Jogfosztottak

– Neve? – kérdezte határozott hangon a bizottság elnöke.
– Kovácsné Varga Éva.
– Született?
– 1961. szeptember 8-án.
– Helyileg?
– Budapesten.
– Anyja neve?
– Németh Éva.
– Hányadik abortusza ez?
– Az első.
– Nem jó! Mondja azt, hogy a negyedik.
– De nekem még nem volt! Soha.
– Ha azt mondja ez az első, akkor lehet, hogy nem fogják engedélyezni.
A papírhalmaz fölé hajol az elnök és keresi a tollával a helyes rubrikát, majd egyetlen mozdulattal ikszel is az oszlop negyedik sorába.
– Jelentkezzen a mellékelt csekk befizetése után a megyei kórházban Dr. Szögrényi Dénes doktor úrnál. Viszontlátásra. Kérem, küldje be a következőt!
Éva összeomolva távozott a bizottság megszégyenítő jelenete után. Nem nőnek, embernek sem érezte magát. Hazafelé menet elment a Posta mellet, de nem fizette be a pénzt. Pistával még egyszer meg szerette volna beszélni, hátha hajlik majd a férje, hogy mégis megtarthassa a babát. Beszélgetés nem volt. Pista határozott volt e kérdésben. Éva meg fiatal, nagyon fiatal és még gyenge. Egyedül a nagyvilágban hatalmas fájdalmával. A csekk be lett fizetve, és kész. Semmi lojalitás, Pista mindent elintézett. Másnap Éva a folyosón kérlelte, nem kérte, szinte már könyörgött a baba életért. Ott álltak ketten, kik egykoron egyet akartak. Egymás mellett, de már rég nem összetartozva. Romhalmaz volt bent a lélek legmélyén. Izzott a levegő körülöttük. Vertikális kapcsolat lett az övék. Éva könnyes szemmel ment be az ajtón ,,ketten" és nagyon jól tudta, hogy nélküle fog kijönni. Torkát összeszorította valami eddig soha nem érzett fájdalom. De ment. Más irányba lépni gyenge volt.
Pista hozta ki a kórházból és vitte haza is, az apósa megkérdezte Évát, amikor kiszállt a kocsiból:
– Kikapartak?
– Igen. – felelt csendesen, és tudta, ha még történik valami, belehal mindenbe.
Egyedül a gyerekei éltették. Az élők. Végig belőlük merítette az erejét, ami volt. Attól a naptól Évában megváltozott minden Pista iránt. Soha többé nem a társat, a párt, a fele részét látta már a férfiben. Minden egyes mozdulatába begyűrűzött a gyűlölet, a harag, a megvetés.
Jogában lett volna élnie ennek a csöppségnek.
Jogában lett volna megszületni.
Jogfosztás esete forgott fent.
Nem volt ereje gondolatban sem felmenteni a bűnei alól.
Oka fogyottá is nyilváníthatta volna. De nem tudta megtenni.
Se eltemetni a testtel a múltat, se feledni soha.
Tudatos és szándékos cselekedet volt. Erkölcstelennek tekintette.
Lelki egészségében, érzelmi állapotában okozott sérüléseket.
Csak az követ el bűnt, aki lelkiismerete ellen cselekszik.
S neki, akkor régen erősebbnek kellett volna lennie.
De a vádat nem tudta eltemetni. Ítélkezni a törvényes vád alapján szoktak.
Jogába lett volna nem meg tenni. De megtette. S amíg él, a meg nem
született gyermekére gondol.
Most teljes gyászba ott állt a koporsónál a mozdulatlan Pista teste mellett. A történtek felidézésével elhomályosult tekintete.
– Szegény özvegy! – halk hang szűrődött előre a tömegből.
Formálisan a kezével a zsebkendőért nyúlt.
Pista koporsóját lezárták. Örökre. S ő mást siratott meg.