5. fejezet
Az ötödik emelet
Judy még aznap kijött a gyengélkedőről, egy picit megrázták az események, de amúgy jól volt. Tommy barátom pedig teljesen eltűnt. Egy hét telt el a mosdó látogatásunk óta Judyval, jobban mondva öt nap és semmi hír nem volt Tommy felől. Matematika órán Mr. Polasky olvasta a naplót, és hangos névsorolvasást tartott, a hét első napján:
– Jeny Arc?
– Itt vagyok – szólalt meg egy halk hangú kislány az első padból
– Chris Bart?
– Jelen
Míg a névsorolvasás tartott, egy kicsit közelebb húzódtam Judyhoz, aki előttem ült eggyel:
– Akkor áll még a mozi? – kérdeztem Judytól mosolyogva, de Judy nem válaszolt, mintha meg se hallotta volna a kérdésemet
– Most haragszol rám a mosdós kalandunk miatt? Már három napja alig szólsz hozzám
– Jonathan Gros! – kiabálta Mr. Polasky
– Itt vagyok! – kiabáltam vissza
– Csak azt nem értem, hogy most miért engem hibáztatsz, te akartál mindenáron benézni a mosdóba – folytattam beszédemet Judy felé
– Na álljon meg a menet – fordult hátra, mérgesen nézve rám – először is nem én akartam bemenni oda, hanem te akartad mindenáron bebizonyítani, hogy valami víz emelkedik ki a földből, másodszor pedig nem haragszom rád, csak szerintem hiba volt bemenni oda, és nem szeretnélek bíztatni
– És ezért nem szólsz hozzám?
– Jonathan nézd! Én nagyon kedvellek, de amit odabent láttunk az… rémisztő volt, és nem szeretném, hogy visszamenj oda
– Judy Parlon! – jutott a nevéhez Mr. Polasky a névsorolvasásban
– Jelen – felelte Judy, még mindig rám nézve, aggódó tekintettel
Épp fordult volna vissza, amikor ismét megszólaltam:
– Felmegyek az ötödikre!
– Fenébe is veled Jonathan – fordult hátra ismét – mi a fenének koptatom itt a számat?
– Tommy Roan! – kiabálta hangosan Mr. Polasky, de nem érkezett válasz.
Felfigyeltem erre a névre, és körülnéztem a teremben, hátha itt van, csak egyszerűen nem figyelt, nem vette észre, hogy mondják a nevét, de nem volt a teremben.
– Tud valaki valamit Mr. Roanról?
– Nem tanár úr, már napok óta hiányzik – szólalt meg Chris a leghátsó padból. Chris szintén a laza gatya, felzselézett haj, és a deszkás cuccoknak örvendett, csak úgy mint Tommy, habár Tommynak nem volt sok barátja, jobban mondva csak én voltam neki, vele mégis szimpatizált egy kicsit.
