Egy időre szem elől tévesztettem Annát, ugyanis az albérletből beköltöztünk a még épülő, félkész házunkba. Évek teltek el. Aztán, egy kellemes nyári délutánon babakocsival sétára indultam a kicsi fiammal, amikor hirtelen ötlettől vezérelve a régi utca felé vettem az irányt. Gondoltam, meglátogatom Julit. Akkor tűnt fel, hogy Annáék háza elkészült. Fel volt újítva az utcafront, vadonatúj függönyök lógtak az új ablakokon. Öröm járta át a lelkemet, mert arra gondoltam, mennyire boldog lehet most Anna. Meg is kérdeztem Julit.
– Mostanában készült el Annáék háza? Képzelem milyen boldog lehetett, hogy végre beköltözhettek a házba a nyári konyhából.
– Ó, ne hidd, hogy boldog volt. Igen, nagyon várta, de Vera keresztülhúzta a számítását.
– Nem mondod komolyan? – hitetlenkedtem – Mégis hogyan?
– A kisasszony éppen befejezte az általános iskolát – kezdett a mesélésbe Juli – Nem fűlött a foga a továbbtanuláshoz, bár azt hiszem nagyon rossz jegyei voltak, nem is tehette volna. Anna abban reménykedett, hogy valami szakmát tanul, de Vera arra sem volt hajlandó. Éppen abban az időben lettek készen a felújítással, izgatottan készültek a beköltözésre, Anna olyan volt, – ahogyan te említetted egyszer, – hogy az egyik szeme sírt, a másik meg nevetett, tudod, a kislányai miatt. Hát most a költözés miatt volt boldog, Vera miatt meg most is csak sírt az egyik szeme.
Aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy Vera férjhez ment, s férjestől beköltözött a felújított lakrészbe, Annáék viszont maradtak ott ahol voltak, a nyári konyhában.
– Hogy mehetett férjhez tizenöt évesen? Annáék miért egyeztek bele, hiszen semmi nincs a lányuk kezében, legalább valami szakmát tanult volna… – értetlenkedtem.
– Azért egyeztek bele, mert Vera terhes. Legalábbis ezt mesélik, szerintem meg olyan csavaros eszű az a lány, bármi kitelik tőle…
– Mégis, mire gondolsz?
– Hogy talán nem is igaz, csak éppen nem tud, és nem is akar semmit kezdeni az életével. Azt hiszi a szerencsétlen, hogy a férjhez menés mindent megold.
Juli jóslata beigazolódott. Vera egy év elmúltával szülte meg az első gyerekét.
Juli elbeszélése szerint, a terhességet nehezen viselte – bár szerinte, azt is megjátszotta – így minden feladatot az anyjára hárított. Anna főzött nekik, mosott rájuk, takarított…
Azután a kis jövevény gondozása, nevelése is reá hárult. Ő hordta reggelente óvodába is és délben futott érte. Verának mindig volt valami kifogása, ha más nem, egy migrén. Anna viszont szívesen tette, nagyon közel álltak egymáshoz a kis Csillával.
Időközben Edit befejezte tanulmányait és férjhez ment egy vidéki kisvárosi fiúhoz. Annak jó munkahelye volt ott a szülővárosában, így Edit is ott próbálkozott elhelyezkedni. Kapott is tanári állást a helyi iskolában. Tehát Edit kirepült a családi fészekből, és nagy űrt hagyott maga után, csak a unoka kárpótolta némiképp a hiányát.
Kis idő múltával, Anna és János úgy döntött, hogy berendezik a kisszobát vendégszobának. Tervezték, hogy vesznek egy kihúzható kanapét, s akkor ők maguk is használhatják hálószobának, olyankor, amikor nincs vendég, illetve természetesen Editre és férjére számítottak, hogy ha hazajönnek, legyen hol elszállásolniuk őket.
Ekkor Vera újra közbeszólt. Azt mondta, várandós, és ha már két gyerek lesz, szükségük lesz a kis szobára is. Anna csalódott volt, János feldúlt.
– Nem hagyhatjuk, hogy mindenünkből kifosszon bennünket, érje be annyival amennyit kapott, mi többet nem adhatunk. Szükségünk van a kisszobára, ugyanis nekünk két lányunk van, ezt jó lesz, ha a tudomására hozod. Vagy én mondjam meg neki? – Anna csitította férjét:
– Igen, meg kell neki mondanunk, de óvatosan, tudod milyen érzékeny.
Lett is belőle nagy vita. Amikor már látta, hogy nem tudja elérni a célját, Vera csak úgy félvállról odavetette:
– Hát jó, ha ti ennyire önzők vagytok, akkor majd oda megyünk, ahol szeretnek bennünket. Az unokákat sem láthatjátok többé. – jelentette ki gőgösen, makacsul.
Természetesen, Anna zokogott, hiszen nagyon szerette a kis Csillát, ahogyan az is őt. János vigasztalta:
– Ne hidd, hogy megteszi, nem is tud mit kezdeni nélküled, talán túlságosan is elkényeztetted. Nem hagyhatjuk, hogy azt csináljon amit csak akar, mert hamarosan az utcán találjuk magunkat.
Anna sokáig emésztette magát emiatt. Találkoztam vele akkoriban az utcán, rá volt írva az arcára a bánat. Nem is tudta magába fojtani, szabadjára engedte, hadd folyjon kedvére.
