13. Fejezet
Áruló tekintetek
Másnap reggel, egy papírdarabbal indultam útnak az iskolába. Ránéztem, majd lehajtottam és mondtam a szöveget. A papírdarabon Rómeó és Júlia szövege volt. Azt akartam gyakorolni míg elérek az iskolába. De éppen félig nyitott szemmel mondtam a szöveget, amikor Dimitrij toppant be elém és az iskola előtt összekoccantunk. Az összes jegyzetem a szöveggel szanaszét szóródott.
– Istenem, te orosz tuskó, nem tudnál vigyázni egy kicsit? – dühöngtem, összekaparva a jegyzeteket
– Elnézést kérek Groz, de meg akartalak lepni – vigyorgott
– Hát az sikerült – dühöngtem tovább, és számoltam a lapokat, hogy mind megvan – most nézd meg! Az egyik lapom hiányzik!
– De furcsa, vajon hol lehet, nézd! Mi van itt a füled mögött – mondta mosolyogva a fülem felé nyúlva – Hopp, egy jegyzet, itt volt a füled mögött – húzta elő a papírt a fülem mögül.
– Add ide! – kaptam ki a kezéből – elegem van a tréfáidból – mérgelődtem, és nem törődve Dimitrijvel, elindultam az iskola felé.
– Groz! Várj meg! Túlságosan feszült vagy nem gondolod? – rohant utánam vigyorogva, mint egy vadalma.
– Csodálkozol? Először is, baromi hülye ötlet volt felmenni az ötödikre… – kiabáltam
– Egy kicsit halkabban is mondhatnád ezt! – vágott a szavamba
– Legalább most fogd be a szád! Unom, hogy itt szuperhősnek képzeled magad, és ugrálsz, meg szaltózol. Másodszor pedig miért követsz engem állandóan? Nagyon örülnék, ha végre leszállnál rólam, és nem folynál itt utánam. És ha most megbocsátasz, mennék órára. PÁ! – kiabáltam, hogy még a tanári is bezengett
Dühöngve közelítettem az iskola felé, amikor elgondolkoztam, hogy Mrs. Collins-szal lesz óránk. Szóval nyugodtan ellóghatom az első órát, amilyen vak úgyse venne észre. Így hát berohantam az egyik fa mögé és ott leültem a tövében, és reménykedtem hogy senki sem vett észre, különösen egy tanár nem, ugyanis a tanári szoba egyenesen az iskola elé nézett, így igen könnyen ki lehetett szúrni a későket.
Amikor becsöngettek elővettem a jegyzeteimet és elkezdtem tanulni a szöveget, habár egész jól tudtam, mert egész októberben ezt tanultam:
Rómeó:
Ily ifjú a nap?
Benvolio:
Most múlt kilenc
Rómeó:
Időnk a bú alatt hosszúra nyúlik. Az apám szaladt el?
Ekkor egy pillanatra elszomorodtam, és vagy tízszer végigfutotta a szemem ezt a szót: apám
Ekkor gyorsan eltettem a lapokat a táskámba:
– Eleget tanultam már ezt!
Felkeltem a földről, és kikukucskálva a fa mögül, megnéztem hogy van e kint valaki, vagy hogy valamelyik tanár figyeli e az udvart, de az ablak visszatükröződött így nem láttam be a tanári szobába. Gyorsan átfutottam az iskola falához, és szorosan hozzálapultam. Majd miután körbenéztem, hogy tiszta e a levegő, beugrottam az egyik bokorba. Szó szerint beugrottam, és jól össze is karcoltam magam pár ággal. Ezután a bokorból is kinéztem minden tiszta e, és kiugorva a bokorból hasra vetődtem, sikeresen beverve az orromat. Ezután megelégeltem az akciómat. Kényelmesen felálltam, köhögtem egyet, és szépen besétáltam az iskolába.
Halkan, lábujjhegyen osontam végig a folyosón, mikor hirtelen:
– Jonathan? – szólalt meg egy ismerős mély hang
Megfordultam és megláttam a fiatal tanárt Mr. Huts-t, aki a történelmet tanította nekünk.