Szünetben Judy kicsit rám támadt, közölte velem hogy nem vagyok normális, és hogy részt akar venni a dolgokban. Néha úgy el tudok csodálkozni Judy gyors váltású gondolatmenetein:
– Te teljesen megörültél? – jött oda hozzám suttogva, de őrjöngve
– Miért? – néztem rá csodálkozva
– Hogyhogy miért? Te akarsz felmenni az ötödikre, ha nem tudnád az egy tiltott részleg, és már így is elég hibát követtünk el
– Azzal hogy körbenézek az ötödiken, hogy hogy halad a munka odafönt az omladozó tetővel, nem hiszem hogy nagy hiba lenne – mosolyogtam
– Mi? – nézett rám furcsállóan Judy
– Mr. Polasky még az első napon mondta az osztálynak, hogy ne menjünk az ötödik emeletre, mert omladozik a tető, és rendkívül veszélyes, és éppen ezért le is van zárva
– Na látod, eggyel több ok, amiért nem kéne oda felmenned
– Csakhogy szerintem odafönt semmilyen falomlás nem ténykedik, viszont kíváncsi vagyok mi van oda fent – mosolyogtam Judy felé magabiztosan
– Én mondom neked a kíváncsiságod fog a sírba vinni, de egyszer élünk, szóval ha találsz valamit azért avass be engem is légy szíves – mosolygott most már Judy is
– Megegyeztünk, de mikor is van nekünk óránk a negyediken? – kérdeztem Judyt, kutakodva a táskámban az órarend után
– Az utolsó előtti óránál vagyunk fent – vágta rá Judy
– Ma? – néztem rá csodálkozva
– Sajnos, de Jonathan, kérlek vigyázz magadra odafent – nézett rám aggódó szemekkel és megpuszilta az arcomat
– Ezt miért kaptam? – néztem rá kérdően
– Még meg se köszöntem hogy kimentettél engem onnan – pirult el Judy
– Ugyan már, ez természetes
– Nem mindenkinél – mosolygott – ügyes legyél! – bíztatott majd elment, hogy tovább beszélgessen a barátnőivel
A negyedik óránk a főfolyosón volt. Váratlanul egy olyan személy toppant be a főajtón, akire nem számítottam, legalábbis ilyenkor nem. Tommy jött be az ajtón elsápadt arccal.
– Mi van haver, hol voltál? – rohantam oda hozzá örvendezve
– A bátyámnál a kórházban
– Hogy van? – kérdeztem kíváncsian
Tommy maga elé nézett és még jobban elsápadt
– Na, haver, mi a gond, mi van a bátyáddal? – kérdeztem aggódva
– A bátyám… meghalt! – nézett rám rémülten
– Jézusom, nagyon sajnálom, mi történt?
– Hát… kiugrott az ablakon – szipogta
– Hogy mit csinált? – néztem rá nagy szemekkel
– Nem tudni miért tette, az orvosok szerint megrémült valamitől, mert a többi beteg szerint, nagyon ideges volt… és őrjöngve ugrott ki az ablakon – mondta szipogva, majd búskomoran elment mellettem, be az osztályba
– Hűha – néztem magam elé gondolkodva, nagy szemekkel
Következő órára már az egész osztály erről beszélt, utolsó előtti óra előtt meg már az egész iskola tudta mi történt Tommy Roan bátyával. Csak hogy én nem beszélhettem róla sokat, mert eljött az idő hogy felszökjek az ötödik emeletre.
Jó alaposan körbe akartam nézni ezért egy húsz perces szünet nem volt elég arra hogy rendesen megnézzek minden zegzugot. Mivel minden emeleten volt egy WC ezért ott vártam meg hogy becsöngessenek. Az utolsó előtti óránk úgyis az első spanyol óránk volt, így valószínűleg nem fog feltűnni a tanárnak hogy nem vagyok bent, már csak azért sem mert még nem is látott.
Öt perc elteltével meg is szólalt a csengő, vártam még egy percet hogy mindenki eltűnjön a folyosóról. Lassan kikukucskáltam a WC-ből hogy mindenki elment e. Épp hogy ráléptem az ötödik emeletre vezető lépcső első fokára, valaki megfogta a vállamat. Ijedten fordultam hátra:
– Te meg mit csinálsz? – kérdezte egy ismerős hang
– Jézusom Chris, ezt én is kérdezhetném tőled – kaptam a szívemhez – jól rám ijesztettél hallod
– Bocs, nem akartam
– Semmi gond, de a többiek már be mentek, úgyhogy siess
Chris furcsán nézett rám:
– Te nem jössz?
– Nem, nekem még dolgom van
– Remélem nem azt tervezed hogy felmész az ötödikre? – kérdezte aggódva
– Miért fél mindenki ettől az ötödik emelettől?
– Mert veszélyes!
