Julia 10/6

Húsz év telt el. Sok víz lefolyt minden mederben, mire Tomas visszatért. Már nem volt ugyanaz az ember. Már nem a fájdalom hozta vissza a kertbe, hanem a puszta emlékezés. A nő, aki a kezét fogta, mégis érzett benne fölbukkanni valamit, ami számára ismeretlen volt a férfiban. Ez a valami nyilván a múltból bukkant elő. A férfi múltjából, aminek ő nem volt, és a jövőben sem lehet a részese.
Fázósan húzta össze vállait, miközben jólesőn karolt férjébe, a szeretet és támasz biztonságot adó forrásába. Évek óta házasok már, de a férfi most először hozta el ide. Mi több, ő maga sem járt itt már két teljes évtizede. Mi hozta el ma erre a helyre, rejtély volt a nő számára. Egyrészt, mert a férfi nem osztotta meg vele, másrészt, mert ő tapintatosan nem firtatta azt. Ám, hogy férje magával hozta, s így ha az okot nem is, de magát az okozatot, e rendhagyó vizitet megosztotta vele, ez végtelen jó érzésekkel töltötte el, melengető, élénk színű érzésekkel.
Kemény dió – kizárólag így tudta jellemezni férjét. Amikor találkoztak csupán kedvességét, megnyerő kisugárzását észlelte. Csupán később – miután egyre közelebb kerültek egymáshoz – fedezte föl az ezek mögött rejtező dióhéj páncélját. Ám hamar fölismerte azt is, hogy e dióhéjat érdemes feltörni, érdemes megküzdeni e páncéllal, hogy hozzáférjen a belsejében lakozó kincsekhez.
S ma határozottan érezte, hogy egy újabb apró darabka tört le e kemény dióhéjból, s ő mind jobban hozzáfér a rejteményekhez, amelyekkel a férje azonos. Érezte, a beavatottság egy újabb, magasabb fokára hágott ma, s öröme határtalan volt. Kellett is iparkodnia erősen, hogy a hosszú utazás során mindinkább elkomolyodó férfi szemében nehogy érzéketlen szertelenségnek tűnjön az ő rejtett boldogsága. Így tehát csak magában örült.
Most már azonban itt voltak. A szép vadregényes táj, a sok zöld, a közelben kéklő hegyóriások, mind-mind elvarázsolták a nőt, s többé képtelen volt elfojtani romantikus hajlamait. Az utazás e mesébe illő végállomása teljességgel a hatalmába kerítette.
‒ Csodaszép itt minden, Tomas – sóhajtotta, miután hatalmasat szippantott a harapni valóan friss levegőből. – Miért nem jövünk ide gyakrabban? Miért nem jöttünk még soha?
Tomas lehajtotta a fejét, miközben az ódon kőkerítés mentén sétáltak mind beljebb a húsz esztendeje nem látott, mégis tökéletesen ismerős útvonalon, a síremlékek fegyelmezett sokasága között.
‒ Erre a kertre gondolsz? Netán szívesen látogatsz temetőket?
A nő elmosolyodott.
‒ A tájra, a vidékre gondoltam. Épp ideje volt fölfedezni, hisz ilyeneket csak természetfilmeken, úti filmekben látni. S egyébként nem hangolnak le a temetőkertek sem, ha már így rácéloztál. Legföljebb akkor, ha elhanyagoltak. De ez különösen rendezett és ápolt. Tudom, hogy ez itt elhunytak nyughelye, de mégis… szinte jólesik itt a séta. Mert ez a hely azt fejezi ki, hogy az emberek szeretik egymást. Törődnek egymással. Még a síron túl is. Ez nagyon megérint. Odahaza, nálunk ez sajnos nem jellemző. Még a síron innen sem, hisz magad is jól tudod. De, mit csacsogok itt?! Hiszen amúgy is pontosan tudod, mire gondoltam.
Így volt, Tomas valóban jól tudta, mire is gondol a felesége. Mindössze egy kis haladékra volt szüksége ahhoz, hogy összeszedje lélekjelenlétét, s a gondolatait.
‒ Nos, a vidék valóban csodás. S valóban kedvesebbek itt az emberek is, közvetlenebbek, érdeklődőek. De… ezt a szép vidéket sötét emlékek árnyékolják be, tudod? Legalábbis… én így érzem.
A nőnek csaknem kiszaladt a száján: „te így tekintesz az egykori szerelmedre? A nőre, ki egykor mindennél többet jelentett számodra? Egy sötét emlékként?” De még idejében magába nyelte a szavakat. Remélte, most, hogy itt vannak végre, talán újabb dióhéjdarabkák töredeznek majd le férje erős páncéljából.
‒ De, talán igazad van – folytatta a férfi, rövid hallgatás után, s elmosolyodott. – Nem, nem. Biztos, hogy igazad van. Húsz év túl nagy idő. Már hamarabb is eljöhettünk volna.