– Igen Mr. Huts? – néztem rá mosolyogva
– Mit keresel itt, nincsen órád? – kérdezte komolyan
– Nem, nincs, nincsen első óránk, lyukas óra – füllentettem
– Értem, akkor miért nem alszol otthon a kényelmes ágyban – mosolygott Mr. Huts
– Igaza van, de tudja, ma lesz az előadás és hát Mrs. Cain meghagyta nekünk, hogy amikor csak tehetjük tanuljuk a szöveget, és bejöttem hogy tanuljam a szövegemet, mert otthon nem bírok tanulni – magyaráztam büszkén
– Értem, hát akkor, tanuld csak, ja és Gros, köztünk maradjon – hajolt hozzám közelebb és elkezdett sugdolózni – látványos volt a bokorba való beugrásod – nevetett majd odakacsintott
Elpirulva néztem a tanárra szégyenemben. Aztán Mr. Huts megfordult hogy elinduljon a tanári szoba felé, majd felemelte a kezét, és megfordult:
– Ja igen Jonathan, még valami! Egy levél van a hajadban, csak hogy tudd – nevetett, majd visszament a tanári szobába.
És valóban, egy kis fonnyadt levélke volt a hajamba. A levél már kezdett sárgulni. Közeledett a tél, a karácsony, és egy újabb előadás ideje. Megpördítettem párszor a levelet az ujjaim között, majd eldobtam. Gondoltam, ha már úgyis az iskolában vagyok, megnézem Judy 201-es szekrényét, ha már ennyire megakarta nézettetni velem.
Ott álltam a 201-es szekrényajtó előtt, de nem tudtam mit csináljak, ugyanis az összes szekrény, akár csak ez is, egy számkombinációs lakattal volt lezárva. és bár nagyapámtól megtanultam a kulcsos ajtók kinyitását, a számkombinációs ajtók kinyitására már nem volt ideje megtanítania.
vagy tíz percig próbálkoztam mindenféle számsorral, de egyikkel se tudtam kinyitni, hogyan is tudtam volna Judy még csak el sem árulta a kódot. Azt írta a levélben, hogy furcsa dolgok történtek vele és hogy fél, mert úgy érzi, hogy figyelik.
Nyilvánvaló volt, hogy ezért nem mondta el nekem az ajtaja számát. De ez ostobaság, azt akarta, hogy kinyissam az ajtót! Arra nem gondolt volna, hogy kód nélkül nehezen tudnám kinyitni? Vagy talán azt is elmondta, csak elfelejtettem.
Leültem a szekrény mellé és elkezdtem gondolkodni, hogy mikor mondhatta el nekem Judy a kombinációt.
Számkombináció, akkor ezek szerint számokat kel keresnem. Judy egyetlen számot mondott el nekem, a szekrénye számát. Lehet hogy ugyanaz a kód is?
Felálltam és villám gyorsan bepörgettem a számokat: 201
De sajnos ez sem nyitotta ki a szekrény ajtaját. Töprengve ütöttem bele a fejemet a szekrényajtóba. Bambán néztem a számsort, és ujjammal unalmamban arrébb pörgettem egyet a számot, így 3-mas lett belőle.
Ekkor hirtelen belém hasított valami, és elgondolkoztam ezen a 3-mas számon. Ugyanis Judy még egy számot közölt velem, amit árnyaltan próbált a tudtomra adni, mert félt hogy megtudja valaki. Valaki, aki figyeli őt. Ez a szám nem volt más mint a március 14-dike. Kétszer is emlékeztetett rá, hogy március 14-dikén jön haza. Március a 3-dik hónap, tehát a számsor nem más, mint a: 314
Judy nyílván megváltoztatta a kódját, hogy véletlenül se tudják kinyitni. Senki, csak én! Levelének borítékán sem volt rajta a neve, nehogy rossz kézbe kerüljön.