– Ugyan már Chris, azt ne mondd, hogy te nem vettél részt az ilyen bulikban, egy kis izgalom az egész – mosolyogtam
– Hm, na jó, rábeszéltél, gyerünk – csapott rá a vállamra
– Én igazából nem arról beszéltem, hogy te is gyere, szerintem egyedül kéne mennem
– Ugyan már Jonathan, ez egy buli, te nem vettél részt ilyen bulikban? És különben is, ha nem mehetek veled akkor elmondom Mr. Polaskynak hogy hol voltál spanyol óra helyett – gúnyolódott velem mosolyogva Chris
– Ezen már meg se lepődöm, ebben az iskolában már mindenki megzsarolt – néztem Chrisre kerek szemekkel
– Na látod, én csak segíteni akarok neked
– Igen, azt látom, na menjünk! – intettem kezemmel és lassan elindultunk a sötét ötödik emeletre.
Amint elértük a szintet, már olyan sötét volt hogy alig láttunk valamit:
– Hozhattunk volna elemlámpát – suttogtam
– Hű, ez tök király, még sosem jártam az ötödik emeleten – ámult az ötödik emelet látványától Chris
– Mivel még csak három napja járunk ebbe az iskolába…
– Az mindegy – mosolygott
A szemünk lassan hozzászokott a sötéthez, így lassan meg is láttuk a romos folyosót. Az ajtók ki voltak szakadva a helyükről, és a fal valóban omladozott, de ami szokatlan volt, hogy minden tiszta korom volt. Mintha egy nagy tűz rombolt volna végig. Óvatosan lépkedtünk, nehogy felverjük a sok hamut.
Rögtön az első ajtón be is néztünk. Egy osztályterem volt, a padok kettétörve, a falak kormosan omladoztak. A tábla félig levolt szakadva.
– Benézek egy másik szobába – mondta Chris és eltűnt a sötétségbe
– Chris várj! Ne menj egyedül! – kiabáltam utána, de ezt már nem hallotta.
A falon állt pár félig épen maradt kép. A földön találtam egy félig elporladt képet amin egy fiú fél arca látszódott. Egy kicsit leporoltam, majd megkerestem azt a képet ahová passzolt a kis képrészlet. Amint megpróbáltam a helyére illeszteni a kis képdarabot hirtelen meggyulladt a kezemben. Ijedtemben eldobtam, körbenéztem a szobában és egy picit megijedtem:
– Chris! – kiáltottam fel
Kirohantam a kis romos teremből és tovább rohantam a folyosón. Annyira futottam hogy véletlen elbotlottam valami törmelékbe és hasra vágódtam. Kicsit bevertem az államat, így a fájdalom miatt egy kicsit becsuktam a szemem. Amikor kinyitottam láttam hogy előttem egy épen maradt füzet fekszik. Lassan felálltam, és felvettem a földről a hamuval borított könyvet. Lefújtam a kis füzetről a hamut és hirtelen láthatóvá vált a tulajdonos neve:
– Amy Morton? Amy? Ez az a kislány, akit a mosdóban láttunk. Chris! Merre vagy? – kiabáltam hangosan, mire hirtelen egy kicsit megrázkódott a föld és egy helyen le is esett a plafonról egy kis törmelék.
Aggódva rohantam végig a folyosón egészen az utolsó ajtóig, ahol elképedve láttam meg a levegőben lebegő Christ. Fogait összeszorította, szemeit becsukta, arca meg egészen eltorzult a fájdalomtól.
Gyorsan odarohantam és lerántottam a levegőből, mire ő nagy ütéssel zuhant a földre. A fejét is beverhette, mert azonnal elvesztette az eszméletét.
– Francba, Chris ébredj már! – ráncigáltam a két kezét, és próbáltam kihúzni a szobából. Elég nehéz gyerek volt, így megfogtam a kezénél és a lábánál, majd a nyakamba vettem, így könnyebb volt cipelni. Próbáltam rohanni a folyosón, de nagyon nehéz volt Chris. Ahogy rohantunk el az ajtók mellett, azok sorra becsapódtak. Valami motoszkálást hallottam mögülem, így reflexből megfordultam, mire hirtelen valami ütést éreztem a mellkasomon, amitől mind a ketten hátra estünk. Felnéztem, de nem láttam semmit, hirtelen éreztem, mintha valami a szívemet próbálná kitépni, és én is a magasba emelkedtem. Egy fél percig szenvedtem a levegőben, aztán hirtelen a földre estem.