‒ Mi tartott távol? – bátorodott fel a nő, hisz férje nem azt mondta „eljöhettem volna”. Nem, ő azt mondta „eljöhettünk volna”. Tehát ő is szerves része férje minden gondolatának, bármi legyen is, bármihez is fűződjön az.
Tomas halkan nevetett egy rövidet.
‒ Mi tartott távol? Hm… Ha elmondanám, úgysem hinnéd el.
A nőnek kedve lett volna megtorpanni, s kikérni ezt magának, de semmit nem akart elrontani, s nem akart a főszereplő pózában sem tetszelegni, hisz jól tudta, s a helyén kezelte, hogy itt ma nem ő a főszereplő, hanem egy másik nő, s az ő személyéhez kapcsolódó emlékek. Ezért hát, angyali türelemmel csak ennyit mondott:
‒ Talán mégis.
‒ Nos – sóhajtott Tomas – mélyen elástam magamban mindent. Fájdalmat, félelmet, veszteséget, űrt. Mindent. Miért ásnám elő mindezeket időről időre azzal, hogy visszajárok ide, mint egy mazochista zarándok? De… volt más is.
‒ S mi volt az? – sietett a kérdéssel a nő.
‒ Tudod… történt itt valami. Valami meggyőző. Történt bennem valami, ami… segített továbblendülni. Ha az nem lett volna, én is itt halok meg akkor. De így egy élő távozott innen, s nem egy élőhalott. Mondd, érted, amit mondani szeretnék?
‒ Persze – simogatta meg férje ölelő karját a nő. – Minden szavadat értem. Kicsit úgy hangzik, mintha valami megvilágosodásról beszélnél, ami feltöltött téged.
‒ Hát – mosolygott Tomas –, én sosem használtam volna ezt a szót, de végül is valami hasonló történt, igen.
‒ Elmondod? – kérdezte a nő, s már erőlködnie kellett, hogy elfojtsa a remegést a hangjában.
Ekkor torpant meg a férfi, s vele együtt ő is. A férje minden eddiginél komolyabb ábrázattal nézett előre, ő pedig kicsit megszeppenve nézett föl rá.
‒ Itt vagyunk – szólt halkan Tomas. – Ő az.
A nő megrendülten nézte a gondozott síremléket. S csak most áramlott át rajta a tudat teljes valósága, ki és mi nyugszik ott. Mindez elnémította, s mélységes tiszteletre indította.
A férfi sokféle nyitást elpróbált magában a több napos út során. Tervezte, hogy könnyeddé, ízlésesen barátivá, tréfássá teszi ezeket az első perceket. Kitalált számos formulát, hogyan mutatja majd be egymásnak a két nőt. De minden benne rekedt, egy hang sem jött elő e tervezetekből. Csak állt némán, mozdulatlanul.
‒ Jól vagy? – kérdezte halkan a párja, amikor úgy érezte, immár kezd túlságosan hosszúra nyúlni e csöndes mozdulatlanság.
‒ Persze – felelt rezignáltan Tomas, majd át sem gondolva, mit is kér a mellette álló társától, a következőt motyogta: – Petty, drágám… Megengednéd, hogy egy percre magamban legyek?
A nő szomorkásan elmosolyodott. A dióhéj, meglehet, ma is sértetlen marad. Talán majd máskor…
‒ Hát, persze, Tomas. Itt leszek a közelben. Tudod, majd bóklászok, meg ilyesmi. Csak szólj, ha kellenék.
A férfi egy kurta biccentéssel köszönte meg mindezt, s várta, hogy valóban magára maradhasson.
Amikor ez megtörtént, oda-vissza pislogott két síremlék között. Az egyiken az egykori feleségének neve állt, az azzal szemközt lévőn pedig Julia Emmanuelle Norton-é. Melyiket szólítsa meg előbb?
Végül lehajtotta fejét, s csak úgy, az orra alá dünnyögte:
‒ Igazad volt, Julia. Mindenben igazad volt. Ha valaki visszatér ide, már igazából nem is ő az, nem a régi önmaga. Nem találom azt a régvolt fickót itt magamban, Julia. De te bárcsak most itt lennél, s elmagyaráznád, mit is érzek pontosan.
‒ Hozzám beszélsz? – szólalt meg mellette a kislány, aki figyelmesen szemlélte őt.
‒ Úristen! – kiáltott fel Tomas, s kissé meg is tántorodott. – Úristen! Hát, itt vagy! Te vagy az!
Julia állt mellette. A haja most ugyan nem volt befonva, s a ruhája is más volt, mondhatni modernebb, de, hogy ő volt az, arról Tomas minden kétséget kizáróan meg volt győződve. Ott állt, tőle pár lépésnyire, furcsán csillogó kék szemeivel fürkészve őt, s hozzá beszélt. Akárcsak húsz évvel azelőtt.