23. fejezet
Álmatlan gondok
Az iskolába belépve kirázott a hideg! Semmi különös ok nem volt, hogy miért, de mégis kirázott. Talán a sötét és nyomasztó hangulat miatt, ami a vihar után uralkodott a sötét üres iskolában. Tulajdonképpen az iskola is bezár, de csak amikor már minden tanár elmegy az iskolából. Így hát nem kellett tudósnak lennem, hogy rájöjjek, egy tanár azért még volt az iskolában. Vagy elképesztően el volt foglalva, és nem vette észre, hogy pár perccel ezelőtt kint lebegtem a talajtól körülbelül tíz centire, vagy talán az iskola egy másik részében tartózkodott. Mindenesetre gyorsan odarohantam a szekrényemhez, és amilyen gyorsan csak tudtam, kinyitottam, kivettem a könyvet, és kirohantam az iskola kapuján.
Hulla fáradt voltam. Teljesen kimerített ez a kis… kaland, amit most átéltem. Legszívesebben most itt helyben elaludtam volna, de akkor reggelre kijöttek volna a rendőrök, és a hullaszállítók, ezután pedig felhívták volna anyámat, és közölték volna vele, hogy:
– Sajnálom asszonyom, a fia teljesen kihűlt, őszinte részvétem.
És ezt gyászos sírdogálás követett volna, majd a pap halotti beszéde:
– Drága gyermekeim, azért gyűltünk itt össze, hogy elbúcsúztassuk ezt a… ezt a… ezt a jégkockát, ámen!
És végül, végső nyugalomba helyeznének egy óriási jégszekrényben!
Neeem, ezt azért nem! Előbb haza kéne mennem. Bár semmi kedvem nem volt hozzá, mert haza érek és akkor anya megszólal:
– Szia Jonathan, mi volt ma az iskolában? Hogy telt a napod?
És már csak a lelkiismeretem se hagyná ne mondjam meg, hogy:
– Á, semmi anya, csak találkoztam egy halott lány szellemével, akit megszállt egy Démon, és őrületes haragra gerjedt, vagyis megpróbált megölni, de ezen kívül semmi különös, de mondtam már neked, hogy hármas lett a matek tesztem?
Ez után már csak a jó isten tudná elképzelni, hogy mi is történne. Bár ami azt illeti én is eltudom képzelni. Anya sürgősen hívná az orvost, az orvos megállapítaná, hogy az agyam felmondta a szolgálatot, adna egy injekciót, amitől elkezdenék nyáladzani, az orvos ezek után megnyugtatná anyát, hogy semmi baj, ez teljesen normális reakció, ami persze tetézni a dolgokat, hogy tényleg nem vagyok komplett. Végül pedig bezárnának egy gumiszobába, ahol egy kényszerzubbony társaságában flippert játszanék a falakkal, ahol én lennék a golyó.
Nem! A legegyszerűbb megoldás, ha ezt mondom:
– Semmi!
Na persze az is súlyos következményeket vonhat maga után, de ezt most mellőzzük.
Hazaérve előveszem a kulcscsomómat és a megfelelő kulccsal, kinyitom a lakás főbejáratát. Anya hallja hogy megjövök, és csodák csodájára ismerősen üdvözöl:
– Szia Jonathan, mi volt ma az iskolában? Hogy telt a napod?
Na igen, szóval, mi is legyen a tökéletes válasz?
– Jól, nagyszerűen, de nagyon álmos vagyok, úgyhogy most bemennék a szobámba.
– Jól van, akkor vacsorát nem is kérsz?
– Nem, azt hiszem most nem, nem is vagyok éhes, köszönöm – válaszoltam nyűgösen
– Rendben van, akkor jó éjt Jonathan!
– Jó éjt anya!
Apropó, hát nem furcsa? Anya mindig Jonathannak szólított, amióta csak megszülettem. Sosem szólított kicsimnek, aranyomnak, kisfiamnak, vagy egyéb dolgoknak. Ezzel szemben apa igen, sőt ő sokkal gyakrabban használta a „fiam” szót.
Bementem a szobámba és lehuppantam az ágyamra, még le se értem az ágyra, a szememet már becsuktam. Hasra feküdtem, oldalt utáltam feküdni, sőt háton is ritkán feküdtem. Legfeljebb ha pihentem csak. Annyira nem törődtem semmivel, hogy észre se vettem hogy az egyik kezem lecsúszott az ágyról és Buks nyalogatja. Csak egy öt perces adásszünet után éreztem meg Buks nyalakodását.
