Jövő?

Különös erdő volt. A talajon nem voltak növények, helyette sárgásbarna téglák szorongtak szorosan egymás mellett. A fák nem zölden, hanem kongó ezüstben csillogtak a Hold erőtlen fényében. Fémből voltak mind. Ágaik kusza csavarokat leírva, kéményekként törtek az ég felé; füstöt és fehér gőzt okádva a kormos éjszakába. Néhány kémény szorosan a „fák” törzsére csavarodva kúszott lefelé, a téglás föld felé, hogy aztán ott tekergőzve más „fatörzsekkel” köthesse össze az előbbit, majd eltűnhessen az összevisszaságban. A kövér törzseket súlyos fém ajtók szabdalták. Némelyik sistergett, a zsaluk körül forró gőzzel keveredett olaj tört elő. Az éjszaka tiszta volt, az égen mégsem gyúltak csillagok. Csak a Hold pislákolt törötten a magasban, akár egy ócska, feltört lakat.
Egy kislány bolyongott a fémerdőben, hat éves forma. Csinos lakkcipője félve koppant a forró katlanok között. A Hold megfakult tükörképe minden lépésnél ügyetlenül csúszott el rajta. A gyerek térdig érő, zöld bársony ruhát és fehér harisnyát viselt. Tarkójáig érő, fekete haja gondosan megfésülve, mintha épp első iskolanapjára készülne. Óvatosan lépkedett. Valahonnan a távolból, a „fák” mögül éles hangok visszhangja verődött vissza.
Hirtelen sűrű olaj buggyant ki az egyik földön futó, vékony csőből, éppen a gyerek lába előtt. A lány hátrahőkölt, az olaj pedig sercegve folyt be a téglák közötti hézagokba. Hogy el ne essen, önkéntelenül nekitámaszkodott az egyik „fa” törzsének, tenyerén azonban a bőr éles sistergés közepette, rikító vörösre perzselődött. Fájdalmasan rántotta el a kezét, de nem sírt. Túlságosan félt, semhogy ebben a rémálombeli fémrengetegben akár egy hangot is kis merjen adni. Vöröslő tenyerét a térde közé szorította, úgy próbált valamit enyhíteni a lüktető fájdalmon. Tovább indult a hang után, amit kalapálásnak, vagy effélének vélt. Talán emberektől származik. Ebbe a gondolatba kapaszkodott. A fák kéményei fel-feljajdultak a feje fölött, akár a tébolyult, aki éjszaka a párnájába sikoltja kínjait. Néha a gőz utat talált egy-egy repedésen vagy rozsdás illesztésen és kis híján telibe találta a kislányt. A meleg és az éles fém szag, amit az erdő ontott magából, pokoli volt.
Némelyik „fa” törzséről hiányzott az ajtó. Ezek, mint óriási hasüregek mutogatták belsejüket. Az üregekben fogaskerekek feszültek egymásnak; kattogtak, nyikorogtak, sikoltoztak. Megkopott fogaik, mint vénséges vadállatok vicsorítottak a világra. Leheletük, a megfáradt olaj és a kitörő gőz fémes szaga, orrfacsaró ködként lengte körül őket.
A téglás földön tekergőző csövektől itt-ott szinte lépni sem lehetett. A lány meg is botlott az egyikben, még a cipője is leesett, és beszorult a cső és a föld közé. Gyorsan feltápászkodott, hogy kiszabadítsa a topánkát, de annak orra addigra már megolvadt a cső forró érintésétől. A gyerek, miután kiszabadította, ügyetlenül a lábára erőszakolta az eldeformálódott cipőt, majd gyorsan felpattant. Sietve szedte a lábait, minél hamarabb ki akart jutni az erdőből. A távoli „fák” ezüst törzseinek tükrében gyenge narancssága fény lobogott. Arra indult. Vörösre perzselt tenyerével, piszkos harisnyájával és megolvadt orrú lakkcipőjével furcsán nevetségesen festett. Tanulva hibájából, óvatosan lépkedett a csőrengetegben, és igyekezett véletlenül sem megérinteni a „fatörzseket”. Zöld ruhája szegélyét, azonban még így is megkapta néha egy-egy váratlanul kitörő gőzfelhő. A sistergő csövek óriási mérges kígyókként öltögették gőz nyelvüket, az árnyékok mozdulni látszottak a gyenge Holdfényben. A kislány szíve a fejében úgy dörömbölt, mintha egy súlyos vasajtót próbálna valaki betörni. Ide-oda kapkodta a fejét, gondosan fésült haja most kócosan szállt utána.
