Jóban, rosszban

A nő közelebb húzódott a férfihez. Egy kicsit beleborzongott ebbe a hajnali ébredésbe, nem aludta ki magát, és hűvös is volt az éjszaka. A múlt évben nem volt ennyi baja ilyenkor novemberben, még nem érkezett meg a hideg, és valahogy energikusabbnak is érezte magát. Álmos volt, és fáradt. A férfi érezte a változást, és átkarolta a nőt. Lassan kinyitotta a szemét.
– Tudod milyen nap van ma, kedvesem?
– Tudom – mondta csendesen a nő.
– Akkor ma ünnepelünk.
– Csak módjával, szívem, tudod, milyen nehéz utána visszaállni a normál kerékvágásba? A cukrodra is ügyelni kell, meg aztán alkoholt sem szabad innod.
– Egy cseppet sem, tudom. Hoztam pezsgőt – mondta a férfi, és szorosabbra fonta a karjait a nő dereka körül.
– Bolond vagy, vénember. Honnan lenne pezsgőre pénzed?
– Van, és kész. Erre az alkalomra vártam már egy ideje. Tudod, virágot nem vehetek, nem is tudnánk hová tenni – suttogta a férfi a nő fülébe, és elmosolyodott.
– Na, igen. Azért elárulhatnád – kérlelte a nő a párját, de nem is nagyon várt választ a kérdésére.
– Emlékszel? A huszadik, az gyönyörű volt. Akkor még otthon voltak a gyerekek is. Annyira jó volt látni, ahogy örülnek a mi kis évfordulónknak.
– Persze, emlékszem. Húsz szál rózsát kaptam tőled.
– És akkor is pezsgőt ittunk.
– De akkor még bírtad – mondta a nő nevetve, és megpaskolta a férfi vállát.
– Az a csepp nem fog megártani. Nem sok jut úgysem, csak egy kis üveggel vettem, éppen elég lesz ahhoz, hogy felidézzük a múltat.
– Meghibbantál, öreg. Miféle múltat? Amikor a fiúnk elhagyott? Se szó, se beszéd, lelépett a megtakarított pénzünkkel?
– Na jó, de voltak azért szép éveink.
– Voltak, persze, hogy voltak. De hat évvel ezelőtt, amikor a lányunk állapotos lett, a fiú otthagyta őt a gyerekkel, és hazaköltözött, akkor nem voltál ennyire elnéző.
– Nem, de azért mégis éveken át jól megvoltunk. Szinte sajátunkként neveltük az unokánkat.
– Igaz, de aztán jöttek a gyámügytől, és elvitték a gyereket. Éváról meg az óta sem hallottunk.
– Már másnap elment. Azt hiszem, sosem látta a fiát. Találkoztam Ferivel, ő mondta, hogy volt egy másik fiúja. Talán vele van még.
– Nem. Ezt verd ki a fejedből öreg! Tudod, hogy Éva meghalt. Ausztráliából kaptuk a levelet.
– De nem voltunk ott a temetésén, és nem volt pénzünk, hogy hazahozassuk.
– Tudod, hogy ez nem változtat semmin. Miért hozod ezt fel megint?
– Nem is tudom, talán, mert most ünnepeljük a harmincadikat, talán, azért jutnak eszembe ezek a dolgok. Bocsáss meg!
– Te ne haragudj öreg, hogy rád ripakodtam! Régen volt. Felejtsük el!
– Ezt nem lehet csak úgy elfelejteni. Felneveltük őket, mindent megadtunk nekik, és most nincsenek sehol. Teljesen magunkra maradtunk.
– Ne törd ezen magad, öregem, inkább vedd elő azt a pezsgőt, aztán koccintsunk!
– De nincsenek poharaink.
– Tudom, de legalább tegyünk úgy!
– Jó.
A férfi elővette az üveget, és odaadta a feleségének. Az nő az ajkához emelte, és ivott belőle egy kortyot, aztán egyik kezével megtörölte a száját, miközben átnyújtotta a palackot a férjének. Ő is ivott az üvegből, nagyokat kortyolva.
– Ne olyan mohón, öreg! Tudod?
– Tudom, van még időnk. Egészségedre!
– Egy kicsit hűvösre fordult, meg kellene javítani a doboz oldalát, befúj a szél.
– És a hó is esni fog, már nagyon szürke az ég.
– Találtam valami drótot tegnap. Elég erősnek látszik. A nylon zsákot is odarögzíthetnéd, ha elkezd esni a hó, nem akarok elázni!
– Tudod, hogy rám számíthatsz. Én mindenhez értek – mondta a férfi, és huncutul csillogott a szeme.
– Várj már, öreg, várj legalább, amíg besötétedik, nem akarom, hogy meglássák a járókelők!
– Jól van, no, várok én. Tudok én türelmesen várni.
Átkarolta a nőt, és elégedetten nézett az asszonyra. A nő hálás mosollyal jutalmazta a gesztust, és megcsókolta az öreget. Valami meleget érzett a férfi arcán legördülni. Az öröm könnyei voltak. Harminc év mégiscsak harminc év, jóban, rosszban.