– Ah, Buks, fúj, miért kell mindig ronggyá nyalnod a kezem? – ráztam meg a kezem, ami csupa kutyanyál volt.
Buks ekkor elkezdett idegesítően nyüszíteni, és elkezdte kapargatni a tányérja szélét.
Teljesen kiment a fejemből, hogy Buksnak elfelejtettem kaját adni. Nyűgösen keltem fel az ágyamról, és kimentem a konyhába hogy hozzak egy kis kutyatápot
– Még is éhes vagy? – kérdezte mosolyogva anya
– Nem én! Buks! – mondtam nyűgösen, és kiemeltem az egyik szekrényből egy nagy zacskó kutyaeledelt. Ezután lassan visszaténferegtem a szobámba, és kiszórtam Buksnak egy nagy adag kaját.
Miután kiöntöttem a kaját a tálkába, ismét visszazuhantam az ágyamra. Öt perc sem telt el, de Buks újra elkezdett nyüszíteni.
– Víz! – motyogtam az orrom alatt alig érthetően
Ismét felkeltem, ismét kimentem a konyhába, és miután adtam egy kis vizet Buksnak, ismét visszazuhantam az ágyamra. Végre! Csend, nyugalom, békesség. Csend, nyugalom, békesség. Csend, nyugalom, sötétség!
24. fejezet
Váratlan vendég
Öt nappal később, hétfőn, a hangos bemondóban, az igazgató úr közölte a Karácsonyi és Szilveszteri Táncmulatság zenei kívánságának végeredményét. A legtöbb szavazatot a rock és a jazz típusú zenék kapták, ezért a Diák Egyesület és a tanári kar, kiválogatta a „legjobb” zenéket. Furcsa lesz amikor egy kőkemény rock banda zenéje után egy könnyű jazz muzsika következik. De hát istenem, ti akartátok!
Mily furcsa az élet iróniája. Ezt is pont Mr. Polasky óráján kellett bejelenteni, amitől persze Mr. Polasky egy cseppet ideges lett:
– Ezek az átkozott mulatságok, az én iskolámban biztosan nem lenne egyetlen mulatság sem, folyamatos tanulás lenne, na az lenne a mulatság! – dühöngött Mr. Polasky – de ha már erről van szó, akkor közlöm mindenkivel, hogy az ötödik emelet lépcsőjét, személyesen én fogom felügyelni, és nem akarok senkit se látni arra felé, remélem érthető voltam.
Ezek után persze dühösen fordultam hátra a mögöttem ülő Dimitrijhez:
– Na, ezt akartad?
– Nyugalom Gros, bulizni fogunk, nem nyomozni, lazíts! – nyugtatgatott mosolyogva Dimitrij
– Lehet, de nem biztos. És végre helyesen mondtad ki a nevemet, kösz
– Ugyan, semmiség – mosolygott
– Mr. Gros! Álljon fel! – kiáltott rám Mr. Polasky, mire én lassan felemelkedtem.
Dühös arccal, kimért lépésekkel közeledett felém, és megállt előttem egy lépéssel.
– Halljam Mr. Gros, miről beszélgetnek? Biztos a többieket is érdekli a dolog, mesélje el nekünk Mr. Gros!
– Csak… csak arról beszélgettünk, hogy mi lesz a büfé kínálata a mulatságon – füllentettem remegő hangon
– Legközelebb szünetben vitassa meg, üljön le! – rikoltott rám.
A matek óra tulajdonképpen mindig így kezdődik, Mr. Polasky bejön, dühöng valamiért, majd kiszemel egy embert, akit jól leugat, majd ezek után elkezdi az órát. Most egész nyugodtan matekozott velünk.
A matematika órát a kémia óra követte Mr. Humble felejthetetlen társaságában. Mr. Humble, habár már rég történt, azóta se bír elégszer bocsánatot kérni a furcsa viselkedésére, amikor őrjöngött, és majdnem halálra rémisztette Cindy Wideot. Ha jól számoltam, immáron a tizenötödik alkalom volt, hogy bocsánatot kért az akkori viselkedése miatt. Habár szerintem teljesen érthető volt, elvégre elég kellemetlen, amikor valaki beég… vagy elég!