A narancs fény egyre vibrálóbban lobogott a fa-katlanok tükrében, és a semmihez sem fogható, éles hang is erősödött. Ahogy közeledett a forrás felé, a „fák” mintha mind lángra lobbantak volna, a fény egyik csőről a másikra ugrált, pattogott, szikrázott, szinte felolvasztotta az erdőt. A „fák” egyre ritkultak, a földön futó csövek sem hálózták már be olyan sűrűn a téglás talajt. A hőség azonban egyre perzselőbb lett. A gyerek egy pillanatra megtorpant, mielőtt kilépett volna a rengetegből. Ahogy ott állt a narancsban lobogó fém erdőben, úgy tetszett, mintha maga is lángra lobbant volna; és most, mint vértanú szűz, állhatatosan tűrné kínjait.
Az éles zaj ilyen közelségből szinte elviselhetetlen volt, a kislány úgy érezte, mintha száz kötőtűt szúrtak volna a fülébe. Végül összeszedte minden bátorságát, és kilépett. A hőség égette a bőrét, a fény elvakította, néhány végtelennek tűnő pillanatra csak összemosódó, magukba omló, örvénylő foltokat volt képes felfogni.
Lassan kitisztult a kép, és a jellegtelen pacák élesebb körvonalakat kaptak. Egy szűk téren találta magát. Amerre a szem ellátott, roppant kemencék tátották szájukat, mintha a Pokol bejárata lenne mind. A lángok láncaikat tépő vadként, dühödten dörömböltek kemence börtönük falai között. A katlanokból kiálló fekete kémények, mint orrlyukak fujtatták a füstöt az éjszakába. A ki-kicsapó lángok rettenetes nyelvekként nyalták az éjszakai égboltot. Korom lepett be mindent, a tér kövei megfeketedve hasaltak a helyükön. A levegő sűrű volt és fojtogató.
A kemencék mellett furcsa, ember formájú lények dolgoztak. Némelyikük szénnel korbácsolta nagyobbra a tüzet, hogy izzó, folyékony fémet kapjon cserébe, ami egy csövön keresztül gyűlt a téglákkal kirakott lyukakba. Mások a hűlő anyagot kalapálták egy a fejük fölé akasztott, henger alakú eszközzel. A hengerből csigán tekergő kötél lógott alá, a lények azt ragadták meg, azzal húzták, eresztették a súlyos szerszámot. A földön egy másik henger állt, közepén kis bemélyedéssel, benne cirádás ábrával. A mélyedésbe a lények, minden alkalommal, kis kör alakúra vágott fémdarabot illesztettek, majd rácsapták a másik hengert, aminek a közepén újabb díszes domborminta díszelgett. Az elkészült érméket a hátuk mögé dobálták, ahol legtöbbjüknél akkora kupac gyűlt már össze, hogy a derekukig, néhányuknak a nyakáig ért. A lények fáradtan fújtattak, néha térdre is rogytak a kimerültségtől, mégsem hagyták abba a munkát. Egymással versengve verték az újabb és újabb érméket, miközben féltékenyen szemmel tartották egymást. Vastag, szürkés bőrük kirepedezett a munkától és a forróságtól, a repedésekben a fájdalom apró gyöngyei: vércseppek csillogtak. Emberre hasonlítottak, mégsem voltak egészen azok. Arcuk természetellenesen szögletes, karjaik és lábaik vastag és durva, akár a fatörzs. Fekete szemükben a megszállottság tüze felperzselt minden valaha volt emberi érzést és gondolatot. Így dolgoztak ők, az érmék rabszolgái.