Chris az eséstől egy kicsit magához tért, és megpróbált felállni, mire én nehezen felállva odarohantam hozzá, és megfogtam a karját:
– Gyere, tűnjünk innen! – kiabáltam
Gyorsan lerohantunk a lépcsőn, és csak a sötétet meg egy fülsiketítő visítást hagytunk magunk mögött. Leérve a negyedik emeletre, mind a ketten a földre vetődtünk, és csak feküdtünk a földön lihegve a félelemtől, meg a fáradtságtól.
– Jézusom, mi a fene volt ez? – kérdezte lihegve Chris
– Gőzöm sincsen – lihegtem csukott szemmel
– Mennyi idő telt az órából? – kérdeztem, lassan felállva
– tizenöt perc
– Akkor én azt hiszem bemegyek – mondtam, felsegítve Christ a földről
– Én is, de mit mondjunk, miért késtünk? – mondta az állát vakargatva Chris
– Mondjuk azt, hogy Mr. Polaskyval beszélgettünk a színjátszó körrel kapcsolatban
– Miféle színjátszó kör? – nézett rám furcsán Chris
– Nem érdekes, majd elmondom, na menjünk
Chris nem mondott semmit, csak elindult a terem felé, én meg utána. Halkan bekopogtunk a terembe, majd előadva az alibinket szépen leültünk. Én Judy mögé ültem, hogy tudjak neki mesélni, de a spanyol óra elég aktívan telt el, így nem nagyon tudtam hozzá szólni. Christ figyeltem egész órán, ő még valahogy nem tette túl magát a dolgokon, nagyon idegesnek látszott. Tommy meg folyton engem bámult, és borzasztó kellemetlen, gyanakvó tekintettel nézett rám. Szünetben Judy egyből rám vetette magát, hogy beszerezze a legfrissebb pletykákat, amit mi csak amolyan néma pletykának mondtunk, ugyanis ezeket nem szabadott elmondani senkinek:
– Na hogy ment? Mi volt oda fent? Mesélj már! – kíváncsiskodott Judy izgatottan
– Nyugi… nem történt semmi… különös – köhécseltem
– De mégis, mit láttál odafent, milyen volt? – pattogott Judy
– Itt ez a füzet – húztam ki a zsebemből, a kettéhajtott füzetet, amin Amy Morton neve állt, majd lassan, ténferegve a lépcsőhöz botorkáltam – ezt… fent találtam… deríts ki róla, hogy… ki – köhögtem, és a szívemhez kaptam – ki ez a lány?
– Jól vagy Jonathan? – kérdezte Judy aggódva, mire én hirtelen elvesztettem az eszméletemet, és annyit láttam, hogy arccal dőlök el a lépcsők felé, utána már csak sűrű sötétséget láttam.
Legközelebb már az orvosiban tértem magamhoz:
– Jonathan! Jonathan, jól vagy? Jonathan! – ébresztgetett Judy, simogatva az arcomat
Hirtelen felpattantam és körülnéztem hol vagyok.
– Semmi gond, nyugi, egy kicsit rosszul lettél – nyugtatgatott Judy
– Igen azt észrevettem, jaj, de fáj a fejem – simogattam a fejemet, ahol egy nagy púp nőtt
– Igen, nagyon megijesztettél, legurultál a lépcsőn, biztos minden rendben van?
– Azt hiszem, de mi a baj? – néztem Judyra aki igen kétségbe esett fejet vágott
– Hát tudod Chris, nos, ő…
– Mi van vele? Jól van? – vágtam Judy szavába
– Úgy tűnik, kómában van!
Tátott szájjal néztem Judyra, akit látszólag nagyon letört a dolog, talán jobban is mint engem.
– Judy, gyere, menjünk ki – mondtam lassan felébredve az ámultságtól.
