Julia 10/7

A kislány meglepetten nézett föl rá.
‒ Igen, itt is vagyok, meg én is vagyok. De, neked mi bajod van? Rosszul érzed magad?
‒ Sem-semmi bajom, Julia – hápogott Thomas. – Csak megijesztettél. Nem számítottam rá, hogy… hogy felbukkansz.
‒ Akkor nem hozzám beszéltél? – pislogott rá a gyermek.
‒ D-de, igen. Hozzád, Julia.
‒ Nem értem – vonta össze a szemöldökét a kislány. – Ha hozzám beszéltél, akkor mitől vagy úgy megijedve?
‒ Hát csak… tudod, fényes nappal van… Nem hittem, hogy ilyenkor is előjössz.
A kislány csodálkozón hunyorított bele a felhők közül előmosolygó napkorongba. Majd gyanakodva pislogott a férfira.
‒ Ugyan miért ne jöhetnék elő? Én nem vámpír vagyok. Vagy talán annak nézek ki?
‒ Nem – nyelt egy nagyot Thomas. – Határozottan nem.
‒ Te láttál már vámpírt?
‒ Nem, és nem is akarok – vágta rá a férfi megszeppenve.
A kislány szuggesztív kék szemei kissé összeszűkültek.
‒ Hát, ne is akarj! Nem jó buli. Én pedig bármikor előjöhetek, mert mindig jó voltam. Tudd meg, hogy oda megyek, ahová én akarok, és akkor, amikor én szeretném. Persze van néhány szabály, amire figyelnem kell, de itt azt csinálok, amit csak akarok. – S miután ismertette jogköreit, a kis Julia, ismerős mozdulattal emelte föl kis öklét, s mutatóujjával a magasba bökött. – Szobafogságban is csak egyszer voltam egész életemben, de az már irtó régen volt, és csakis az irigy Marilla Chadbert miatt. De… ő már a múlté.
‒ Úristen! – nyögött fel Thomas. – Mit csináltál vele?
A kislány pajkosan elernyőzte kis kezével az ajkait, úgy súgta:
‒ Legyen elég annyi, hogy többé soha nem árulkodott. De nem mondhatok többet.
Ezután jókedvűen előrelépett egyet, minek következtében a jól megtermett felnőtt kettőt lépett hátra.
‒ Szóval miért lepődtél meg annyira azon, hogy valaki, akit megszólítasz válaszol neked?
‒ Hát, csak – hápogott Thomas, doboló halántékkal – tudod, nem gondoltam bele… nem gondoltam, hogy valóban válaszolni fogsz.
‒ Ez érdekes – hümmögött a kislány. – Én csak akkor szoktam megszólítani valakit, ha szeretném, hogy válaszoljon is. Hiszen ezért szólítom meg, ugye? Mert kommunikálni szeretnék vele. A felnőttek néha olyan furán viselkednek.
‒ Ne haragudj, Julia. Persze. Belátom, igazad van. Csak tudod, nem hittem, hogy meghallasz engem.
A kislány különös fényű szemei elkerekedtek.
‒ Nem hitted, hogy meghallak?! Ilyen közelről?!
A férfi zavart mosollyal bólogatott.
‒ Persze. El is felejtettem, kivel van dolgom. Nézd el nekem, Julia. Csak egy felnőtt vagyok.
A kis Julia töprengőn vizsgálgatta ezt a „csak egy” felnőttet, mintha azt keresné az ábrázatán, hol lehetne rajta elindulni valamely értelmes irányba.
‒ Honnan tudod a nevemet? – kérdezte végül.
Thomasban a megilletődött ijedtség helyét most a tanácstalanság vette át.
‒ Hogy honnan tudom? Hiszen te magad árultad el nekem. Nem emlékszel?
A kislány erősen gondolkodott, homlokát is ráncolta belé. Kék szemei hol a férfit kémlelték, hol az emlékeit.
‒ Te tanár vagy?
‒ Nem. Nem vagyok tanár.
‒ Akkor orvos?
‒ Nem. Az sem vagyok.
‒ Postás?
‒ Nem. Nem vagyok postás.
A kislány egyre reményvesztettebb lett.
‒ Pék, boltos, cukrász, valami…
‒ Sajnálom, Julia, egyik sem vagyok. Nem az iskolában találkoztunk, és nem is az orvosi rendelőben. Mi itt találkoztunk. Itt, ezen a helyen. Akkor már csináltad ezt az… „ide-oda járást”.
‒ Á, értem – hagyta jóvá a gyermek. – De, az akkor is jó régen lehetett, mert én sajnos nem emlékszem rád.
‒ Nem emlékszel rám?
‒ Sajnálom – tárta szét gyönge gyermekkarjait a nagyon is ismerős, energikus mozdulattal a kis Julia.
Thomas leroskadt a közeli padra. A festés már megkopott a léceken, és nem is volt ugyanaz, de a pad még ugyanaz volt. Ezen a padon beszélgetett húsz esztendőnek előtte a világ legkülönösebb kisleányával. A kislánnyal, aki, ím, itt áll előtte, de valamiért nem emlékszik már rá.
Megérintette az éltes léceket; elmélázott.
‒ Hát, én is sajnálom. Tudod, itt beszélgettünk, ezen a padon. Sok éve már.
‒ Hát ez az! – sóhajtott komolyan a kislány, miközben ő is helyet foglalt. – Ha sok éve történt, persze, hogy nem emlékszem rá. Nem emlékezhetek mindenre.
Thomasból kibuggyant egy jóízű, aprócska nevetés. Megcsóválta a fejét.
‒ Milyen kár… Tudod, én tisztán emlékszem rád.
Nem érkezett válasz, s harmadikként a csönd is odatelepedett melléjük. Thomas a fejét lógatta, Julia pedig szótlanul vizsgálgatta őt. Végül megszólalt halkan, érett, felnőttes tapintattal.
‒ Miért vagy olyan szomorú?
Erre Thomas csaknem sírva fakadt. De mégiscsak szégyellte volna könnyeit Julia előtt, így visszafojtotta őket.
‒ Hm… Akkor is ugyanezt kérdezted.
‒ És akkor mit feleltél?
Thomas elmosolyodott.
‒ Akkor még más ember voltam. Ami akkor elszomorított, ma már nem bánt annyira.
‒ Értem. Tehát már megváltoztál – szögezte le a kislány.
‒ Igen, épp ahogy mondtad.
‒ Ezt én mondtam? – csodálkozott el Julia.
‒ Igen, te. És még sok mást is mondtál nekem. Olyan dolgokat, amikkel visszacsöpögtetted belém az életet. Sokat köszönhetek neked, Julia.
A kislány hosszasan nézte ezt a fura idegent, csak kisvártatva szólalt meg újra.
‒ S most azért tértél vissza, hogy mindezt megköszönd?
Thomas meg sem lepődött a kislányban lakozó felnőttes bölcsességen. Épp felelni akart, amikor közeledő léptek zaja korcant a kavicsos talajon, s Petty hangja hallatszott, amint fennhangon szólítja őt.
‒ Thomas! Thomas, hol vagy?!
Ne! – kiáltott fel a férfiban a néma kétségbeesés. Riadtan a mellette ülő Juliára nézett. Most biztosan eltűnik! Talán újabb húsz évre!