Jozsó sebe

Abban az évben, már nem is emlékszem miért, de a falu kultúrházának két klubhelyiségében volt két osztály elhelyezve az iskolából, talán ideiglenesen, mert ha jól emlékszem a két osztálynak helyet adó öreg parasztház idő közben életveszélyessé vált.
Tavasz volt, az embert csak úgy húzta ki a még éppen hogy fűtött helységekből az a jó friss, nedves tavaszi levegő amiben már ott lehetett érezni az elkövetkezendő nyár összes buja ígéretét.
Sok mindent nem lehetett csinálni az udvaron. Egyébként sem volt az más, mint egy fűves-gazos nagy placc, néhány betonpaddal, és pár fiatal fával. Nem is csinált mást a tanuló ifjúság ,- bár szerintem egyébként sem csináltak volna mást -, mint, a lányok ugróiskoláztak, a fiúk pedig fogóztak. Ebben a két játékban kimerült minden érdeklődésük és fantáziájuk.
Legtöbbször csak bóklásztam az udvaron, céltalanul, csak úgy magamnak a szaladgáló ugráló gyerek sereg között, nem nagyon érdekelt amit a többiek csináltak, egy idő óta szerettem magamra maradni, a gondolataimmal, az ábrándjaimmal ezekben a szusszantnyi szünetekben, az órán figyelni kellett, nem volt idő „mászkálni”.
Azon a szüneten is ez volt a helyzet, én az egyik padnak támaszkodva bámultam a többieket nem értve, hogy ez az értelmetlen játék „fogózás” hogyan viheti őket szinte az önkívület határára….ennyire buták lennének, vagy már megint én nem értek valamit…? Kergetőztek, vihorásztak körülöttem, olykor még fedezéknek is használtak, belém kapaszkodva, maguk elé tartva, kicselezendő az éppen aktuális fogót…
Az aktuális fogó Jozsó volt, akkor az egyetlen túlkoros. Szerencsétlen szépen nézett ki tizenhat évesen a sok tíz- tizenkettő között. A tanárok olykor példálóztak is a többi nebuló előtt, pedig hát Józsó megrekedése az ötödik osztályban annyira volt a maga szégyene, mint a mindenható tantestületé, de könnyebb és elegánsabb volt mindezt a gyerek nyakába rakni. A többiek nagyon ritkán játszottak vele, – pedig valami oknál fogva mindig mosolygott, mintha nem is venné komolyan ezt az ember értékét osztályzatokban, címekbe, rangokban meghatározó világot…. -.
Jozsó éppen mellettem szorított sarokba egy kollégát, már nagyon át adta volna a „fogóságot”, a nálánál fiatalabbak fürgén kitértek előle, és jókat mulattak kamaszos lomhaságán. A gyerek hátát félig a falnak, félig a klubszoba alacsony ablakának vetve állt, tekintetét hol Jozsóra szegezte, hogy jobbra-balra tekintgetett, a kitörés lehetőségét méregetve. Hosszú másodpercekig álltak így szemtől szemben, mintha valamiféle párbaj lenne köztük.
Aztán a kisebbik úgy tett, mintha ugrana de látva, hogy Jozsó minden mozdulatát bemérte, nem menekülhet, az utolsó pillanatban elhajolt és sikeresen kikerülte Jozsó érintését. Azt viszont már nem tudta visszafogni a lendületet, és egyik kezével átnyúlt a klubszoba ablakának dupla üvegén.
Először úgy tűnt, hogy csak az üveg bánja az egész tavaszi zsongást, de Jozsó lendülete még meg sem állt befelé, máris halálosan komolyra fordult a dolog. Talán a fájdalomtól, vagy csak egyszerűen reflexből, Jozsó vissza rántotta a törött üvegtáblák cápafogai közül a karját, de már késő volt, a fogak belemartak, felhasítva a bőrt a csuklójától a karja közepéig, átvágva húst, inat, eret. Vér spriccelt mindenfelé, nem is gondoltam, hogy így tud jönni az emberből a vér, pedig már tanultunk róla. Jozsó másik kezével igyekezett lefogni a hatalmas sebet, de akár hogy fogta, szorította, hol itt hol ott spriccelt a vörös szökőkút az ujjai közt. Térdre rogyott, falfehéren körülnézett, fura volt a tekintete, ilyen a halálfélelem, – gondoltam később.
Mindenki megdermedt, mintha az idő is megállt volna bámészkodni velünk együtt, csak néztük a srácot, senki sem látott még ilyet és mindenki jól meg akarta magának nézni…
Talán az udvaron termett hirtelen csendre figyelhettek fel az ablak másik oldalán, vagy az ablaktörés jellegzetes zajára, nem tudom, de még fel sem ocsúdtunk az első meglepetésből, Bea néni, – az állandóan dohányzó csont sovány történelem tanárnő, aki egy nálánál is öregebb Trabanttal jár a szomszéd faluból át tanítani -, termett ott a srác mellett, ahogy letérdelt mellé, azzal a mozdulattal más bontotta is magáról a kék nejlonköpeny övét, és tekerte is Jozsó vérfröcskölő karjára, fejét fél oldalvást tartva,hogy kilásson a füst mögül, mert a cigarettát súlyosabb ügyek miatt sem volt hajlandó letenni…
Egy másik tanár egy széket hozott ki és Jozsót lassan, sebesült kezét magasba tartva, felültették. A srác még mindig remegett a félelemtől de
azt hiszem a tanárok jobban meg voltak ijedve mint a gyerek, mert Jozsó karját gyakorlatilag csontig átvágta a törött üvegtábla, és ha nem segítenek neki olyan gyorsan, ott vérzett volna el a szemünk előtt.
Aztán minket, többieket betereltek az osztályba, ne tátsuk ott a szánkat Jozsó körül, láttunk eleget de igazán nem is akart senki sem maradni, hirtelen mindenkinek elment a kedve mindentől és talán néhányan még örültek is a következő órának és annak, hogy most ne ők ülnek ott kinn azon a széken elszorított karral….
Az ablakból láttam, amit megérkezett a kék lámpás mentőautó, felpakolták a srácot és elvitték….
Egyszer vagy tizenöt-húsz évvel később láttam egy hasonló történetet az egyik kis maszek szövő üzemben, Ott az egyik lakatos karját húzta be a kártoló gép. Mire kiszabadították a fickó karjából csak a csupasz csont maradt..
Jozsó sokáig volt kórházban, nem csak látszatra volt komoly a sérülés.
Amikor visszajött az egész iskola a csodájára járt, büszke is volt a sebesülésére, nyoma sem volt a néhány héttel ezelőtti szürke szín halálfélelemnek. Egy hatalmas „u”- alakú varrt forradás volt a jobb alkarján, a csuklójától majdnem a könyökhajlatáig. Úgy nézett ki, mintha egy bennszülött törzs beavatási szertartásán egy krokodil álkapcsot rajzoltak volna oda sebtetoválással.
Mindenkinek megmutatta aki csak kérte, és álltak is a kis polgárok sorba a látványért, mint valami vurstliban.
Jozsó meg élvezte a borzongó tekinteteteket…