Kac-kac és Bumbumbácsi

Gyönyörű idő volt. Fent aranyban tündökölt a nap, hófehér bárányok bóbiskoltak az égen.

Lent a parton egy vénséges vén fűzfa terebélyesedett. Kiváló árnyékot adott. Innen nem is olyan messze kanyargott a csobogó patak.

Tiszta volt a vize, mint a forrásé, amelyből fakadt, lágyabb, mint a selyem, s átlátszó, mint az üveg. Olyan gyönyörű volt, hogy csodájára járt az egész világ. De hideg volt, dermesztő hideg. Szinte beleborzongott, aki a lábujját beledugta.

Mégis odalenn a vízben, boldogságban, nyugalomban, szeretetben éltek a patak lakói. Csodálatos növények nőttek, káprázatos virágok nyíltak. A vízfenéken kagylók csengtek- bongtak, és ha valaki arra úszott, figyelmeztették, hogy véletlenül se szemeteljen!

Olykor kidugta a fejét Pisszi, a pisztráng a tóból, és ámulva hallgatta a csendet, vagy nézte, ahogy a tavi rózsán Kac- kac béka vidáman dalol. Natrix is érdeklődve siklott felé a nyugodt vízen, miközben kerülgette az úszó békaszőlőt. Kac- kac éppen a kedvenc nótáját dúdolta. – De szépen énekeltél! – dicsérte meg Pisszi. Mindenki lelkesen tapsolt. – Köszönöm szépen! – pirult el Kac- kac a tavirózsa levelén.

Épp arra járt Molnárka. – Szervusz Kac- kac, eljösz-e velem? Kérdezte. – Hová? – A szomszédos tavi rózsára, arra a hófehérre! – Miért? – pirult el Kac- kac. – Vár téged valaki. Azt üzeni, gyönyörű a hangod. Sajnos nem tudott idejönni, mert meghúzódott a lába. – Megyek, csak előbb szedek egy csokor virágot. – Amikor odaértek a hófehér tavirózsához, a tündérszép békalány már nagyon várta. Kac- kac átnyújtotta a csokrot. A békalány gyöngéden átölelte a derekát és a fülébe súgta: – Ennél szebb muzsikát, még sohase hallottam! Köszönöm a gyönyörű csokrot!– Kac- kac ismét elpirult. – Szívesen! – felelte. – Akkor én megyek! – búcsúzott Molnárka. – Viszontlátásra! – válaszolták. Egy ideig beszélgettek erről is, arról is, aztán elköszöntek egymástól. Kac- kac hazament.

Egyszer csak a néma, vén, hétpettyes Bumbumbácsi repült el a hófehér tavirózsa fölött. Le akart szállni, meg akart pihenni a gyékényen. Azonban elvétette és belepottyant a vízbe. Szegény nagyon megijedt. A gyékény törzse egyenes volt és sima, akárhogy próbálkozott, mindig visszacsúszott. – Nem, azért sem! Inkább kalimpálok, ameddig az erőm bírja! Ki tudja, talán sikerül időt nyernem, s valahogy megmenekülnöm! „A gyáva százszor hal meg, a bátor csak egyszer”.- gondolta. A békalány észrevette ugyan a bajbajutottat, de a meghúzódott lába miatt nem tudott segíteni. Bumbumbácsi már-már felhagyott a reménytelen próbálkozással, mikor meghallotta, hogy a békalány segítségért kiáltozik:– Bumbumbácsi beleesett a tóba! Segítség! Segítsen valaki! – Meghallotta ezt Pisszi, Kac- kac, Natrix, sőt még Molnárka is.

Nem gondolkodtak egy cseppet se, siettek, ahogy csak tudtak, a hang irányába. Egy szempillantás múlva már ott is voltak. Kac- kac kerített egy fakérget, Natrix egy ágat, Molnárka pedig egy nylon darabkát. Villámgyorsan vitorlást fabrikáltak belőle. Odaúsztatták a gyékény alá. – Bumbumbácsi, mássz rá! – mondta fennhangon Kac- kac. Így is tett. Maradék erejével átmászott a vitorlásra. – Pihenj csak, addig mi kitolunk a partra!- folytatta Kac- kac. Nekiveselkedtek mind a négyen, teljes erőből tolták addig- addig, amíg egyszer csak partnak ütődött a vitorlás. A nap melegétől Bumbumbácsi szárnya megszáradt. – Köszönöm szépen a segítséget! Ha nem jöttetek volna, már nem bírtam volna sokáig! – hálálkodott, s nem győzött örülni. – Nagyon szívesen! – Ez csak természetes! – Ez a kötelességünk! – “Nemcsak azért vagyunk felelősek, amit teszünk, hanem azért is, amit nem teszünk meg.” – felelték, majd búcsút vettek egymástól. Egyik ment jobbra, a másik balra.

Így volt, mese volt, füle, farka benne volt. Ha nem hiszed, járj utána!