Gyorsan kipattantam az ágyból, megköszöntem az orvosoknak, hogy segítettek, majd gyorsan kilöktem Judyt magammal együtt.
– Na jó, figyelj Judy, azt szeretném, hogy szedj össze mindent erről a bizonyos Amy Mortonról, és akkor talán még Christ is megmenthetjük
– Mi? Én ebből nem értek egy szót se – nézett rám Judy furcsállóan
– Majd később elmagyarázom, csak deríts ki mindent róla, nekem most mennem kell
– Mi? Várj! Hova mész? – fogta meg a karomat
– Mr. Polasky betett engem valami színtársulatba, és sajnos nem hagyhatom ki, most tényleg mennem kell
– Rendben, szia – búcsúzott el Judy, én meg gyorsan felrohantam, hogy megkeressem Mrs. Cain-t a dráma tanárt. A tanárok főhadiszállásán, az irodában meg is találtam.
Mrs. Cain idősödő tanárnő volt. Szemüveget viselt, és őszülő haját gömbszerűen hordta kibontva. Első ránézésre egy szórakozott őrült tudósra emlékeztetett.
– Mrs. Cain! Mrs. Cain! – kiabáltam utána
– Tessék, mondja, óó, maga csak nem Mr. Gros – csillant fel a szeme
– De én vagyok, és azt szeretném mondani, hogy ha lehet én inkább tartózkodnék a szerepektől
– Mr. Polasky mondta hogy maga majd leakar beszélni róla engem, és azt is mondta hogy ne hagyjak egy ilyen kitűnő tehetséget futni hagyni, úgyhogy a következő előadásra meg is kaphatod a főszerepet…
– Na de… – próbáltam találni valami kibúvót
– A Rómeó és Júliában a főszereplő Rómeó szerepét, hát nem csodálatos? – örvendezett szaporán pislogva Mrs. Cain
– De, nagyszerű! – sóhajtottam bánatosan
– Tessék, itt a szövegkönyv, ja igen, és minden héten találkozunk kétszer, vagyis kedden és csütörtökön, szóval holnap találkozunk – nyomta a kezembe a vastag könyvet, majd mosolyogva a dolgára ment
– Hát ez remek – néztem át a vastag könyvet, melynek a fele az én szövegemmel volt tele.
Lassan, gondolkodva bandukoltam végig a főfolyosón, hogy végig üljek egy unalmas irodalom órát. Útközben szembe kerültem Tommyval:
– Szia, hogy vagy? Jobban vagy már? – kérdeztem Tommyt aki már kevésbé tűnt letörtnek
– Igen, jobban vagyok, és milyen volt a megbeszélés?
– Milyen megbeszélés – néztem rá csodálkozva
– Hát a színjátszó körrel kapcsolatos megbeszélés
– Ja igen, igen az, szóval a megbeszélés… hát remek volt! – bólogattam
Tommy érthetetlen fejet vágott, látta rajtam hogy nem teljesen mondok igazat:
– Na jó, valójában borzalmas volt, tudod felmentem az ötödik emeletre, csak úgy kíváncsiságból
– Szerintem nem volt jó ötlet, és ha… rád omlott volna a tető
– Á, dehogyis, ott inkább valami tűzvész lehetett
– Tűzvész, egy iskolában? Mitől keletkezhet egy iskolában tűz? – nézett rám csodálkozva Tommy
– Hát nem tudom, valamelyik vezeték meghibásodott, zárlat, vagy ilyesmi. Tudod hogy van ez, kipattan egy kis szikra, és bumm! Ott a baj, vagyis a tűz – mosolyogtam
– Szerintem ez nem olyan vicces – nézett rám mérgesen Tommy
– Igazad van, bocs!
– Várj csak, van valami piszok a fejeden – figyelmeztetett Tommy, és már nyúlt volna a fejemhez hogy leszedje, de én egyből odakaptam:
– Hol, itt? – simogattam a homlokom közepét – lejött?