– Szia Jonathan – jött oda hozzám Dimitrij kémia óra után
– Szia Dim! Mi van?
– Semmi, csak gondoltam lemehetnénk a büfébe.
– Azt ne mondd, hogy már megint kakaót akarsz inni – cammogtam
– De! Hallod, itt tök király a kakaó! Egyszerűen imádom! – lelkesedett Dimitrij
– Ha nem mondod észre sem veszem – mosolyogtam – na jól van, gyerünk le, de gyorsan, töri lesz, és írunk
– Mi? Miből? – csodálkozott
– Angol történelem
– Azt tudom, jobban is mint kéne, na én lemegyek, te inkább beszélj az álhaveroddal, látom nagyon akar beszélni veled – magyarázta érthetetlenül Dimitrij, és egy pillanatra rámutatott Tommyra, majd elsétált a büfébe.
Miután Dimitrij elsietett, Tommy lassan odajött hozzám. Tulajdonképpen semmi kedvem nem volt beszélni Tommyval, mostanában olyan, mint egy bábu, egyszerűen csak úgy van!
– Szia – üdvözölt lesütött szemmel
– Szia, mondd Tommy! – sürgettem toporzékolva
– Beszélnünk kéne
– És miről? – kérdeztem unottan
– Hát, arról hogy… – kezdte Tommy, mikor Bobby örömujjongásba kezdett mögöttünk:
– Srácok! Mr. Polasky most üzent velem, hogy mindenki jöjjön a terembe, mondani akar valamit, és utána lehet haza menni, az órák elmaradnak!
– Király! – örültem én is, majd otthagyva Tommyt berohantam a matek terembe, ami az osztálytermünk is volt egyben.
Öt perccel később már szinte mindenki a teremben várakozott. Leültem az ablak mellé, Mun elé és Claire mögé. Befalaztam magam a csajokkal. Nyugalomban akartam lenni, ha esetleg valami oknál fogva mégis tartanának órát, akkor ne szólítsanak fel, ha a jó tanulók közé ült az ember, akkor szinte egyszer sem szólították fel. Tommy félénken jött be a terembe, és ült le a leghátsó padban.
Hátrafordultam, hogy megkérdezzem mi lesz itt:
– Szia Mun, nem tudod mi lesz itt? – kérdeztem vidáman
Mun szótlanul nézett rám.
Elégedetten, mosolyogva ámde zavartan bólogattam, mint aki meggyőző választ kapott. Ez után visszafordultam és ráfeküdtem a padra és magam elé bámulva vártam, hogy megjöjjön Mr. Polasky.
Nem is kellett egy percet se várnom, Mr. Polasky be is toppant a terembe. Hangosan becsapta maga mögött az ajtót. Rendszerint ezt csinálta, hogy mindenki jól megijedjen, és rá figyeljen.
– Na jól van, először úgy gondoltam, hogy matematika órát tartok, aztán végtére is alig van már pár nap karácsonyig, szóval inkább elmondom, hogy mi is történik! – kezdte mondani hosszúnak ígérkező, unalmas szövegét, a szokottnál még jobban elhadarva – gondolom tudjátok, hogy a szünet holnaptól kezdődik, vagyis ez az utolsó nap az iskolában. Legközelebb már csak az új, szebb, boldogabb esztendőben fogunk találkozni – mosolygott – csakhogy azt is tudjátok, hogy a felejthetetlen, minden évben megrendezésre kerülő Táncmulatság a szünet ideje alatt lesz, és azt is tudjátok gondolom, hogy bár a szünet ideje alatt van, a megjelenés kötelező! Igen, jól hallottátok, KÖTELEZŐ!
Unottan, és álmosan figyeltem Mr. Polasky lelkes beszédét, ami tulajdonképpen csak őt lelkesítette.
