Jonathan Gros (16. fejezet)

16. Fejezet
Kedves George

Megint mindenki összesúgott a teremben, mi lehetett ez? Szegény Mr. Humble, mi baja lehet? mi volt ez? Láttátok?
Részemről nem volt ez már olyan meglepő, lebegő átlátszó szellemek, furcsa álmok, lezárt mosdók, különleges képességű diákok! Ez már csak hab volt a tortán.
Teljes nyugodtsággal álltam fel a helyemről, és elindultam a kémia terem ajtaja felé.
Dimitrij izgatottan pattant fel a helyéről és jött utánam:
– Hm, hogy mik vannak, nem? – kérdezte eltűnődve
– Őrjöngő tanárok, ugyan már mi furcsát látsz te ebben? – mosolyogtam, és békésen kijöttem a teremből, míg a többiek, a rémülettől könnyező Miss. Wideot vigasztalták.
– Nem kéne nekünk is odamenni hozzá? – kérdezte Dimitrij hátra mutatva Miss. Wide-ra, a nyitott ajtón keresztül.
Ránéztem, és a hatalmas tömegre, ami körbe vette a bűbájos Miss. Wideot:
– Ha gondolod, én inkább megkeresem a táskámat – legyintettem
Dimitrij gondolkozott egy pár pillanatig, majd megfordult és visszasietett a kétségbeesett lányhoz.
Unott arccal ugráltam le egy lábon a lépcsőn, zsebre tett kézzel. Olyan üresnek éreztem a fejemet. Nem gondoltam semmire, nem érdekelt semmi.
Mikor leértem a főfolyosóra rögtön a szekrényemhez vettem az irányt. Mikor odaértem egy hatalmasat rúgtam belé, és dühöngve vertem a fejemet a szekrényembe, ami persze fájt, de nem érdekelt, mert pont ez volt a célom. Bűntudatom volt, hogy mindenki más vigasztalja Miss. Wideot, én pedig itt lent, egyedül, az üres főfolyosón kóborlok, és nem segítek vigasztalni. Ekkor hirtelen egy hang szólított meg:
– Jonathan!
Megfordultam és láttam, hogy Mr. Huts közeledik felém, nagyban belemélyedve pár fontos iratba.
– Ah, Mr. Huts, jó napot! – üdvözöltem a történelem tanárt megfordulva, és neki támaszkodva a szekrényemnek.
– Megint lógsz Jonathan? – mosolygott Mr. Huts
– Nem, most épp kémia órán vagyok, azt hiszem
– És hol van Mr. Humble? – kérdezte lapozgatva az iratokat, és közben a felét összegyűrte.
– Szerintem az egyik tűzcsapot keresheti, úgy kirohant a teremből, hogy csak a füstöt láttuk utána. Mit keres tanár úr? – kérdeztem kíváncsian
– Itt kell lennie egy fontos jegyzetnek, de sehol sem találom. Azt hiszem Mr. Polaskynál lesz. Végül is, lényegtelen, majd megkérdezem tőle – engedte le a jegyzeteket maga mellé – te pedig tanulgasd a szövegedet, mert délután előadás. Jut eszembe, mivel az utolsó órátok történelem, velem, ezért én elengedlek téged, meg Dimitrijt, de csak ha megígéritek hogy tanuljátok a szöveget – mosolygott Mr. Huts
– Számíthat rám uram! – húztam ki magam, és mosolyogtam én is
– Jól van, akkor elmehettek, én pedig most megyek, megkeresem Mr. Polaskyt, ilyenkor a negyediken szokott lenni órája – hadarta, majd el is indult fel a lépcsőn
Kedveltem Mr. Hutsot, jó fej tanár volt. Sokat viccelt, még órákon is, végtére is fiatal tanár volt.