Lassan, és óvatosan eltekertem a másik két számot a megfelelő irányba. Hirtelen egy kattanást hallottam, és a szekrényajtó kinyithatóvá vált.
Megfogtam az ajtó fogóját és óvatosan kinyitottam. Úgy nyitottam ki mintha attól féltem volna, hogy kiugrik belőle valami, vagy valaki, de nem volt benne semmi ilyen. Egy szép tőr volt a szekrényben és alatta pedig egy levél.
Leemeltem a tőrt, alaposan megnéztem. Szép, ugyanakkor félelmetes is volt. A tőr markolata csontból volt kifaragva, a markolat végén pedig egy szintén csontból kifaragott halálfej állt, aminek a két szeménél két vörös rubint állt. A tőr pengéjében pedig egy hullámos rés volt bevágva. Tapasztalataim szerint ezt hívták vérvonalnak, vagy vérelvezetőnek. Nagyon komoly kis ereklye lehetett ez. Miután alaposan megnéztem, fogtam és elraktam a táskámba. Azután megnéztem a levelet is:
Remélem ezt a levelet Jonathan Gros olvassa!
Jonathan, gratulálok, tudtam én, hogy kifogod tudni nyitni az ajtót! Mondtam én neked, hogy fogok neked segíteni még akkor is amikor ilyen nagy a távolság köztünk.
Emlékszel? Egyszer beszéltünk arról, hogy ki is valójában ez a Tommy Roan. Nos hát az igazat megvallva én sem tudom. Mondtad hogy Tommynak volt egy bátyja. Utána néztem abban a nagy könyvben, és az iskolában egyik évfolyamon sem járt Roan nevezetű diák. Gondolom, most azt gondolod, hogy bizonyára mostohatestvére volt. Csakhogy Tommy Roanról sem találtam semmit, mintha nem is létezne.
De ez még semmi, nagyjából október közepétől állandóan utánam bóklászik. Már kissé idegesítően. És folyton hozzám akar érni, különösen a homlokomhoz, és hát mesélted hogy egyszer téged is meg akart érinteni. Én mondom neked valami nincs rendben azzal a gyerekkel. Tartsd távol magad tőle.
A tőr még nagyapámé volt. Valamilyen ásatáson találta közel a városhoz, azt mondta. Én csak dísznek tartottam, de benned megbízom Jonathan! Ne add oda senkinek, és rejtsd el, és ne veszítsd el. Családi ereklye, apám dühös is lenne hogyha megtudná hogy odaadtam neked.
Jonathan, légy nagyon óvatos, különösen Tommyval. Van egy olyan érzésem, hogy Tommy titkol valamit. Szerintem nincs is bátyja. Szerintem azt is kitalálta, hogy meghalt a bátyja, biztos csak azért csinálta, hogy belopja magát a szívünkbe, hogy szegény szomorú gyermek.
Lehet hogy ő volt a tűzgyújtó is! Minden jel ezt mutatja. Mindent tudott az iskoláról, biztos megbukott, vagy valami hasonló.
Légy óvatos Jonathan. Márciusban találkozunk. Ne felejts el!
Üdvözöl:
Judy
Miután elolvastam Judy titokzatos levelét, négyfelé hajtottam és a zsebembe tettem. Ezután a szekrényajtót is becsuktam, és meglepetésemre Tommy állt mögötte, furcsa mosolygó tekintettel.
– Szia Jonathan! – mondta, majd hirtelen felemelte a kezét, és két ujját a homlokomra tette.
Akármit is csinált ekkor Tommy, az érzés ismerősnek, ugyanakkor idegennek és fájdalmasnak hatott.
A szemeim kiakadtak, olyan érzés volt mintha valaki kiszívná a fejemből a dolgokat.
– Megmondtam neked, hogy tartsd távol tőlem! – mondta Tommy rémisztő mély hangon.
Akárki mondta is ezt, nem Tommy volt. A hangja teljesen megváltozott.
