18. Fejezet
Az előadás
Lerohantam a büfébe Dimitrijhez, hogy legyen egy kis társaságom. Dimitrij épp a sorban állt, miközben én az egyik asztalnál ücsörögtem és kapargattam az asztal felszínét.
Dimitrij egész hamar sorra került és egy nagy bögre, forró kakaóval ült le mellém az asztalhoz.
– Szóval, mikor nyitjuk ki a szekrényt? – türelmetlenkedett Dimitrij szürcsölgetve a kakaóját.
– Megvárjuk míg becsöngetnek – válaszoltam továbbra is az asztalt kapargatva és arra bámulva.
Dimitrij a karórájára nézett, majd felemelte a másik keze mutatóujját.
És ekkor… megszólalt a csengő! Dimitrij letette a kezét, és mosolyogva nézett rám egy pillanatra, aztán tovább szürcsölte a kakaóját.
– Igen, tudom, becsöngettek – pattantam fel a székemből.
– Azért, még megihatom, ugye? – kérdezte Dimitrij a kakaóra mutatva
– Meg… – akartam befejezni a mondatomat
– Naaaa, légyszi, hagy igyam meg – nézett rám Dimitrij kutya szemekkel
– Mondtam hogy…
– Na, kérlek, engedd meg! – vigyorgott továbbra is kutya szemekkel
– Dim! Ne idegesíts! – mosolyogtam, majd elléptem a szék mellől és elindultam a szekrények felé
Alig telt el öt perc a becsöngetés óta, már szinte senki sem volt a folyosókon.
Szép, komótosan odalépkedtem Judy szekrényéhez, és kezemmel végigsimítottam a szekrényajtót. Finoman megfogtam a számkódot, és lassan elkezdtem tekerni a számokat.
Amikor az utolsó szám is a helyére került, meghallottam a kattanást, ami jelezte, hogy a szám stimmel, és azt is, hogy Dimitrijnek igaza volt. Kinyitottam a szétfeszített szekrényajtót. A feszítés miatt egy kicsit szorult az ajtó, de egy-két jól célzott rúgás segítségével egész könnyedén kinyílt.
Tommy igazat mondott, Dimitrijnek pedig megnyerte a fogadást, de ha a dolog jó oldalát nézzük, akkor nekem meg szerencsém volt, mert a táskám valóban Judy szekrényében volt. Gyorsan kikaptam a szekrényből, és belenéztem, hogy mindenem megvan e. Ekkor előhúztam a táskámból a tőrt, amit Judy adott nekem. Néztem egy darabig a titokzatos családi ereklyét, a csontból kifaragott koponyákat a markolat végén és a fényes vörös köveket a koponyák szemében. Nagyon megtetszett a tőr, gyorsan el is raktam a táskámba még mielőtt bárki is észre vette volna hogy van nálam valami. Fölvettem a hátamra a táskámat, és visszazártam a szekrényajtót. Váratlanul Dimitrij jelent meg a szekrény mögül és egy pillanatra a frászt hozta rám:
– Jézusom, halálra rémítesz – mosolyogtam a rémültemen
– Ne haragudj, nem akartam – mosolygott Dimitrij is – na, látom nekem volt igazam, mégis csak. Jössz egy kakaóval, ne várj! Legyen inkább egy szendvics.
– Igen Dimitrij, megvan mindenem, kösz hogy megkérdezted – néztem rá mérgesen, aztán elmentem mellette a lépcsők felé.
– Jaj, ne haragudj Jonathan, mindened megvan? – rohant utánam Dimitrij
– Ó igen, minden, folytathatjuk a nyomozást – magyaráztam leülve a lépcsőre.
– Hát ez remek, végre kideríthetjük, hogy ki gyújtotta fel az ötödik emeletet, milyen izgalmas – ujjongott Dimitrij leülve mellém a lépcsőkre.
– Na ja, de most ha nem bánod, tanulnám a szövegemet, van egy-kettő sor, amit még nem nagyon tudok biztosra.
Dimitrij bólintott a fejével.
Elővettem a táskámból a szöveget és bambán néztem a lapokat. Dimitrij ugyanezt tette és ő is kitartóan olvasta a szöveget az egész szabad órában. Furcsállottam is hogy egyszer sem szólalt meg, pedig Dimitrij gyakran, és sokat szokott beszélni, most mégis nyugodtan olvasgatta a szerepét, és bizonyos időközönként végigsimította rövid szőke haját. Ez amolyan szokás volt úgy tűnik Dimitrijnél, órák alatt is rendszerint beletúrt a hajába.
