Kakukkfióka 2/1

A húszas éveimben ismertem meg Annát. Ugyanabban az utcában laktunk, talán öt-hat ház volt közöttünk. Mi még albérlőkként, ők éppen akkoriban vették meg azt az öreg házat, ahol éltek. Kedves, fiatal házaspár két kislánnyal. Szerény, szolid emberek voltak. Az apa eljárt dolgozni, sohasem kérdeztem hová, az anya nevelte a két kislányt. Nagy kert tartozott a házukhoz, ő azt művelgette. Nagyon ügyesen, mert sokat árult belőle a piacon, úgy zöldségféléből, mint virágból. Jó nagy területet ültetett be az illatos növényekkel és gyönyörű csokrokat kötött belőlük. Sohasem fordult elő, hogy egyetlen is a nyakán maradt volna, az ő virágai keltek el mindig elsőként a piacon.

Egy alkalommal magam is vettem tőle egy csokrot, aztán elbeszélgettünk kicsit. Arra figyeltem fel, hogy végtelenül szomorú a szeme. Aztán észrevettem, hogy valójában csak az egyik szeme szomorú, a másik mindig nevet. Valami gondja lehet ennek a szép arcú fiatalasszonynak, gondoltam. Talán tévedek, de ha mégsem, ezt a titkot mindenképpen szeretném megfejteni, döntöttem el magamban.

A gyerekek még kisiskolások voltak, olykor az anya elkísérte őket. A kisebbiknek fogta a kezét, aki nevetett, csacsogott egész úton, a nagyobbik meg mogorván ment anyja mellett. Amikor az a kezéért nyúlt, durcásan a háta mögé rejtette, s duzzogva ment tovább.
Az apa mindig estefelé érkezett haza kerékpárral. Alig csikordult a fék, már nyílt is a kapu, s a kicsi lány futott apja elé. Az a karjába kapta, magához ölelte, perdült vele egyet, s azután kézen fogva mentek be, majd eltakarta őket a kapu, de a kislány csilingelő kacagása még sokáig kihallatszott.
Számtalanszor láttam őket így, ám a nagyobbik lány mindig hiányzott a képről.

Aztán, egy alkalommal, amikor a piacra indultam vásárolni, megpillantottam Annát az árujával. Körülbelül egy időben értem oda az ő két kislányával, akik iskolába mentek, csak egy pillanatra álltak meg anyjuknál. Magam is megtorpantam, mert amíg a kicsi lány anyja nyakába csimpaszkodva hallatta csilingelő kacagását, addig a nagyobb morcosan ráripakodott anyjára:
– Itt árulja a pék a kiflit! Adj nekem három kiflire pénzt. Remélem, már árultál annyit?
Anna letette a nyakába csimpaszkodó kislányát – arca elkomorult – úgy mondta.
– Egy-egy kiflit vehettek – közben a köténye zsebében kotorászott.
– Mindig csak egyet, mások ötöt-hatot kapnak – szólt a lány nagyon durcásan anyjára.
– Nekünk csak ennyire telik, ha otthon megettétek a reggelit, aztán kapjátok az iskolában a tízórait, akkor elég lesz – majd kicsi lánya kezébe nyomta az egyik kifli árát, a másikat meg a nagyobbnak nyújtotta. Az kikapta a kezéből, s szó nélkül faképnél hagyta. A kicsi, csilingelő hangján megköszönte, s futott a kifliért. Én még mindig ott álltam, földbegyökerezett lábbal, amikor láttam, hogy a kicsi jött vissza a kiflivel, majd félbetörte, az egyik felét anyja zsebébe dugta, puszit adott neki, majd futott a nővére után.
Gyorsan kiléptem, hogy beérjem őket. Hallottam, amint a kicsi mondja a nővérének:
– Csak kicsiket harapjál, hogy minél tovább tartson, mert nagyon finom.
– Hülye! Kis hülye! – mordult rá a nővér, amire a kicsi hangos kacagással válaszolt.
Abban a pillanatban arra gondoltam, hogy én még soha nem láttam ennyire boldog kisgyereket.
Aztán eszembe jutott Anna szomorú szeme…

