Jonathan Gros (1. fejezet)

Jonathan Gros
És a Titkok Őrzője

Bevezetés

Hol is kezdhetném? 1999. szeptember eleje van. Most kezdem első évem a Szent Domein Gimnáziumban. Jonathan vagyok, Jonathan Gros. A szüleimmel és a nővéremmel, és persze a kutyámmal Buks-szal nem rég költöztünk ebbe a kis vidékies, nyugodt városkába, ugyanis, az előző lakásunk leégett.
Valóban kicsi, hiszen ez az egyetlen gimnázium az egész városban, és valóban nyugodt, hiszen nem sok érdekes dolog van a környéken, itt nincsenek mega szuper plázák, meg hatalmas csúszdaparkok, van egy kisebb mozi, meg pár játszótér elszórva a városhatároknál. Mivel én még csak nem rég költöztem a környékre, senkit sem ismerek, de ahhoz képest, hogy a város tényleg egészen pici, mások sem ismerik egymást, vagy legalábbis nem mutatják jelét. Az emberek általában barátságosak, de akad köztük elég durva alak is, mint például Mr. Murdock akitől a házat vásároltuk. Én csak egyszer találkoztam vele, de nem nyerte meg a tetszésemet. Abban a három órában, amikor körbevezetett minket a kis lakásban és elmagyarázta mi micsoda, folyamatosan morgott, mint egy kutya, aki a csontját jóízűen marcangolja. Jobb szeme felhúzva, hunyorítva állt, mint egy régi boksz baleset eredménye.
A kis város egy mély völgyben volt „elrejtve” a nagyvilág elől. Két nagyobb, népszerűbb város vette körbe, még inkább elnyomva a lassan már inkább falunak nevezett kisvárost. Ugyan egy gimnázium volt a városban, mégis minden új elsősnek a fél osztálya ismeretlennek számított, mivel az iskola a belváros szélén, a város kerti, nyaralóházakkal teli jellegű részénél állt. Így viszont akik a városhatárnál laktak, könnyebben tudtak tanulni a nagyvárosi gimnáziumokban. Egyetemre, vagy főiskolára viszont már minden diáknak át kellett mennie a nagyvárosokba, ugyanis itt nem volt semmilyen egyetem szintű tagintézmény.
Az ember azt hinné, hogy mivel a Gimnázium nevében benne van a Szent, akkor bizonyára ez egy vallási gimnázium, pedig nem, meglepő, de nem!
Ez egy teljesen átlagos gimnázium, még csak egy imát se mondanak el a diákok (esetleg otthon az ágyukban, hogy ne írjanak dolgozatot). Hogy miért lett ez így, arra senki se tudja a választ, éppúgy egy csomó mindenre sem, ami az iskolában zajlik.
Mert akárhogy is nézzük, ahová én most kerültem, az nem egy egyszerű gimnázium. Rengeteg rejtéllyel kell az embernek szembenéznie. A kérdés csak az:
Van e az iskolában olyan ember, aki szembe mer nézni a szörnyű igazsággal, és megvívja csatáját az igazságért, a becsületért és a dicsőségért!