Ekkor hirtelen elkezdett fájni a fejem, és régi emlékek tűntek elő:
– Jonathan, Jonathan, ugorj! – hallatszott a fejemben egy női hang
– Gyere! Menünk kell! – visszhangzott a fejemben egy fiatal fiú hangja.
– Jonathan Gros! Jelen! Tommy! Tommy! Jonathan Roan! Tommy Gros! – hangzottak összekavarodva a nevek, a fejem egyre jobban fájt, és már azt se tudtam mi történik velem
– Dimitrij! Hagyjál már, ne kövessél már állandóan! Dimitrij Andrusov! Dimitrij! Dimitrij! – hangzottak a nevek a fejemben egy ismeretlen hangtól.
Tommy két ujja a homlokomon már égette a fejemet. Szemeim összevissza mozogtak. Egyszerre több mindent láttam a fejemben, és a környezetemben. Hirtelen Tommy mögött feltűnt valaki, akit nem láttam jól.
– Hé! – szólította meg Tommyt, majd mikor Tommy a szólításra megfordult, egy hatalmas fadarabbal a földre kényszerítette.
Tommy ájultan terült el a földön.
Én pedig alig tudtam nyitva tartani a szemem, és csak félig nyitott szemmel láttam meg a megmentőmet.
– Add a kezed Groz! – szólalt meg a megmentőm, felém nyújtva a kezét
– Köszönöm – nyújtottam a kezem, hogy felsegítsen – te ki vagy? – kérdeztem ránézve
Meglepődve nézett rám, majd egy pár másodperces ácsorgás után bemutatkozott:
– Dimitrij vagyok, tudod a… – hagyta abba a mondatát az idegen, majd egy mosoly után folytatta – …legjobb barátod – mosolygott
– Te vagy a legjobb barátom? Jaj de fáj a fejem! – dörzsöltem meg a homlokom
– Persze, nem emlékszel rám? Egy csomót buliztunk, meg játszottunk, amikor kicsik voltunk – nevetett – és ez itt a földön, ez az aki bántott téged, egy alattomos alak, vigyázz vele. – mondta, majd ledobta mellé a fadarabot
– Értem, ő rá emlékszem, Tommynak hívják, nem? – kérdeztem Dimitrijt akinek furcsa kiejtése volt. Nem is csoda, a nevéből ítélve nyílván valami orosz lehetett.
– Hát igen, és mire emlékszel még? – kérdezte
– Hát, Judy levelét olvastam, azt hiszem.
– Értem, és a szövegedre emlékszel?
– Milyen szövegemre? – néztem rá furcsállódva
– Rómeó és Júlia, tudod, ma lesz az előadás!
– Ja, igen, persze, egész októberben azt tanultam, hogy is felejthetném el, csak pár dologra nem emlékszem, sőt, azt se tudom miért felejtettem el a dolgokat.
– Hát öö, talán jobb, ha nem is tudod. Inkább gyere, elkísérlek a büfébe, egy kis csokoládé, vagy egy forró kakaó néha csodákra képes. Úgyis mindjárt kicsöngetnek.
– Értem, jól van menjünk le, te tényleg a legjobb barátom vagy – mosolyogtam, majd elindultunk végig a hosszú főfolyosón.
A büfében én megelégedtem egy Snickers csokoládéval, ellenben Dimitrij vett egy nagy zacskó cukorkát, két kisebb szendvicset, egy bögre levest és kettő nyalókát.
– Nem viszed kicsit túlzásba? – kérdeztem nevetve
– Mit mondhatnék, szeretem a hasamat – mosolygott
Tíz percet beszélgettünk a büfében, egy asztalhoz leülve. Míg Dimitrij jóízűen tömte magába az ételt, én addig békésen majszolgattam a csokoládémat. Nagyokat nevetgéltünk egymás történetein, régi családi emlékekről, meg baráti kalandokról. Volt olyan történet, amit én is el akartam mesélni, de nem jutottak eszembe, mintha kitörölték volna őket.
Hirtelen figyelemfelkeltő hangos köhintések hallatszottak a hátunk mögül.