– Ó, hogy szeretem én ezt a szót: kötelező! Na de most ne menjünk bele a kellemes szavak elemzésére, az majd Mrs. Cain feladata lesz. Az órák a tanári kar kedvességéből maradnak el, egyrészt, másrészt pedig a Táncmulatság megszervezése végett. Éppen ezért a Diák Szövetség itteni tagja, vagyis nem más mint Claire Pern még itt marad egy pár órácskát. És hogy miért? Mert ők fogják megszervezni a 28-diki mulatságot, bár szerintem ezt ő is tudja. A lényegen persze ez nem változtat. Apropó, még egy dolog, a tanárok úgy döntöttek, hogy még is csak lehet hozni iskolán kívüli embereket is. Az ötödik emelet megfelelően lesz őrizve. Ezek után szeretnék bol… bo… bold…
– Boldog? – segítette ki Mr. Polaskyt Poptern.
– Úgy van! Boldog karácsonyt kívánni. Nekem most beszélnem kell a tanári karral, úgyhogy most menjetek haza. Januárban találkozunk!
Na igen, Mr. Polasky nem volt sosem a jó hangulat embere. Ezért sem jutnak eszébe néha a kedves szavak, kivéve persze ha gúnyos formában használja őket.
Az ünnepélyes bejelentés után mindenki rikoltozva, és zsibongva tört ki az iskola épületéből. Én persze lassan battyogva mentem ki. Gondolataim Amy körül keringtek. Állítsam meg? Hogyan? És miért pont őt? Ha esetleg megtalálnám azt aki ezt tette vele, talán megnyugodna Amy lelke és akkor egyenes utat találna magának a mennyországba.
1999. Karácsony. Nagy és emlékezetes év ez. Akár a karácsony. Vagyis mertem remélni, hogy az lesz, de apa nélkül egy percét se bírtam élvezni a karácsonynak. A karácsonyfánkat a szomszéd ház lakójával Mr. Deeppel vetettük meg. Vagyis, hallván, hogy mi történt az apámmal, felajánlotta, hogy segít nekünk megvenni a karácsonyfát. Anya rendkívül hálás volt ezért neki. Mr. Deep egy nem is túl fiatal, de nem is túl idős, amolyan középkorú, rövid, barna hajú jóképű úr volt. Legalábbis anya szerint. Hát az arcára valljuk be tényleg nem panaszkodhatott. Korához képest sokkal fiatalabbnak látszott. Legnagyobb szenvedélyének ősszel és tavasszal a hegymászásnak, nyáron a szörfnek és télen pedig a snowbordozásnak élt.
Őszintén szólva egy kicsit sajnáltam Mr. Deepet. Nagyjából két éve már hogy gyászolja elvesztett feleségét, aki egy tragikus autóbalesetben vesztette életét. Felesége imádott szörfözni, így Mr. Deep, hogy meneküljön az emlékek elől, többé már nem szörfölt és elköltözött egy magányos kis völgyben fekvő faluba.
Mint egyetlen ismerős, aki ráadásul szintén múltja elől menekült ebbe a faluba, velünk töltötte a karácsonyi ünnepeket, amit be kell valljak, egyáltalán nem volt az ínyemre.
Karácsony hetére visszatért hozzánk drága nővérkém Jessy is, akinek szintén nem tetszett a váratlan vendég. Jessy egyébként akkor költözött kollégiumba miután én elkezdtem az iskolát. És hát hova ment volna kollégiumba, mint a nagyvárosba!
Este, anya megengedte az oroszlánoknak, hogy bejussanak a fa alá lakmározni. Vagyis én és Jessy azért boldogan néztük meg az ajándékokat amiket kaptunk. Jessy egy manikűrkészletet kapott míg én megkaptam a legújabb számítógépes játékot, amit már nagyon vártam. Ezután persze leültünk vacsorázni, ami elég érdekesre sikeredett:
– Mrs. Gros ez a leves nagyszerű volt, nem is találok szavakat – dicsérte anya főztjét Mr. Deep, megtörölve a száját egy szalvétával.
– Mondja Mr. Deep, maga házas? – kérdezte Jessy illetlenül, hiszen a környéken gyakorlatilag mindenki tudta Mr. Deep szomorú történetét, beleértve természetesen Jessyt is.
– Jessy! – kiabált rá dühösen anya
– Semmi gond Mrs. Gros, elvégre nem tudhatja – nyugtatgatta anyámat Mr. Deep – igen, házas vagyok, vagyis voltam.
– Volt? – kérdeztem vissza, várva a megerősítést. Egyből éreztem mire megy ki a játék Jessy szemében, és be kell valljam szégyenemre, de tetszett.
– Igen, tudjátok a feleségem Elly a hegyekben ment az autóval – magyarázta Mr. Deep egész jól tűrve a támadásokat.
