé állt Sziporka.
– Ez a ródli a miénk! Nem szabad elvenni a másét, azt ugye tudod?!
– Jaj, ne haragudjatok, de ott árválkodott a fa mögött! Gondoltam, csusszanok egyet-kettőt, és majd visszaviszem. Nem akartam én rosszat, csak nekem nincs ilyen pompásan sikló szánom, a többiek pedig nem engedik, hogy az övéken csússzak. Olyan jó lenne, ha karácsonyra kaphatnék én is, egy ilyet! Minden vágyam ez, de tudom, idén nem kerülhet a fa alá, mert a szüleimnek nagyon kevés a pénzük, ilyen ajándékra nem futja – hajtotta le szomorúan a fejét.
A két manó egymásra nézett.
– Jól van! Még egyszer-kétszer csússz le, aztán kérjük, mert mennünk kell!
– Köszönöm! – rikkantott a fiú, aztán ismét nekiveselkedett a dombnak. Boldogan siklott le újra, meg újra.
Ezalatt, megrázták a hógömböt. Jégvirág arcát pillantották meg.
– Ilyen nagy a baj, hogy Sziporka sem tudja orvosolni? – kérdezte.
– Nem, nem. – vágta rá gyorsan Jégsipkás. Tudod, ma segített nekem egy úr. Ő fizette ki a mézeskalácsokat, mert nem volt pénzem. Kapni remek dolog! Most meg, itt van egy szegény fiúcska, akinek nincs szánkója. Idén nem telik rá, mert szűkösen élnek. Nem tudnál valahogy segíteni?
Jégvirág mosolyogva tekintett a manóra.
– Látom, téged is megérintet a karácsony varázsa! Az, hogy milyen jó adni, segíteni másoknak! Olyanoknak, akik rászorulnak, akiknek nem jut ajándék. Rázd meg háromszor a hógömböt, suttogd bele a kívánságod!
Jégsipkás manó így is tett:

– Hógömbömben hópihe,
minden gyermek kedvence.
Kérlek, segíts most nekem,
hogy e fiú örvendjen!
Teljesítsd a kívánságát,
küldj neki egy szép szánkócskát!

Havat kavart a szél, megrázta a fákat. A hóförgetegből hirtelen előbukkant egy szán. Elrejtették egy hóbucka mögé.
Amikor a kisfiú elfáradt, visszament hozzájuk. Nem győzött hálálkodni.
– Olyan jó, hogy kölcsönadtátok! Igazi karácsonyi manók vagytok! Nektek is olyan hegyeske fületek van, mint nekik. Én legalábbis ilyennek képzelem őket!
Elbúcsúzott, és elindult haza. Sziporkáék óvatosan követték. Bement a házba. Néhány pillanat múlva érkezett haza a fiú apja. Jégsipkás úgy kiabált, ahogy a vásárban látta:
– Szánkót vegyenek! Eladó a szánkó!
– A fiam annyira vágyik egy ilyenre! A vásárban csak nagyon drága szánkók voltak, nem tudtam megvenni. Mennyibe kerül? Bár – kotorászott a zsebében – csak ezer forintom van.
– Pont ennyi az ára! – vágta rá Jégsipkás.
– De jó! – Igazi segítő karácsonyi manók vagytok! Nektek is olyan hegyeske fületek van, mint nekik! – mosolygott az apa, és odaadta a pénzt, majd boldogan sietett be a házba, és a karácsonyfa alá csempészte szerzeményét.
Nagy volt a csodálkozás, amikor kisfia belépett a szobába, és meglátta az áhított szánkót! Örömmel ölelte magához az ajándékát.
– Köszönöm! – mondta szüleinek. Azt hittem, idén nem kapom meg!
– Talán a karácsonyi manók keze is benne van a dologban! – nevetett az apja.
– Te is találkoztál velük? – kerekedett ki a fia szeme – Mert ma nekem olyan manóformák adták kölcsön a szánkójukat.
– Talán, tényleg azok voltak! Karácsonykor minden megeshet! Csodák történhetnek, álmok válhatnak valóra! – válaszolta az édesapja.
Gyorsan felöltöztek, indultak, hogy még a lámpák fényénél kipróbálják a szánt.
Sziporkáék, miután látták, hogy milyen örömöt szereztek a gyermeknek és szüleinek, az ezer forintot bedobták a postaládájukba, majd elégedetten felpattantak a szánjukra. Talán ma igazi karácsonyi manóvá váltak.
Jégsipkás elhadarta az varázsmondókát, pillanatok alatt haza is értek.
Otthon a szívet Jégvirágnak, a mézeskalács nyakláncot Sziporkának ajándékozta hálája jeléül, a barátait pedig meghívta egy kis mézeskalács-zsúrra, ahol a kiváló sütemények mellé Fagyalmagyal koktélt és Jeges-csodaszörpöt kortyolgattak, amin friss, ropogós jégbogyók úszkáltak.