Ebben az egy szabad órában a szövegemet próbáltam olvasni, de nem tudtam koncentrálni, megállás nélkül csak apámon járt az eszem. Míg én itt fogok játszani pár unott arcú embernek egy feldíszített színpadon, addig apám a kórházban az életéért küzd. Egy kicsit el is érzékenyültem, és néhány nagy könnycsepp meg is jelent a szememben. Szerencsére Dimitrij nem vette észre őket, pedig az egyik a szövegemre is rácseppent, szerencsére a többit gyorsan letöröltem.
Judyra is sokat gondoltam! Hiányzott már nagyon, pedig alig ment el pár napja. Gondoltam majd én is írok neki egy levelet, de elfelejtettem a címét, amikor Tommy rám támadt. Meg kellett várnom, hogy újra írjon nekem.
Eközben Dimitrij valamire felfigyelt. Felállt a lépcsőről és körbe nézett, majd gyorsan megfordult és felém nézett:
– Mr. Polasky erre jön! – suttogta
Nem is feleltem neki semmit, azonnal felpattantam, és megfogva Dimitrij karját gyorsan felrohantunk a második emeletre.
Bal szerencsénkre Mr. Polasky egyenesen felfelé jött. Az iskola úgy volt megépítve hogy minden folyosó végén legyen egy mosdó, kivéve az ötödik emeleten ahol a mosdó a lépcsővel volt szemben, és a folyosó végén egy ablak állt. Így gyorsan elrohantunk a folyosó végére és ott berohantunk a fiúmosdóba még mielőtt Mr. Polasky észrevett volna minket.
– Hú, ez meleg volt – lihegtem
– Ja – hagyta rám Dimitrij
– Elizabeth! Épp magát kerestem – hallatszott az ajtó mögül Mr. Polasky hangja, egészen közelről.
Mindketten közelebb léptünk az ajtóhoz és fülünket az ajtónak szegeztük, és erősen füleltünk, hogy kivel beszél Mr. Polasky
– A két fiú ott volt az órán? – kérdezte Mr. Polasky
– Igen, mind a kettő, bár Mr. Grosszal ma nem voltam teljesen megelégedve, egyáltalán nem figyelt az órán, szerintem el is aludt – magyarázta egy női hang.
A feleletből rögtön tudtuk hogy kivel beszél Mr. Polasky. Mrs. Cainnel az irodalom és dráma tanárnővel.
– Tudom, mostanában nálam sem teljesít kitűnően. Itt ez a papír – magyarázta Mr. Polasky
– Ennek nem fog örülni Mr. Gros – szólalt meg Mrs. Cain aggódó hanglejtéssel
– Csak az ő érdekébe tesszük, kérem, hogy az előadás után keresse meg ezzel a papírral és mondja el neki – mondta Mr. Polasky, majd hallottuk a halkuló lépteket, ami nyilvánvalóan azt jelentette, hogy Mr. Polasky elment az ajtó elől.
Vártunk még öt percet hogy Mrs. Cain is biztosan elmenjen az ajtó elől, aztán lassan kinyitottuk az ajtót, és kiléptünk a mosdóból.
– Te jó ég, már megint mit fogok kapni, biztos valami beírást – szitkozódtam hangosan
– Csak halkabban – csitított el Dimitrij – figyelj, egy beírástól nem fog összedőlni a világ!
– Igen, de mi van, ha nem is beírás, lehet hogy valami sokkal rosszabb – cammogtam aggódva
– Jaj, ne nyavalyogj már, gyere, van még nagyjából két percünk, menjünk le a büfébe, most még nincs is nagy sor – fogta meg a vállam, hogy letoljon a lépcsőn
– Jól van – egyeztem bele nyűgösen.
A büfében nem bírtam szabadulni a gondolattól hogy valami rosszat csináltam, és ezért kapom a beírást.
Dimitrij a szokásos forró kakaójával ült le mellém az asztalhoz, míg én megelégedtem a körmöm rágásával. Míg ő jóízűen szürcsölte a forró italt, addig én már alig bírtam megmaradni egyhelyben a székemen. Bárcsak itt lenne mellettem Brutus, sokkal szívesebben ülnék most rajta és úgy rágódnék a dolgokon, mint ezen a kényelmetlen menza széken.
Ekkor megszólalt a csengő is, közölvén, hogy már csak alig van másfél óránk az előadásig.
Szétvetett az ideg, annyira hogy már kezdett melegem lenni, és a homlokomon elkezdtek megjelenni apró kis verejtékek.