A kislány félve sétált el mellettük, a lények azonban észre sem vették. Vakok és süketek voltak mindenre, ami nem a pénzérmékkel állt kapcsolatban. A fullasztó korom, ami egészen betöltötte a levegőt, lassan sötétre színezte a gyerek arcát és ruháját. A kemencékben lobogó tűz ropogása és a megszállott, vad kalapálás mindent betöltött. Érezni lehetett a sűrű levegő vibrálását. A távolban még több kémény fuldokolt egymás füstjétől, az oldalukra tapadt koromban orra bukott a Hold fakó fénye.
Hirtelen egy érme gurult le az egyik kupacról, a lányka mögé kacsázott, majd őrült pörgésbe kezdett saját tengelye körül. Tulajdonosa azonnal utána vetette magát, de túl későn. A vele szemben dolgozó lény gyorsabb volt. Hatalmas kezét a téglákon táncoló pénzre csapta, megpróbálta megkaparintani. A szörnyetegek egymásnak estek, a kislány rémülten sikoltott fel, és futásnak eredt.
Fogalma sem volt, merre tart, csak futott, ahogy a lábai bírták, minél messzebb ettől a Pokol konyhájától. Háta mögül még hallotta az eszement kalapálás éles csattogását, a tűz őrült pattogását és az elvetemült hörgést, ahogy az a két ember formájú valami vérre menő harcot vív azért az egyetlen, árva pénzérméért. Hirtelen valami puhába süppedt a lába. Homok volt. Fehér szemcséi betegen csillogtak a cipője alatt. Körülnézett. Egy tengerparton állt. Fémes zaj hömpölygött át a sötétségen. A tenger volt az. Hajdan volt fehér habját azonban most olaj mocskolta be, hullámai hátán súlyos fémtörmeléket, rozsdás huzalokat, drótokat, üres konzervdobozokat, autók- és más roncsok meztelen vázát cipelte. A parthoz érve iszonyú csörömpöléssel, undorodva hányta ki terhét. A parti homokban, szanaszét, vascsövek, fényüket vesztett, díszes madár kalitkák és mindenféle törmelék hevert, mint egy nemrég véget ért csata elesett és hátrahagyott katonái. A kislány közelebb lépett a vízhez. Egy roppant beton tömb mellett állapodott meg, amiből rozsdabarna fémcsövek meredtek minden felé. Egy óriási, döglött pók jutott róla az eszébe. Kicsit távolabb, közel a vízhez, egy roggyant homokvár ült méltóságteljesen. Négy tornya őrszemként kémlelte a vizet. Falait és bástyáit zöld hínár díszítette. Egészen furcsán hatott a zöld szín ebben a kongó, fém világban. A levegő olajtól és rozsdától bűzlött, szinte ragadt.
A tenger iszonyú csörömpöléssel, ismét nyalt egyet a part olajos homokján. Rozsdás nyelvét lomhán nyújtotta a rogyadozó homokvár felé; belekóstolt, majd vasrúd fogait belemélyesztve, mint ragadozó a prédáját, berántotta a törmelék-világba. Néhány hosszú hínár ellenkezve tekergőzött ide-oda, leveleivel dühösen csapkodták a homokot, de hiába. Végül azok is eltűntek a fenevad gyomrában. A romok alól keskeny csíkokban utat vágott magának a sűrű olaj, és lassan, alattomosan, mint a visszér, behálózta a vár maradványait. A kislány zokogásban tört ki, kétségbeesésének hangját azonban ellopta a csörömpölés. A Hold, sem törődött vele. Mint levegőbe hajított, törött pénzérme, időbe zárva pislákolt tovább a sötétben.