Mr. Polasky köhögött mögöttünk, mérges tekintettel, mellette a mi kis barátunk Tommy, aki gúnyosan vigyorgott ránk. Észre sem vettük a nagy beszélgetésben hogy már kicsöngettek.
Mr. Polasky mind hármunkat az irodájába parancsolt. Én és Dimitrij leültünk egy-egy székbe, Tommy pedig egy másik székbe ült bele tőlünk sokkal távolabb, közel az ablakhoz.
– Úgy hallottam hogy bántottátok Mr. Roant! Ezzel a fadarabbal itt – emelt fel egy vastag husángot Mr. Polasky az íróasztala mögül
– Igen Mr. Polasky, miután Tommy megtámadta Jonathant! – vetett ellent Dimitrij
– Ez igaz? – nézett mérgesen Tommyra Mr. Polasky
– Nem! Megfenyegettek, azt mondták, hogy csináljam meg a leckéjüket, különben megvernek…
– Mi? – háborodtam fel
– Mr. Polasky ez nem is így történt! – állt fel a helyéről mérgében Dimitrij
– Maga maradjon csöndbe – mutatott rám Mr. Polasky – maga pedig üljön le a helyére – mutatott Dimitrijre – maga pedig folytassa – zárta le a vitát Mr. Polasky Tommyra mutatva
– És aztán, én… én odaadtam a házi feladatomat, erre Dimitrij elővette azt a szörnyű… botot – pityergett Tommy – és fejbe vágott vele, nézze meg tanár úr, még mindig vérzik a fejem. Aztán meg… jaj, olyan nehéz… de láttam, hogy feltörik Miss. Parlon szekrényét – mondta dadogva, és pityeregve, mint egy kislány
– Nem is törtük fel a szekrényt, ez rágalom! – pattantam fel a helyemről
– Üljön vissza Mr. Gros! – utasított Mr. Polasky
– De hát, nem törtem fel a szekrényt, Judy megadta a szekrénye kódját
– Menjünk ki, és nézzük meg hogy igazat mondanak! – mondta Tommy szomorkásan
– Rendben van – egyezett bele Mr. Polasky
Így hát mind a négyen kimentünk a főfolyosóra, ahol ekkor már nagy tömeg csoportosult az egyik szekrény körül.
– Helyet! Helyet! – hessegette el a tömeget Mr. Polasky, hogy közelebb tudjunk menni a szekrényhez.
Nem is csodálkoztam, a 201-es szekrényt állta körbe a sok diák. A szekrényajtó a zár, és a fogó körül ki volt gyűrődve. A vak is látta rajta hogy valaki megpróbálta felfeszíteni.
– Ez, ezek nem mi voltunk – néztem a szekrényt döbbenten, majd Tommyra néztem – te, te voltál, a fadarabbal!
– Látja ezt tanár úr? Engem gyanúsít! – húzódott a tanár mellé, mint egy ártatlan kisbárány.
– A bizonyítékoknak nem lehet ellent mondani fiúk – tette karba a kezét Mr. Polasky
– Várjunk egy percet, Groz azt mondta tudja a szekrényhez a kódot. Ha tényleg tudja az bizonyítja ártatlanságunkat! – vetett ellent Dimitrij
– Jól van, akkor gyerünk hát Mr. Gros, nyissa ki az ajtót! – mutatott az ajtóra Mr. Polasky
Bólintottam a fejemmel, majd közelebb léptem a szekrényhez. Gondolkoztam, de sajnos, amikor Tommy megtámadt akkor ezt is teljesen elfelejtettem.
– Nem tudom! – mondtam halkan, majd megfordultam és Mr. Polaskyra néztem – nem tudom a kódot fejből! De Judy leírta nekem egy papírra! – mondtam, majd előhúztam a zsebemből Judy levelét.
Amint előhúztam, Tommy egyből kikapta a kezemből:
– Aha! Bizonyíték. Lemerném fogadni, hogy Miss. Parlon is benne van a dologba.