– A hegyekbe? Miért is? – faggatózott tovább Jessy
Anya ekkor felállt az asztaltól, hogy kivigye a leveses tányérokat, és hozza a következő fogást.
– Nem volt semmi oka, szeretett a hegyekbe menni, sokszor ment oda, volt ott egy kis háza, amit még az apja épített.
– Mondja Mr. Deep, nem gondolkozott még el miért ment olyan gyakran a felesége a hegyekbe?
– Mire gondolsz? – kérdezte rémülten Mr. Deep. A feszültség olyan magas lett a szobában hogy szinte már forrt tőle az asztalon a leves.
– Lehet, hogy nem véletlenül ment arra felé mindig, nem gondolja? Melyik hegy is volt ez? Csak nem a…
– Milefort hegység – mondták szinte teljesen egyszerre, Mr. Deep és Jessy
– Igen – folytatta Jessy – a Milefort hegység, ahol a kis ház épült. Meleg, kandallóval fűtött hálószoba, egy kétszemélyes ággyal. Mit gondol, miért kellett a feleségének ilyen nagy ágy? Hogy elférjen rajta? Nem hiszem
A székemen ülve egy pillanatra kinéztem a konyhába, és láttam, ahogy anya háttal állva nekem, kezében tartva a következő fogás tányérját, mereven áll, és nem mozdul.
– Mit akarsz ezzel? – kérdezte Mr. Deep erősen megmarkolva az abroszt.
– Mit gondol? Szerintem valaki már várta a feleségét a háznál. Ki lehetett az? Egy másik férfi? – mosolygott gúnyosan Jessy
Jessy utolsó kérdése hallatán Mr. Deep még erősebben megmarkolta a hófehér abroszt. Anya még mindig egyenesen állt, de most mintha egy kicsit remegett volna.
– Megmondom én mi történt itt Mr. Deep, veszekedtek a feleségével, igaz? Gyakran, és sokat, igaz?
– Igaz – motyogta remegő hangon Mr. Deep
– A feleségének ekkor egy nyugodt, megértő társra volt szüksége, és felment a Milefort hegyébe, ahol találkozott azzal a férfival, újra, újra és újra. Amikor egy nap nem tért haza a felesége, vajon mi történhetett? Nem tudja? Megmondjam?
– Hagyd ezt abba! – lihegte feszülten Mr. Deep
– Összevesztek! Ekkor a felesége könnyes szemmel, elvetemülten, mint egy őrült, padlógázzal igyekezett haza, de az út a hegyen csúszós volt. Borzalmas halál lehetett.
– Jessy! – suttogtam szinte már én is beleremegve a történetbe, hogy hagyja abba, de hiába
– Arra kíváncsi honnan tudom én ezt? – kérdezte Jessy érdeklődő, gúnyos pillantást vetve Mr. Deepre, majd előhúzott az asztal alól egy vastag papír köteget – rendőrségi jelentés másolata.
Mr. Deep szíve úgy zakatolhatott, mint egy öreg gőzmozdony ahogy próbál felmenni a dombra. Lihegve, rémülten nézett körbe, majd gyorsan felállt az asztaltól és alig hallhatóan közölte:
– Elnézést – majd a bejárati ajtó felé rohant, és készült kinyitni az ajtót amikor Jessy megszólította:
– Mr. Deep!
Mr. Deep idegesen pillantott Jessyre. Szeme úgy járt rajta föl alá, mintha keresné az áldozat gyönge pontjait.
– Boldog Karácsonyt! – mondta Jessy nevetve
Mr. Deep ezek után egy szempillantás alatt kinyitotta az ajtót és kirohant a házból.
Jessy elégedetten vett el az egyik tálról egy főt répát, és kényelmesen, nevetve rágcsálta. Én némán ültem a helyemen és próbáltam megemészteni ezt a jelenetet. Ekkor megjelent anya is kisírt szemekkel:
– Miért Jessy, miért?
– Mert nem ide tartozik, apa haldoklik és mi meg itt ünnepelünk egy vadidegen ember társaságában, ebből nem kérek! – kiabálta idegesen, majd felállt az asztaltól és berohant a szobájába.
1999. Karácsony. Nagy és emlékezetes év ez. Igen! Felejthetetlen karácsony.