– Nem, várj, leszedem
– Nem kell, bemegyek a mosdóba és megnézem a tükörben – legyintettem, és gyorsan berohantam a mellékhelységbe.
Odafordultam a tükörhöz, és alaposan megnéztem a fejemet, de nem találtam rajta semmi piszkosat.
– Furcsa, tök tiszta vagyok – néztem egy darabig a tükörbe magam, majd elgondolkoztam az előző mondatomon – akarom mondani, furcsa, nincs rajtam semmi koszos, na mindegy – legyintettem és kirohantam hogy beszéljek még egy kicsit Tommyval, de teljesen eltűnt, viszont Judy ott állt a tanterem ajtaja előtt, és idegesen rágta a körmét:
– Jól vagy? – mentem oda hozzá aggódva
– Igen, persze, csak… – akadt a torkán a szó
– Csak? – néztem rá kíváncsian
– Jaj Jonathan ez olyan szörnyű – borult a nyakamba sírva – szegény Chris, mi van ha sose ébred fel?
– Ugyan már Judy, Chris nem egy hétalvó – töröltem le a könnyeket az arcáról mosolyogva – nem lesz semmi gond, megyek is megnézem gyorsan mi van vele, jó?
– Jó – bólogatott a fejével Judy
Még rámosolyogtam egyszer Judyra vigasztalásképpen, aztán gyorsan lerohantam a mínusz egyes szintre. Villám gyorsan bekopogtam, majd egyből be is rontottam az orvosi ajtón, és megdöbbenésemre Tommyt láttam Chris ágya mellett amint a fejét simogatja.
– Ő, bocsi, de te mit csinálsz? – kérdeztem tőle furcsállóan
– Én csak meglátogattam Christ
– Igen, de miért simogatod – néztem rá furcsállóan
– Én nem simogatom, csak… kiszedtem a hajából egy kis piszkot – dadogta
– Ja igen, el is felejtettem, a te szemedben mindenki piszkos
– Nagyon vicces – nézett rám mérgesen – különben is, te mit keresel itt?
– Én csak jöttem meglátogatni a barátomat
– Mióta barátod Chris? – kérdezte egykedvűen
– Amióta együtt járunk színjátszó körre
– Tudod Jonathan, valami nagyon furcsa a számomra, mind a ketten voltatok meghallgatáson, és mind a ketten rosszul lettetek, de ő kómában van, te meg kitűnően vagy
– Mit akarsz ezzel?
– Semmit – jött közelebb hozzám Tommy – csak nem értem miért nem lehetett elmondani hogy Chris is fent járt az ötödiken, úgy érzem Jonathan – kerülgetett rosszallóan – hogy nem bízol meg bennem, vagy csak egyszerűen nem akarsz megbízni bennem
– Amióta visszajöttünk Chrisszel az ötödik emeletről, örökösen engem bámulsz, mi nem tetszik Tommy? Hogy téged kihagytunk a buliból? – néztem rá mérgesen
– Ugyan már Jonathan – ment el mellettem az ajtóhoz, kinyitva azt – ezen nem fogunk összeveszni, de azért mint barát elvártam volna hogy beavass a dolgaidba
– Ezen ne múljon – hagytam rá nevetve
Tommy bólintva egy nyugodtat a fejével, lassan kisétált az orvosi szobából. Én pedig végignéztem a mély álomban szunnyadó Chris Barton. Olyan békésen aludt a kis szobában. Csöndben, bambulva figyeltem nyugodt légzését. A csöndet csak az iskola csengője zavarta meg. Lassan feleszmélve bámultságomból, gyorsan felrohantam a másodikra, hogy le ne késsem az órát.
Az órán az irodalom tanár Mrs. Cain szomorúan közölte Chris Bart esetét, aki esetleg még nem tudott volna róla. Ugyanakkor azt is elmondta hogy Christ átszállították a megyei kórházba, és ott tartják majd megfigyelés alatt, mert az iskolai eszközök nem voltak túlzottan alkalmasak az ilyen esetekre