Estére a barátnőmhöz voltunk hivatalosak vacsorára. Amikor a férjem hazaérkezett, megkérdezte, hogy mit viszünk nekik. Csak úgy odavetettem, hogy menj el a boltba és válassz valami finom bort, én viszont átugrom Annához egy szép csokorért.
Aztán kicsit elgondolkoztam, vajon jó ötlet-e?
Legutóbb a barátnőmtől egy mintás celofánba csomagolt, agyonmasnizott csokrot kaptam, s amikor ki akartam bontani, hogy vázába tegyem a virágot, akkor rám szólt: de hiszen azt csomagolással együtt szokás vízbe tenni, mi másért csomagoltatta ilyen extravagánsan. Hát akkor vízbe tettem celofánostul, masnistul.
Barátnőm, pár perc múlva felugrott a helyéről, leszedte a virágról a csomagolást, miközben elmotyogta néhányszor:
– Hogy én mekkora ökör vagyok…

Juli barátnőm este, szinte kikapta kezemből a csokrot, lehunyta a szemét és beleszagolt.
– Isteni! Ezt nevezem virágnak. Már-már elcsábultam… köszönöm, hogy felnyitottad a szemem.
Már szavak nélkül is értettük egymást Julival, de e vallomása után, valahogy késztetést éreztem rá, hogy megosszam vele mindazt, amit Annáról tudok.
Aztán elmeséltem neki az aznap délutáni jelenetet is.

Amikor váratlanul megjelentem Annánál, hogy virágot vásároljak, kisírt szemmel jött elém. Nem szerettem volna tapintatlan lenni, de csak megkérdeztem:
– Valami baj van? Esetleg, tudok segíteni?
– Nem, nincs semmi baj, csak hagymát aprítottam – mentegetőzött Anna. Elmondtam jövetelem célját, s máris invitált a kertbe kedvesen, hogy válasszam ki magam a virágokat. Ő jött a kis metszőollójával és vagdosta sorra őket. Azután visszamentünk a ház tornácára, ott állt egy nagy asztal, s ott kötötte Anna a csokrait.

