Jönnie kell

Tombol a február végi szélvihar. Óriási dübörgés rázza meg az ablaktáblákat, várjak repülnek riadtan tova. Az ég szürke, szűnni nem akaró ridegsége kegyetlenül pásztázza a földet. A fák szomorúan bólogatnak, letört ágak hevernek az út szélén. Bedőlt kémény árválkodik az elhagyatott ház tetején. Kóbor kutya szalad a guruló kuka után, finom falat reményében. A hideg feltartóztathatatlanul borítja be a létezést, megfagyasztva kezet, lábat. Sapkájukat jó mélyen a fejükre húzó emberek sietnek dolgukra, igyekeznek a legminimálisabb időt eltölteni ebben a kataklizmában. Gyerekcsapat közeledik az úton. Vidám csevegésük éles ellentétben áll környezetükkel. Kövérkés kisfiú magyaráz valamit egy piros sapkás kislánynak, megjegyzését hangos nevetés kíséri. Ők már tudják, a tél nem tarthat soká. Az eljövendő tavasz üzenetével ajkukon sejtik a szebb holnapot.

kopár hegy mögött
ott lapul a kikelet
szelíd ébredés

akkor is várok
ha lágy sugarad ma még
felhő takarja

az élet lapul
szunnyadó talaj mélyén
kitörésre kész