Visszafordultam a szekrényemhez, hogy kinyissam, amikor a szemem sarkából megláttam, hogy kinyílik a tanári szoba ajtaja. És hát mily meglepő, Tommy lépett ki rajta. Hát persze, a kémia óra sem tartott fél óránál tovább, Mr. Polasky is odabent lehet. Szegény Mr. Huts, felment a negyedikre. Amint megláttam Tommyt, gyorsan hátráltam a lépcsőkig, és ott a fal mögött elbújtam. Bár a legutóbb megmentett minket, én mégsem bíztam benne, és hát Judy is óva intett tőle a levelében. Nem is csoda, valamit csinált velem, amitől pár dolgot el is felejtettem. Bár emlékeznék arra, hogy honnan is ismerem én Judyt. Lehet, hogy Amy segíthetne visszanyernem az emlékezetemet, de én oda többet fel nem megyek, különösképpen az álmom után, még a végén kidob engem az ablakon. És mostanában amúgy sem túl barátságos.
Hirtelen valaki megfogta a vállamat, amitől én majd kiugrottam a bőrömből, és ijedten ugrottam ki a fal mögül. Szerencsémre Tommy már elment, bár nem tudom merre mehetett, mert még csak a második óránk volt, szóval az iskolából nem mehetett el, és a lépcsők felé sem jött, pedig más út nincs, hacsak nem ment vissza a tanári szobába.
Dimitrij volt, aki megfogta a vállamat:
– Bocsánat – mosolygott az ijedésemen – megtaláltad a táskádat?
– Nem, de csak itt hagyhattam el a főfolyosón, és itt, hát nincsen.
– Mikor hagytad el?
– Amikor Tommy megtámadott – mondtam elgondolkozva, majd ránéztem Dimitrijre, aki úgy nézett rám, mint egy hülyére, aki nem veszi észre az orra előtti dolgokat – arra gondolsz, hogy Tommynál van?
– Hát, nem? Amikor Tommy megtámadott téged, akkor senki se volt a folyosón, hiszen óra volt, csak ő vehette el.
– Az lehetetlen, már ez is épp elég furcsa, nem gondolod? Kinek lenne ennyi ideje erre? Leütöttük, elájult, aztán meg elmentünk a büfébe, ott aludhattam nagyjából három percig
– Volt az öt is – mosolygott Dimitrij
– Jó akkor öt – hagytam rá – gondolj bele, leütjük, felébred, kifeszít egy szekrényt egy fadarabbal, amihez erő is kell azért, és egy jó erős fadarab, plusz még megváltoztatja a kódot, és elrejti a táskámat, ja és mindezt öt perc alatt
– Hát, biztos nagyon tehetséges, jut eszembe, mi volt a táskádban? – kérdezte Dimitrij eltűnődve
– Könyvek, meg pár személyes dolog, miért? – kérdeztem furcsállóan
– Volt benne olyan dolog, ami kellhet a nyomozáshoz?
– Arra gondolsz, hogy Tommy végig tudott mindent? – néztem Dimitrijre kíváncsian
– Persze, hát nem látod, minden egybevág! Tommy biztos végig tudta hogy miben nyomozunk, és most meg akarta akadályozni, hogy rájöjj akármire is. Gondolj bele, biztos valami vegyi anyagot nyomhatott a fejedre, amitől elfelejtettél mindent – magyarázta izgatottan
– Vegyi anyag? Lehet, hogy Mr. Humble is benne van? – tűnődtem
– Nem, azt nem hiszem, viszont Tommy biztos tudott mindenről, még arról is ami odafönt történt. Szerintem úgy gondolta, hogy a táskád nélkül nem fogsz tudni nyomozni
– Végül is, akkor igaza volt! – mosolyogtam
– Jonathan, kérlek, használd már az eszed! Judy tudott róla hogy nyomozol, a levélben benne volt. Szerinted, ha Judy visszajön, akkor mit fog találni a szekrényében?
Felvontam a vállam, túlságosan összevoltam már zavarodva, még ahhoz is hogy gondolkozzak.
– Hát a táskádat te! – segített Dimitrij a gondolkozásban
– Mi? Ez baromság, és mi van akkor, ha a táskám Judy szekrényében van, semmi
– Szerinted, de ha Tommy pont akkor van ott, amikor Judy kinyitja a szekrényét, már pedig ő ott lesz, akkor könnyen mondhatja hogy ellopta a táskád – magyarázta Dimitrij
– És? Ennek semmi értelme, mi van akkor, ha Judy ellopta volna a táskámat, mit akadályozna ezzel meg Tommy?
