Julia 10/3

‒ Ah! – zöttyent le mellé a padra, illendő távolságot hagyva kettejük között. – Szóval, hogy miért vagyok szomorú…
A kisleány kitartóan nézte; a válaszra várt.
‒ Nos – nyögte Tomas –, igazából csak komoly vagyok, azt hiszem. Nem mondanám, hogy szomorú vagyok. Úgy értem, az voltam, nagyon szomorú. De mára már… mintha kiürültem volna. Nem tudom, érted-e, amit mondani akarok. Inkább ürességet érzek. Üresnek érzem magam. És tanácstalannak.
‒ Elvesztettél valamit?
A kérdés olyan gyorsan és egyenesen érkezett, hogy Tomas homlokán összeszaladtak a sehonnan ott termett barázdák.
‒ Nem, nem valamit. Inkább valakit.
‒ Nagyon szeretted?
A férfi megadóan mosolygott az újabb villámgyors kérdés fölött.
‒ Nem. Nem csak szerettem. Még most is szeretem.
‒ Nem értem – vallotta be a kisleány. – Ha még most is szereted, akkor hogy lehetsz üres?
Tomas meghőkölt egy kicsit. Erőltette magát, hogy valahogyan elkapja a kislány gondolatainak fonalát.
‒ Hát, tudod, épp ez az oka. Elvesztettem valakit, akit nagyon szeretek. És ő hatalmas űrt hagyott a lelkemben. Tudod, ezt így mondják. Ez alatt azt értik, hogy itt – s a szívére mutatott – a legeslegtöbb helyet az a személy töltötte ki. De ő most már nincs, és ez a sok hely most mind üresen maradt.
A kislány gondterhelten ráncolgatta homlokát, majd végül határozottan megrázta a fejét.
‒ Ez egy akkora butaság! Úgy, ahogy van!
Tomas nem tudta eldönteni, hogy most felüdülésében fölnevessen, vagy tudatlanságában inkább mélységesen elszégyellje magát. Végül az utóbbi vonzotta erősebben maga felé, ezért kissé bizonytalanul rákérdezett.
‒ Miért mondod ezt?
A kislány előredőlt, s mélyen a szemébe nézett.
‒ Azt mondod, nem csak szeretted, hanem még most is szereted azt a valakit.
‒ Igen – bólintott Tomas.
‒ Akkor mégis, hogy mondhatod azt, hogy üres vagy?!
‒ Hát, mert ő már nincs itt – mutatott újra a szívére a férfi, de a kislány váratlanul rácsapott a kezére.
‒ Hagyd már ezt a butaságot!
Tomas ezt csaknem zokon vette; durcásan húzta vissza a kezét.
‒ Szóval ez butaság?
‒ Naná! – háborodott fel Julia. – Hiszen ha szereted, akkor még most is ott van!
S most ő bökött dühösen a férfi melle felé.
‒ Ő is ott van még, és a szeretet is. A szeretet, ami ott tartja őt.
Kész! Ettől a pillanattól fogva Tomas teljes bizonyossággal érezte, hogy olyasmibe keveredett, ami túlmutat eddigi tapasztalatain. Ez a jelenség itt mellette, bárki legyen is, de egészen biztosan nem egy kislány. Egyszerűen nem lehet az. Ilyen éles tisztánlátása nem lehet, csakis egy… S bár felnőttet akart mondani gondolatban, egyszeriben mégis képtelen volt rá.
Talán végig tévúton járt. Talán ilyen fokú érzékenységre és tisztánlátásra csakis egy gyermek lehet képes.
De nem! A gyerekek nem beszélnek így.
‒ Mégis… ki vagy te? – hápogott hitetlenkedve, mire a kislány csaknem lefordult a padról elképedésében.
‒ Te jó ég, hát Julia! Julia vagyok, és itt élek! Hányszor kell még elmondanom?! A felnőtteknek semmi nem elég?!
‒ De… de elég. Ne haragudj! – védekezett Tomas – Úgy értettem… Ne haragudj, voltaképp magam sem tudom, hogy értem.
‒ Azt látom – húzogatta a száját a gyermek. – De emiatt ne szégyenkezz! Ide csak olyanok járnak, akik nem értik, mi történik körülöttük. Aztán amikor már megértik, többé nem jönnek vissza. Tudom. Száz ilyet láttam már.
A férfi kíváncsian nézett vissza rá.
‒ Többé nem jönnek vissza?
‒ Nem – vágta rá a gyermek. – Na, jó! Hébe-hóba felbukkannak, de azok már igazából nem ők.
‒ Nem ők? Ezt hogy érted?
‒ Hát, úgy, hogy már megváltoztak. Már nem ugyanaz hozza ide őket, mint ami először. Inkább már csak a kötelesség… a lelkiismeret. Mert azt az űrt, amire annyit mutogatsz ott a szívedben, már sikerült betölteniük valami mással.
Kötelesség, lelkiismeret – mit tudhat mindezekről egy ilyen kislány? Tomas egyre biztosabb volt abban, hogy a mellette ülő jelenség nem lehet húsvér gyermek. Nagyot gondolt magában, s bár valójában félt attól, amit kideríthet, mégis úgy döntött, átveszi a kezdeményezést, kikerül valahogyan e leányka kérdéseinek bűvköréből, s megpróbál a végére járni, kivel is áll szemben.
Megborzongott, amint a hűvös koraesti lenge szél besurrant az inggallérja alá. S már tudta is, hogyan fogjon hozzá.