Jövőmről pár sorban

Dr. Benyhe András a szegedi klinika belgyógyász professzora. Azért professzor, mert sokáig rejtett tehetségét hamar felfedezték, azért belgyógyász, mert ezt találta ki magának tizenöt éves korában, és azért szegeden, mert ott többet fizetnek, mint Hódmezővásárhelyen. Magas, jóképű, és van egy kis szakálla is karakteres állán. Mély hangját és széleskörű tudását igen nagy tiszteletben tartják.
Szorgosan dolgozik naphosszat, majd munka után hazamegy szülővárosába feleségéhez és november 14-én kétéves kisfiához. Hogy a nap fáradalmait kipihenje, leül széles bőrfotelébe, ami vörös Porschéje mellett egyik legnagyobb büszkesége. (A Porsche persze csak dísznek van, mert a benzinnel működő autók ekkor már nincsenek forgalomban, mégis nagy becsben van tartva, és András naponta kétszer letörölgeti szélvédőjét.)
Aztán hobbijának hódol, vagyis a világ legapróbb dolgairól írogat ezt-azt, közben meghallgatja feleségét, milyen szörnyűséget tett aznap az ifjabb András. Vacsora közben megnézik együtt a híradót, majd az eső kopogását hallva felugranak az asztaltól, hogy a teraszon kiteregetett ruhákat hangosan nevetve bemenekítsék a meleg, kora-őszi zivatar elől. Amint az eső eláll, és a gyerek is elaludt, elmennek egy hangulatos sétára a díszkivilágításban ragyogó városba, mivel a karácsonyi díszeket az évben már augusztusban kihelyezték. (Nem lehet elég korán.)
Aztán lefekvés előtt András még egy félóráig olvasgat mindenféle orvosi szaklapokat, hogy aztán tényleg csak párjával foglalkozhasson.
Reggel korán kel, reggelit csinál magának, és hálóköntösben álmosan csoszogó szerelmének (aki még mindig a feleségével azonos személy). Megissza reggeli kávéját, úgy búcsúzkodik, mint minden reggel, és kilép az ajtón. Elsétál a buszmegállóig, ahol aztán felszáll a magas, kék színű, árammal működő buszra. Szokásához híven kinéz az ablakon és elgondolkodik a világ dolgain. Noteszt vesz elő és ír. Arról, hogy milyennek látja a jövőjét.
Ez is régi szokása már.