– Hogy nyomozzon az ügyben, vagy akármiben, kérdezd meg tőle, nem én vagyok az, aki le akar koppintani – mérgelődött Dimitrij – a hülye kérdéseket inkább hagyjuk, ha kinyitjuk a szekrényt és benne van a táskád, akkor jössz nekem egy kakaóval, a ma reggelit úgyse ihattam meg – vigyorgott Dimitrij
– És ha tévedsz? – kérdeztem mosolyogva
– Akkor? Akkor megígérem, hogy halálomig keresem a táskádat! – tette a szívéhez a kezét.
– Remélem hamarabb megtaláljuk – mondtam, majd kikukucskáltam a lépcsőn állva a fal mögül – és hogy nyissuk ki a szekrényt?
– Szerintem már visszaállította az eredeti kódot, máskülönben Judy se tudná kinyitni a saját szekrényét – mosolygott Dimitrij
Lassan hátrafordultam és Dimitrijre néztem:
– Észre vetted, hogy te mindig úgy vigyorogsz, mint egy vadalma? – mosolyogtam
– Én legalább mosolygok, na nyissuk már ki azt a szekrényajtót… – mondta, majd mind a ketten kikukucskáltunk a fal mögül – …szomjas vagyok – mondta halál komolyan, tovább bámulva maga elé.
Lassan felnéztem rá, mérges tekintettel, mire ő aggódó szemekkel nézett vissza le rám, majd mind a ketten elnevettük magunkat. Miután jót nevettünk, ismét kinéztünk a fal mögül, mintha kémkednénk.
– Jut eszembe Mr. Huts elengedett minket – mondtam nyugodtan folyamatosan előre bámészkodva
– Töriről? – kérdezte meglepődve Dimitrij
– Ja! Mi lenne, ha inkább akkor próbálnánk meg, csak mert körülbelül egy tíz perccel ezelőtt jött ki Tommy a tanári szobából. Szóval, kötve hiszem hogy bármikor kicserélhette volna a kódokat. – magyaráztam nyugodtan, előre nézve
Fél perces néma csönd után Dimitrij lassan lenézett rám, és hangosan felkiáltott:
– Na ne mondd! Mégis akkor mi a fenét állunk itt és nézzük a semmit ezen a nyavalyás folyosón? – dühöngött – még jó hogy akkor nem csinálta meg! És különben is mi a fenét nézünk ott elől?
– Ott? Semmit, vagyis én Tommyt várom!
– Tommyt? – nézett rám furcsállóan Dimitrij
– Igen, mielőtt rám ijesztettél pont őt figyeltem, és amikor kilöktél a folyosóra, akkor Tommy szabály szerűen eltűnt, és sok helyre nem mehetett, várom mikor jön vissza – magyaráztam és visszafordultam tovább nézelődni a fal mögül
Dimitrij úgy nézett rám, mint egy idiótára.
– Hát akkor csak figyeld csak, én a magam részéről most elmegyek a szekrényemhez, és kiveszem a spanyol cuccomat.
– Nem is tudtam hogy spanyolos vagy – egyenesedtem ki, majd kérdő pillantással néztem rá
– Pedig az, ott ülök két paddal mögötted, na szia! – intett felém, és a folyosó végén bekanyarodott balra.
Mosolyogtam egyet, majd én is elindultam a szekrényem felé.
Spanyol óra után lerohantunk Dimitrijvel a főfolyosóra és vártuk az irodalomtanárt, aki nem volt más, mint Mrs. Cain. Megálltunk az irodalom terem előtt az ajtónál, és vártuk, hogy Mrs. Cain kijöjjön a tanári szobából, ugyanis az irodalom terem pont szemben volt a mi osztálytermünkkel, ami pedig a matek terem is volt egyben.
A tanári szoba kétszárnyú ajtaja egyszer csak elkezdett kinyílni, és nagy kacagások közepette hátrált ki a szobából Mrs. Cain. Valószínűleg egy másik tanárral beszélgethetett. Sajnos nem láttuk kivel beszélget, de biztos valami viccesről beszélgethettek.
Dimitrijvel egymásra néztünk, majd gyorsan odasiettünk Mrs. Cainhez, aki meglepetten üdvözölt minket:
– Szervusztok kedveskéim, miben segíthetek? – kérdezte mosolyogva az idős tanár.