Régi, öreg ház volt Annáéké. Nemrég vásárolták, s nagyobb része még lakhatatlan volt. Arról kezdett mesélni, elmélázva, amíg a csokor készült.
– Régóta gyűjtögetünk erre a házra, és még sokat kell rá költeni. Itt csak egy kis szoba van, fürdőszobával. Látod, az utcafront teljesen lepusztult. Arra még sokat kell költeni, hogy lakható legyen. Pedig már nagyon várom. Ott lesz egy nagy szobánk, meg konyha ebédlővel. Most ez a kis szoba a lányoké, mi meg lenn vagyunk a nyári konyhában. Azt téliesítettük, fűthetővé tettük… Akárhogy takarékoskodik is az ember… soká fog még tartani, mire fel tudjuk újítani az egészet, de hát mit tehet az ember, ha szegény?… – kis szünetet tartott, mint aki megijedt valamitől, aztán mégis folytatta.
– Jól láttad az előbb, tényleg sírtam, nem akartam mondani, de… olyan feszült vagyok, nem tudom mit is tegyek. – váratlanul ért ez az őszinteségi roham, de nem jutottam szóhoz, folytatta.
– Tudod, Verával van baj. Ő a nagyobbik lányom, Edit a kisebb. Két évvel fiatalabb a nővérénél,
de ő mindent megért, mindent elfogad ahogy mi mondjuk, nem követelőzik… Vera meg… nem is értem, hiszen egyformán neveljük őket. Ő mindig a módosabb lányok társaságát keresi, aztán panaszkodik, hogy azok lenézik őt. Ő is olyan akar lenni, mint azok. Követelőzik, úton-útfélen. Az őrületbe kerget. – döbbenten hallgattam.
– Az este már a férjem is kifakadt, attól tartottam, hogy megüti. Most éppen egy nagy hajas babát szeretne, mert az a trendi, mindenkinek olyan van, s hiába mondom, hogy nekünk nem futja rá. Majd, ha egyszer rendbe lesz a házunk, akkor talán… de addig… Az este borult a bili, Jánosom kifakadt… Őt is megértem, dolgozik éjjel, nappal, mindent elvállal, ha más nincs, akkor meg itthon a kertben segít nekem… Amikor az apja megdorgálta Verát, azt mondta, hogy világgá megy… mit gondolsz, megteszi?… – kérdezte aggódva.
– Vera? Nem hinném, hiszen még olyan gyerek. Csak vagdalózik. Nem hinném, hogy zsarolási szándékai lennének, nem is értheti még, hogy az mi fán terem. Ti keresitek a pénzt, ti tudjátok mire mennyit költhettek, nem a gyerek. Nem kell komolyan venni, majd kinövi.
– Nem ismered Verát. Olykor elhiszem, hogy bármire képes. Edit az más, egészen más. A múltkor elhozta egy osztálytársát. Azt mondta, ő a legszegényebb az osztályban. És tényleg, rongyos ruhácska volt rajta, meg koszos is volt szegényke. Előkerestem Edit egyik kinőtt ruhácskáját, ami ugyan kopott volt, de nem volt sem rongyos, sem piszkos. Aztán megfürdettem, rá adtam a tiszta ruhát. Ha láttad volna milyen hosszan nézegette magát a tükörben… Van ilyen is, aki szegényebb nálunk. Miért nem lehet ezt megérteni. Aztán még sokáig eljátszadoztak ők ketten, addig, amíg Vera haza nem jött. Képzeld el, kidobta a kislányt. Magánkívül üvöltötte, hogy ilyen csóró ide nem teszi be többé a lábát. Mi lesz belőle, ha felnő?…

Nyílt a kapu. A két kislány érkezett haza. Anna éppen befejezte a csokrot, majd papírba csomagolta. Láttam, megremeg a keze.
Edit futott elsőnek. Illedelmesen köszönt nekem, majd megölelte anyját és puszit adott neki. Vera lassan jött befelé, tétován lépkedett fel a lépcsőn. Úgy tűnt, mint aki erősen töri a fejét valamin. Aztán megállt ott a tornácon, kissé távolabb. Szemében harag szikrázott.
Kifizettem Annának a csokrot. A pénzt zavartan a köténye zsebébe gyűrte. Vera éppen erre várt, nyomban oda állt anyja elé, szenvtelen arccal, de erélyes hangon szólalt meg.
– Akkor most már megtudod venni nekem a babát ugye?
– Nem kislányom, nem tudom megvenni. Hallottad mit mondott apa az este. –
– Csak mert gyűlöl engem, s most már tudom, hogy te is gyűlölsz. Engem mindenki gyűlöl!

A hevenyészve odavetett szavak szinte a szívembe martak. Láttam a vergődő gyereket, amint megtelik a szíve gyűlölettel, haraggal, s abban a pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy valaki becsempészte ezt a kakukkfiókát, ebbe a békés, meleg családi fészekbe.
– Engem mindenki gyűlöl! – kiáltotta ismételten sírást színlelve, két tenyerével takarva arcát.
– Te nem vagy normális! – bökte meg könyökével a nővérét Edit, és kacagott, majd belökdöste azt a szobába, de még onnan is kihallatszott a kislány csilingelő kacagása.

Anna a kapuig kísért, s ott megkérdezte.
– Láttad? Láttad, hogy eltorzult az arca? Mit lehet vele tenni?
– Tudod mit Anna, ezúttal végy példát a kicsi lányodról! – abban a pillanatban meg voltam győződve róla, hogy csakis olyan hozzáállással lehet jó útra téríteni egy ilyen féktelen kiscsikót, amilyet a húga tanúsít.