– Jézusom! Én ezt nem bírom ki! – jajdultam fel
– Nyugi, nem lesz semmi gond, én már milliónyi beírást kaptam, a legtöbbre már nem is emlékszem – magyarázta nyugodtan Dimitrij
– Az lehet, mert az te vagy, de én én vagyok
– Nahát, milyen igaz – bólogatott Dimitrij
– Na jó, én inkább elmegyek az előadó terembe, ott lesz az előadás ugye?
– Igen – hadarta el Dimitrij, és ismét neki gyürkőzött az égető italnak.
Látván Dimitrijt hogy nagyon boldogan eliszogatja az ő erőt adó kakaóját, úgy gondoltam ideje békésen, csöndben lelécelni.
Az előadó terem az iskola egyik legkiesőbb pontjánál volt. Ha a főbejárat felől jöttünk, akkor a főfolyosó végén balra kellett lekanyarodni, ami egy hosszú keskeny folyosóhoz vezetett végén az előadó teremmel és a tornateremmel. Mivel én pont az ellenkező irányból, a büféből jöttem, így nekem csak híg egyenest kellett menni.
A folyosókon ekkor már nagy nyüzsgés volt, nem is csoda, mindenki, tanár és diák, készülődött az előadásra.
Igen, mindenki készülődött, kivéve minket Dimitrijvel, még Poptern is segédkezett, habár ő nem volt egy nagy társaságkedvelő ember, ami azt illeti nem is csoda, a társaság sem kedvelte őt. Poptern folyton okoskodott, amit nem nézett mindenki jó szemmel.
Mrs. Cain a szöveget írta át egy kicsit, és hát ő is volt a rendező. Mrs. Collins elvállalta a jelmeztervezői posztot, ami hát, nem sikerült a legjobban, Rómeó, vagyis az én öltözékem rettenetmód giccsesnek és rondának tűnt. Na persze Júlia jelmeze se kismiska.
Mr. Polasky a fényeket és a hangtechnikát vállalta el, ő irányította a fényeket ránk, a színészekre, és ő állította be a ruhákra csíptethető kis mikrofonokat, hogy mindenki kellően jól hallhassa a teremben az előadást.
De ha már én is ide jöttem, nekem is segédkeznem kellett, így hát beálltam a díszleteket felszerelő társulathoz, ami nem állt másból, mint Poptern, Júlia és még vagy ötven diákból. Apropó Júlia, Júliát egy egyel felettem járó, korához képest fiatalabbnak kinéző lány játszotta el. Igen, Christine tökéletes volt Júliának. Kedves lány, viszonylag rövid szőkés barna hajjal és furcsa, ám de annál szebb szemekkel. Az egyik szeme halvány csillogó kék, míg a másik szintén halvány zöldes árnyalatú volt. Ha ennél erősebbek lettek volna a szemei, akkor nem állt volna ilyen jól, de így, hogy ilyen halvány, így pont tökéletesen álltak neki.
Sajnos az előadás alatt parókát kellett viselnie, mivel túl rövid a haja és az akkori korban, Júliának hosszú majdnem fenékig érő haja lehetett.
Eltelt fél óra így, ahogy segítettünk a díszletekben, mire Dimitrij elégedetten megjelent az ajtóban. Láttam a szemén, hogy keres valakit, aztán meglátta a keresett személyt, és gyorsan odarohant hozzá. Mr. Polaskyvel kezdett beszélgetni. Miután odasúgott neki valamit, Mr. Polasky Dimitrijre nézett, majd mind a ketten elindultak kifelé a teremből.
Furcsállottam, mert Dimitrij úgy beszélt Mr. Polaskyvel mintha bizalmas ügyfelek lennének.
Miután Mr. Polasky visszajött a terembe, leugrottam a létráról, amin éppen álltam, hogy feltegyek egy kis darab papír kelléket, és én is kirohantam a teremből szó nélkül, hogy megkeressem Dimitrijt.
Ahogy rohantam ki a teremből, szemem sarkából láttam amint Mr. Polasky kíváncsi tekintettel nézi, ahogy sietősen hagyom el a termet.
A távolban már meg is láttam Dimitrijt amint Cindyvel, lelkes, elégedett vigyorral beszélget jobb kezét szekrényének támasztva, félig takarásban tartva Cindyt.
Cindy sose tetszett nekem, és azt se értettem sose, hogy Dimitrijnek mi tetszett annyira benne. Alap járatban egy elég nulla csaj. Teljesen olyan volt, mint egy nyavalygós, szőke plázacica, alaposan kisminkelve, és szívet melengető bűbájjal. Részemről az olyan lányok jönnek be nekem, akik vidámak, kedvesek és szinte mindig mosolyognak, na és persze akikben van egy kis kalandvágy is.