Dimitrijvel ismét egymásra néztünk, majd a tanár felé fordultunk:
– Csak azt szeretnénk megkérdezni, hogy eltetszik e minket…
– Bocsáss meg kedveském, egy perc és jövök – vágott a szavamba Mrs. Cain, majd megfordult és berohant a tanári szobába.
– …engedni – egészített ki egyhangúan Dimitrij
– Na jó, akkor most bemenjünk, vagy várjunk itt? – kérdeztem Dimitrijtől
– Szerintem várjunk itt, azt mondta egy perc – mondta nyugodtan, majd a közeli szekrényhez lépett, és neki támaszkodott karba tett kézzel.
Az állítólagos egy percből később öt perc lett. Ez alatt mi egyáltalán nem szóltunk egymáshoz, hanem türelmetlenül várakoztunk. Mind a ketten el voltunk foglalva a saját gondolatainkkal. Én ebben az öt percben azon gondolkoztam, amit Dimitrij mondott. Igazából az egész spanyol órát azzal töltöttem, hogy Dimitrij szavain töprengtem. Lehet, hogy tényleg igaza van, és Tommy volt a tűzgyújtó, de miért tette volna? És tavaly ő még nem is járt ide, vagy igen? Lehet, hogy megbukott? Nem! Az nem lehet, ha megbukott volna akkor az benne lenne a könyvben, bár, lehet hogy benne is van. Holnap majd biztos utána járok ennek.
Eközben Mrs. Cain sietve rohant ki a tanári szobából:
– Na, itt vagyok, ne haragudjatok, most mondjátok – nézett ránk kíváncsian Mrs. Cain.
– Hát, csak azt akarjuk megkérdezni, hogy…
– Mrs. Cain! – vágott a szavamba ismét valaki mögöttünk.
Dühöngve hallgattam el
– Á, Mr. Polasky – nézett el mellettünk Mrs. Cain, a közelgő tanárra.
– Itt vannak a lapok, amiket kért tőlem – nyújtott át egy köteg iratott Mr. Polasky
– Köszönöm, igen, igen, ezek kellettek – bólogatott nagy hévvel Mrs. Cain, miközben gyorsan áthámozta az iratokat.
– Szóval! Csak azt akartuk megkérdezni Mrs. Cain, hogy nem mehetnénk el az irodalom óráról, az előadás gyakorlása miatt – hadartam el gyorsan, még mielőtt valaki ismét közbe vág, majd nagy levegőt vettem.
– Hát persze, menjetek nyugodtan, ha csak ennyit akartatok – egyezett bele Mrs. Cain, ám Mr. Polaskyra számítani lehetett, mint mindig:
– Mrs. Cain, nem hiszem, hogy Mr. Gros és Mr. Andrusov megengedheti magának, hogy ki hagyjanak egy irodalom órát.
– Ugyan már George, ne legyen ilyen szigorú a fiúkhoz, nekik is gyakorolniuk kell az előadásra. – vetett ellent Mrs. Cain
– Mrs. Cain, azt hiszem a jelenlegi helyzetben, nem hiszem hogy vita tárgya ez. A fiúk irodalom órára mennek, és ezzel lezártam a beszélgetést. Minden jót Mrs. Cain, uraim – mondta nyugodtan, ám de mérges tekintettel Mr. Polasky, majd nyugodtan elsétált mellettünk, és bement a tanári szobába.
– Igazán sajnálom kedveskéim. Akkor a teremben találkozunk. – mondta szomorkásan Mrs. Cain, majd elindult a lépcső felé.
Dimitrij mosolyogva indult el az irodalom terem felé, én pedig követtem:
– Hát te meg mit mosolyogsz? – kérdeztem furcsállódva
– Erre valahogy számítani lehetett, mindenesetre a töri óráról nem tud Mr. Polasky, úgyhogy legalább egy szabad óránk van. – magyarázta Dimitrij
– Hallottad ezt, te tudtad, hogy George-nak hívják Mr. Polaskyt? – mosolyogtam
– Nem, de most már tudjuk. Na, gyere, üljünk le valahova, legalább addig tanuljuk a szöveget, míg nem csöngetnek be. – mondta Dimitrij, majd befordult az irodalom terembe.