Tommy gyorsan átolvasta a levelet, majd ismét teljes szónoklatba kezdett:
– Azt írja, hogy nyomoznak valami után. És valóban Miss. Parlon, vagyis Judy, elmondja a szekrénye számát, de azt nem mondja, hogy mi a kódja. Ez is csak azt bizonyítja, hogy fel akarták törni a szekrényt
– Igen! Azért nem mondta meg a kódot, mert félt tőled, te kis… – vetettem ellent dühösen
– Elég Mr. Gros! Folytassa Mr. Roan! – mondta Mr. Polasky
– Egy kést is megemlít a levél. Feltételezem azért akarták feltörni a szekrényt, hogy megszerezzék a kést, és azzal megöljenek engem! – kiabálta Tommy, mint valami választásokon induló miniszter.
Kijelentését nagy megdöbbenések követték, mindenki elkezdett összesugdolózni.
– Ez nevetséges. A levél azt is megemlíti, hogy családi ereklye, és Judy azért írta hogy vigyázzak rá. – csattantam fel
– Továbbá még meg is rágalmaz engem, mi szerint nem is volt bátyám soha, és hogy felgyújtottam valamit.
Hirtelen mindenki teljesen ledöbbent. Mr. Polasky arcán rémült kifejezés volt látható, és Dimitrij is teljesen ledöbbent.
– Mr. Gros, a bizonyítékok értelmében, maga most velem fog jönni! – mondta mérgesen Mr. Polasky felém nyújtva a kezét.
– Nem, nem neeem! – ordítottam, majd megfordultam, és átverekedtem magam a tömegen.
– Elfogni! – kiáltották utánam.
Elkezdtem felfutni a lépcsőkön, amilyen gyorsan csak tudtam, futottam egészen az ötödik emeletig.
Felérve kétségbeesetten néztem körbe a romos, hamus folyosón. A folyosó végén lévő ablakon kibámultam le a mélységbe, hogy hátha arra ki tudnék mászni, de esélytelen lett volna.
Megfordultam és megláttam Amy-t, ahogy ott lebegett előttem átlátszó testével egy pár méterre előttem.
Ekkor hirtelen meghallottam a közeledő dühöngő tömeget:
– Kapjuk el! Gyilkos! Gyilkos! – üvöltötték
Hallva az őrjöngő tömeget, Amyre néztem:
– Amy, kérlek segíts!
– Segítek! – mondta lágy hangon mosolyogva
Megkönnyebbülve néztem rá, majd hirtelen:
– A többieknek! – kiabálta, és a szája hatalmasra nőtt, fogai tűhegyesek voltak, és gonosz kacajjal emelt a magasba
– Amy! Ne! – kérleltem nyögve
– Jonathan! DE! – mondta nevetve, majd ismét kinyitotta a tenyerét, engem pedig kilökött az ablakon, le az öt emeletes mélységbe.
Az üvegszilánkok csak úgy karcolták végig az arcomat, és a karomat. Majd a levegőben kétszer megpördültem, és fejjel lefelé zuhantam lefelé.
Ekkor minden teljesen lelassult, és láttam a lassan zuhanó, lebegő üvegszilánkokat. Majd lenéztem a közeledő földre, és aztán minden felgyorsult. Fénysebességgel közeledett a föld felém. Aztán vak sötétség!
Hirtelen kinyitottam a szemem és rémülten pattantam fel a székemből, úgy hogy én hanyatt estem, elterülve a földön.
Megláttam a közeledő Dimitrijt, aki a büféből közeledett felém egy forró kakaóval, majd mikor meglátott hangosan felnevetett.
– Jól vagy? – kérdezte kuncogva
– Igen, én csak… – dadogtam, majd elnevettem magam én is – én csak fekszem a földön, nem látod?
– De, fel akartalak ébreszteni, de szépen kiütötted magad Tommys harcod után. – mondta szürcsölve a kakaóját.
Hirtelen felültem a földről, majd rémülten mondtam halkan:
– A fenébe, Tommy!