Szapora léptekkel közeledtem Dimitrijék felé, amikor váratlanul elkezdett fájni a fejem, gyorsan oda is kaptam a két kezem, csukott szemmel lehajtottam a fejem, és lassan elkezdtem rázni, mintha egy tornagyakorlatot csináltam volna lassan és óvatosan. Aztán felnéztem a plafonra, és a fájdalom elmúlt.
Tűnődve néztem magam elé, hogy mi okozhatta ezt a furcsa kitörést. Ekkor Cindyre néztem és Dimitrijre. Cindy úgy nézett Dimitrijre mintha mi sem történt volna, és csak beszélt, vagy legalábbis úgy tűnt mintha beszélt volna, mert a szája mozgott, de hang nem jött ki rajta. Arca teljesen normálisnak tűnt, kicsit elmosódva láttam, mintha rosszul látnék távolra, éppen ezért hunyorítva néztem őket.
Mi ez? A fekete alak? A koponya fejű rém? Dimitrij feketén füstölgött, ugyanúgy a szekrénynek támaszkodva és Cindy felé nézve. Feje koponya volt! Lassan elfordította a fejét, és felém nézett. Szemei nem voltak, a szemüregből is füst szállt fel, ekkor lassan felhajtotta a fejét, és kinyitotta a száját (vagy inkább az állkapcsát). Sűrű fekete füst gomolygott ki a száján keresztül egy gömböt formálva. Mikor az összes füst kiszivárgott csontváz testéből egy sűrű fekete gömböt alkotott, Dimitrij csontváz teste és koponya feje pedig szétporladt, végig seperve a padlót.
Eközben Cindy ugyanúgy támaszkodott a szekrényhez, mint eddig és csak beszélt, és vigyorgott, most már a semmibe tekintve.
A sűrű fekete füst egy rémisztő tekintetű koponyát formált, ami hirtelen, eszeveszett gyorsasággal, kinyitott állkapoccsal, felém suhant, éppúgy mintha be akarna kapni, és egészben lenyelni. A fekete koponya csak közeledett felém, megállíthatatlanul, én pedig a meglepődöttségtől és a félelemtől teljesen ledermedtem.
Mi fog most történni? Elveszi a lelkemet, és a sötétségbe taszítja, mint azokban a rémisztő horror filmekben? Vagy tényleg lenyel egészben, és a végén megnyalja a fogait, és egy szalvétával megtörölgeti azokat?
De időm se volt hogy felfogjam saját kérdéseimet, a fekete füst koponya nyitott szájjal közeledett felém és amint elért volna, hogy bekapjon, hirtelen eloszlott, mint a reggeli köd a napsütés árnyékában.
Ahogy eloszlott a füst megláttam Cindyt a szokásos támasztó állásában beszélgetni. És hogy kivel beszélt? Hát persze hogy Dimitrijvel!
Dimitrij ott állt a maga szilárd, hús, bőr valóságában. Támasztotta a szekrényét és mosolyogva beszélt Cindyvel. Egy pillanatra elnézett, és meglátott engem, ahogy ott állok, és zavartan bámulok rá. Odaintett Cindynek hogy mindjárt jön, majd sarkon fordulva nyugodtan elindult felém:
– Jól vagy? – kérdezte aggódó tekintettel
– I- Igen, Azt… azt hiszem – dadogtam
– Biztos? Olyan fejet vágsz, mintha valami rémet láttál volna – mosolygott kezét a vállamra téve, hogy megnyugtasson
– Hát, ami azt illeti azt láttam – értettem vele egyet mosolyogva
Dimitrij az órájára pillantott, majd döbbenten nézett vissza rám, és megpaskolta a vállamat:
– Ideje indulnunk, harminc perc és elkezdődik az előadás – mondta nyugodtan, és elindult az Előadó terem felé.
Fél óra? Furcsa, amikor kijöttem a teremből még volt legalább negyvenöt percem. Mi történt azzal a tizenöt perccel? Itt álltam és bámultam magam elé? Vagy eltűntem az élők világából? Neeem, akkor minden fehér lett volna, fehér szobák, ez valami más volt. Tizenöt perc? Az egész Mr. Koponyás kalandom nem tartott tovább két vagy esetleg három percnél.
Dimitrij úgy indult el az Előadó terem felé, hogy el se köszönt Miss. Widetól, nem mintha lehetősége lett volna rá, Cindy ugyanis akkor már rég eltűnt.
Az előadó terem felé haladva ismét hatalmasat dobbant a szívem.
– Ne! Ne most! – kaptam a szívemhez összeszorított fogakkal, csukott, kínlódó szemekkel.