1. Fejezet
Az első év

Az iskola kapuja nyitva állt. Egy egész tömeg várakozott a gimnázium előtt, és ugyancsak egy tömeg az iskolában, a főfolyosón. Nagyon izgalmasnak találtam az iskolaváltást, ugyanakkor félelmetesnek is. Új iskola, új környezet, új barátok!
Belépve az iskola kapuján kicsit ideges voltam. Milyenek a többiek? Nagyon más lesz, mint az általánosban? Milyenek a tanárok, kedvesek, vagy vérmesen szigorúak?
Egyszerre temérdek kérdés bolyongott a fejemben, amire már most tudni akartam a válaszokat, de türelmesnek kellett lennem. Az épületen belül már sok új és régi diák beszélgetett és kiabáltak hangosan. Furcsának találtam hogy egyetlen szülőt sem láttam a folyosókon, de hát ez gimnázium, ide diákok járnak. Először éreztem azt, hogy egy kicsit felnőtt vagyok, és nem egy kis térden csúszó, visszahúzódó, pisis kölyök.
A főfolyosó nagyon hosszú volt és keskeny. Jobb és baloldalon ajtók vezettek az egyes termekbe. Az ajtók között a kis méretű szekrények sorakoztak, ahová a cuccainkat pakolhattuk. A legelső ajtó balra a tanári iroda volt, ami egyenesen az iskola elé nézett, figyelve a ki és bemenő diákokat.
Gondolkoztam, hogy mit is csináljak, hova menjek, de megszólalt az iskola hangosbemondója, biztos tudván, hogy nagyon töröm a fejem:
– Minden diák haladéktalanul menjen a belső udvarra – szólalt meg egy női hang a bemondóba
Tanakodva néztem körbe a folyosón, a tömegen. Alig indult el pár ember. Volt amelyik egyenesen kifelé ment az iskolából. Megláttam egy bambán maga elé bámészkodó fiút, aki az egyik szekrénysort támasztotta.
– Szia, meg tudod nekem mondani, hol van a belső udvar? – léptem oda hozzá
– Persze, én is éppen oda akartam menni, gyere, megmutatom – nézett fel rám, majd elindult a folyosó vége felé
Végre megpillanthattam a folyosó végét, ahonnan két irányba is lehetett menni. Mi jobbra kanyarodtunk. Miközben mentünk, néztem az utat, hogy honnan jöttünk, és hogy merre megyünk. Alig vettem észre hogy a fiú kérdezett tőlem valamit, annyira belemélyültem az útvonal megjegyzésébe:
– Amúgy új vagy itt? – kérdezte izgatottan
– Mi? Tessék? Ja, igen – dadogtam
– Én is, ez nagyon király, lehet, hogy egy osztályba kerülünk – ujjongott
– Igen, lehetséges
– Hát, itt volnánk – nyitott ki egy kétszárnyú ajtót, ami egy egészen nagy udvarra nyílt. Odakint már jó sok diák várta az ünnepi nyitó beszédet az igazgatótól.
– Amúgy Tommy vagyok – nyújtotta oda a kezét nekem
– Jonathan Gros – ráztunk kezet
– Gyere, erre lesz az osztály – fogta meg a karomat és áthúzott a nagy tömegen.
Egy magas, feje búbján kopaszodó, középkorú tanár előtt megálltunk. Én felnéztem a tanárra, ő pedig lenézett rám
– Jó napot uram én…
– Szervusz fiam, állj be a sorba, és ne beszélj a megnyitó beszéd alatt
Fejemmel bólintottam, majd félénken hátrahúzódtam Tommyval a nyomomban.
Két, jókat vihogó lány mögé álltunk be, akik néha összesugdostak, aztán hangosan felnevettek. Az egyik megfordult majd mosolyogva rám nézett.
Hosszú barna haja volt, amit lófarokba fogott össze. Szép barna szemei csak úgy csillogtak.
– Szia, Judy vagyok – mosolygott rám a lány
– Jonathan Gros – mosolyogtam vissza rá
– Hello én meg Tommy vagyok – lökött félre Tommy
– És? Téged ki kérdezett? – Nézett rá undorral Judy
– Milyen csípősek vagyunk ma, csak bemutatkoztam – lépett hátra egyet Tommy
– Judy! – szólt rá a lányra a barátnője
– Örülök hogy megismertelek Jonathan – mosolygott továbbra is mint egy vadalma, majd megfordult és tovább nevetgélt a barátnőjével
– Ezek a lányok milyen arrogánsak, nem? – kérdezte tőlem undorral Tommy, miközben karba tette a kezét
– De, nagyon – hagytam rá, továbbra is a kuncogó lányt bámulva
Az ünnepi beszéd húsz percig tartott, ezután az igazgató úr ünnepélyesen megnyitotta az idei tanévet, majd mindenkit az osztályába parancsolt, az osztályfőnökök kíséretével.
Mindenki szépen vonult a saját termébe. Az iskola öt emeletes volt, de csak a negyedik emeletig voltak termek, az ötödik emelet le volt zárva. Valami építkezésféleség zajlott oda fent. Bár senki se tudta miért volt az a szint lezárva, furcsa mód senki sem kérdezte, és senki se volt rá kíváncsi.