Szavaim, mintha parancsok lettek volna, abban a pillanatban elmúlt a fájdalom. Amint kinyitottam a szemem, magam előtt megpillantottam Tommyt, aki mérges tekintettel nézett rám egy pillanatra, majd ismét ártatlan tekintettel bámult rám:
– Gyere már Jonathan! Mrs. Cain mindenütt téged keres – intett a kezével és elindult az Előadóterem kisajtaja, úgymond művészbejárata felé!
Én csak követtem Tommyt, aki elkísért engem a színpad, a függöny mögé, ahol már az összes színész, és kellékes ott készülődött.
– Na végre már hogy itt vagy Jonathan! – jött oda hozzám mérgesen Mrs. Cain – Mr. Andrusov merre van? – kérdezte átnézve fölöttem, mintha nem is tőlem kérdezte volna
– Én azt hittem, hogy… – válaszoltam volna, ha nem vágott volna a szavamba Mrs. Cain
– Az most nem érdekes kedveském – húzott közelebb magához Mrs. Cain, és mutatóujját egy magas lány felé nyújtotta ki – látod ott azt a lányt? Ő a sminkes lány, és ő adja neked a jelmezt is – mondta, és a lány felé lökött – És valaki kerítse elő Dimitrij Andrusovot! – kiabálta hangosan, hogy az egész terem beremegett.
A sminkes lány nagyon komoly volt. Előre, közel az arcomhoz hajolva nyomkodta és simította rajtam a púdert, aztán elővett egy kis ceruzaféleséget, aminek a hegye ugyanúgy olyan púderpárnába végződött, csak sokkal kisebb volt, gondolom hogy az apróbb helyeket, és kisebb pontokat, mint például anyajegyet is le tudja sminkelni.
Végig szótlanul nyomta rajtam végig az összes apróbb kis pipere cuccot, majd a forgószékével megfordult, felpattant és az egyik szekrényhez sietett, ahonnan kikapott egy jelmezt az egyik fogasról és felém dobta. Akkor ismertem föl, hogy az az én jelmezem. Hát igen, förtelmes, már csak ezért sem akartam elvállalni ezt a szerepet. A ruha kék, hosszú ujjú ing volt, amihez tartozott egy fekete, vértszerű mellény, így a kék, fehér csíkos ing ujja pont kilógott. Na de ez még hagyján, ott volt a gatya, amiben úgy néztünk ki mint egy balerinák. Feszes halvány, szürkés kék balett gatya volt, egyszerűen borzalmas. Feszített mindenütt!
Kisvártatva Dimitrij is megjelent valamikor, nem tűnt fel mikor jött meg, csak azt láttam, hogy ott volt és a magas, szótlan lány sminkeli.
Mindenki készen állt, Mrs. Cain kinézett a színpad előtt lévő nézőtérre. Ahol már nagy tömegek várakoztak hatalmas hangzavarral.
Az iskolának ez a része nagy ritkán még színházként is működött, ezért a nézők nem az iskola főkapujánál jönnek be, hanem egy külön bejáratnál, hogy ne zavarják a tanítást, ha esetleg még zajlana.
Türelmetlen várakozás mind a színfalak előtt és mögött. Öt perc van hátra az előadásig, mindenki nagyon feszült. A legjobban mégis Mrs. Cain idegeskedett, bár októberben rengeteget gyakoroltunk a fellépésre, mégis feszengett, nyílván úgy érezte, hogy valaki rontani fog.
Szívemhez kapok. Ismét belém nyilall a szörnyű fájdalom.
Fél perc van még vissza.
Összeszorítom a fogaimat és koncentrálok, hogy ne legyen baj.
Lassan leengedem a kezemet és verejtékezve, hevesen pislogva nézek magam elé
A függönyök felgördülnek!
3 hozzászólás
hogyhogy emlékszik újra Judy-ra?
francba! már elnézést a kifejezésért! 🙂
igen, itt volt a legnagyobb hiba a könyvemben! és ezért elnézést kérek, mert erre én is rájöttem már, hogy itt elrontottam a storynak ezt a részét, de ezt majd át kell néznem újra, jobban mondva az egészet!
szóval most így mindenkinek mondom (nem kiabálva, csak így jobban látszik):
JONATHAN NEM FELEJTETTE EL JUDYT! Bárhol ahol az van hogy nem emlékszik rá, ott vegyétek úgy hogy emlékszik rá!
a könyv már teljesen megvan, azért kerülnek fel ilyen gyorsan a fejezetek! Én megpróbálom átnézni a fejezeteket mindig még mielőtt felrakom, csak nincs mindig időm rá!
szóval tényleg elnézést ezért a kis hibáért :$
sziasztok!
semmi gáz, csak nem értettem 🙂