Az első óránk amolyan eligazító óra volt. Elmagyarázták a házirendet, melyben az ötödik emelet titka is benne állt, mi szerint az egy veszélyes emelet, és oda tilos felmenni. Azt mondták baleset veszélyes, mert omladozik a mennyezet, de volt valami furcsa ebben a mesében. Továbbá elmondták, hogy milyen óráink lesznek és hogy melyik tantárgyat, melyik tanár fogja tanítani.
A magas, feje búbján kopaszodó tanár, Mr. Polasky az osztályfőnökünk volt, aki a matematikát és a fizikát tanította nekünk. Mr. Polasky igen szigorú tanárnak tűnt, habár egyesek szerint nagyon kedves szokott lenni. Eddig valahogy nem tűnt annak. A szünetek húsz percesek voltak, ellenben az órákkal, amik negyvenöt percig tartottak. De legalább a tanítás kilenckor kezdődött.
Második óránk a kémia tanárral és a spontán veszélyes eszközeivel telt el. A kémia tanár igazi veterán volt. Kis híján átlyukadt, felrobbant, leégett, elolvadt és megvakult, de nem ám a háborúban, hanem a házi és a tanórákon végzett kísérletei miatt. Először sósav cseppent a kezére, szerencsére azonnal lemosta, így csak egy pici lyuk lett a kézfején. Később meg elszámolta magát, és az egyik vegyületből túl sokat cseppentett. Szerencséjére csak kicsit robbant. Harmadik tragikus balesete egy véletlen könyök mozdulattal történt, ahogyan megfordulva, véletlenül leverte a már meggyújtott Bunzen égőt, és balszerencséjére meggyulladt a ruhája. Hát igen, ő volt a mi kémia tanárunk Mr. Humble, vagy ahogyan a diákok hívták Mr. Pancser. Be kell valljam, találó név.
Harmadik óránk lyukas óra volt, így az elsősök, vagyis mi, nyugodtan szétnézhettünk a suliban.
Tommynak a bátyja ugyanebbe az iskolába járt, de csak két évig, mert méltatlan magatartása miatt, azt javasolta az iskolabizottság, hogy hagyja el az iskolát. Mindenesetre Tommy jól ismerte az iskolát, így körbevezetett az épületben.
– A bátyám túlságosan kíváncsi volt, és ezért küldték el az iskolából – mesélte Tommy
Tommy alapjáratban egy igen laza stílusú fiú volt. Rövid, felzselézett haja volt, és amolyan lógó farmer gatyákat, meg rengeteg laza, gördeszkázáshoz kiválóan alkalmas cuccot viselt. Mesélte is hogy sokat szokott gördeszkázni.
– Apropó, te sportolsz valamit? – kérdezte ugrándozva. Tommy mindig egy kicsit pattogósabb volt a többieknél, lehet hogy csak a túl sok gördeszkázás miatt.
– Igen, küzdősportot űzök, vagyis űztem – javítottam ki magam
– Hű, milyen küzdősportot? Karate?
– Nem, Kung-Fuztam
– És mit csináltatok egy ilyen edzésen?
– Hát, különböző mozgásokat tanultunk, ilyen gurulásokat, meg szaltóféléket, szóval minden félét.
– Nagyon állat – örvendezett Tommy, majd az ebédlő felé vettük az irányt.
Az ebédlő kétszárnyú, bejárati ajtaja mellett jobbra állt a büfé, ahol már most nagy tömeg várakozott, hogy megvegyék a reggelijüket, vagy hogy üdvözöljék a büfés lányt.
Az ebédlő volt a legnagyobb terem az egész iskolában. Egyszer körbe jártuk, közben szlalomoztunk az asztalok között és beszélgettünk.
– Amúgy, miért is csapták ki a bátyádat? – kíváncsiskodtam
– Nem csapták ki, elment!
– Jó bocs, akkor, miért ment el?
– Azt nem mondták meg
– És a bátyád? – húztam fel a szemöldökömet furcsállóan
Tommy megállt, felém fordult, és a szemembe nézett:
– A bátyám teljesen megőrült miután elhagyta az iskolát. Alig eszik, alig iszik, és teljesen megvadult. Gyógyszereken él, és sokat szenved
– Ne haragudj, nem tudtam
– Válthatnánk témát? – kérdezte egy kicsit idegesen
Fejemmel bólintottam. Ezután nem nagyon szóltunk egymáshoz.
A negyedik óra testnevelés volt. Így legelső órán kidobósoztunk. Valami nyugtalanított az iskolában. A tanárok igen rémült és aggódó fejjel tanítanak. És a már régen itt tanuló diákok is rettegnek valamitől. A Kung-Fu edzéseken meditáció közben is éreztem már hasonlót, de néha még tanítják is a negatív vagy a pozitív kisugárzások megérzését. Erről az iskoláról határozottan állíthatom, hogy igen nagy a negatív kisugárzása. Valami nincs rendben.