Ezek után Vera nem állt szóba velük. A vejük jelentette be nekik, hogy elköltöznek az ő szüleihez. Ott kapnak két szobát, külön konyhát. Ha már ez kell a nagyságának, legyen meg az akarata, biccentett fejével a lakásuk felé. Nyugtatgatta őket, hogy ne aggódjanak, a gyerekeket ezután is látni fogják eleget, ahogyan ő látja a jövőt… fut haza a felesége hamarosan. Ha véletlenül nem így lenne, akkor viszont ő maga fogja elhozni az unokákat, legyenek nyugodtak.
Amikor Veráék elköltöztek, Anna és János lassan rendezgetni kezdte a lakást, felújították, kitakarították, összenyitották az utcafronti részt a kisszobával. Azután berendezték. Most már övék volt az egész, végleg búcsút vettek a nyári konyhától.
Anna hamar megtapasztalta, hogy a vejének igaza lett. Verának nem tetszett az új lakásban, nem volt senki, aki kiszolgálja őt. Sőt, az anyósa inkább segítséget várt a menyétől, már idős lévén sokat betegeskedett.
Vera hamar megjelent a szüleinél, mintha mi sem történt volna. Ott lógott naphosszat, nehogy csinálnia kelljen valamit. Tehát újra Anna főzött nekik, látta el őket mindennel. Jánosnak nem nagyon tetszett ez az új helyzet, és amikor arra kezdett Vera célozgatni, hogy visszaköltöznének ide, akkor robbant a bomba.
– A nyári konyhát, megkaphatjátok! – szólalt meg hirtelen János – Te döntöttél úgy, hogy elköltöztök, akkor tarts ki a döntésed mellett. Ide már nincs visszaút. Egyébként, ideje lenne, ha megfognád a munka végét…
Ebből aztán nagy veszekedés kerekedett apa és lánya között, Anna nem győzte csitítgatni hol az egyiket, hol a másikat, de ezúttal is rajta csattant az ostor.
Ugyanis, Vera végre megtalálta magának az idilli ellenségképet. Az apa lett az ellenség, akit ugyan került a veszekedés után, mert csak olyankor látogatott haza, amikor biztosan tudta, hogy apja nincs odahaza. Ilyenkor Anna szívét fájdította, mert mindig támadta az apját. Anna persze próbálta védelmezni Jánost, hiszen tudta, hogy igaza van, mégsem akart összeveszni a lányával. Meg is kapta érte a jutalmat. Egy ilyen alkalommal, Vera újabb cselhez folyamodott:
– Miért őt véded folyton velem szemben? Lehet, hogy nem is ő az apám? Mondd anya, ő tud róla, vagy éppúgy nem tudja, ahogyan én?
Óriási pofon volt Annának, azt sem tudta mit tegyen. Ha elmondja Jánosnak, az neki megy Verának. Nem akart újabb cirkuszt, újabb veszekedést. Nem volt se éjjele, se nappala, az lett a vége, hogy ő betegedett bele. Lefogyott, orvoshoz járt, már csak az árnyéka volt önmagának, de nem találták a baj forrását.
Miután Vera rájött, hogy anyja beteg, egyáltalán nem látogatta a szüleit. Csak az unoka. Csilla volt az, aki minden nap beugrott, hosszabb-rövidebb időre, az iskolából hazamenet, olyankor segített a Nagyinak amiben tudott. Olykor-olykor a vejük is meglátogatta őket, ő viszont a kerti munkában segédkezett.
Én is jártam nála akkor. Egy szép tavaszi délutánon meglátogattuk Julival. Illatos mezei virágcsokrot vittünk neki. Egészen felélénkült tőle, csak nézte a csokrot, szagolgatta, s mintha lassan kezdett volna visszatérni belé az élet. Nekünk mondta el először, betegségének okát, hogy mivel vádolta meg őt Vera.
– Elmondtad Jánosnak? – kérdeztem, szinte önkéntelenül.
– Jaj, nem lehet, – mondta rémülten Anna – kitekerné a nyakát!
– Akkor is el kell mondanod!
Anna még vívódott egy ideig, aztán egy szép, csendes estén mindent elmondott a férjének. Természetesen, az felháborodott, s indult volna máris, kitekerni a nyakát annak a mihaszna lánynak, de Annának sikerült lecsillapítania, megnyugtatni őt, jól átbeszélgették a dolgaikat, s aztán Anna állapota is javulási tendenciát mutatott. Éppen kezdődött a nyári vakáció, Edit összecsomagolt és kisfiával hazalátogatott a szüleihez. Egy egész hónapot ott töltöttek, s ez idő alatt Anna lelkiállapota is helyrebillent.
Boldog volt, mintha kicserélték volna, mintha nem ugyanaz az Anna állt volna velem szemben. Áradozott Editről, s a tündéri kisfiáról. Igen, ők művelték ezt a csodát vele, nélkülük talán soha nem gyógyult volna meg. Hálálkodott, hogy megfogadta a tanácsomat, és elmondott Jánosnak mindent, azóta szorosabb a kapcsolatuk. Időközben senkinek sem hiányzott Vera. Még Annának sem. Azt mondta, hónapok óta nem látta, de kell is neki, hadd főljön a maga levében egy kicsit, talán észhez tér.
Ilyennek láttam utoljára. Boldognak, kiegyensúlyozottnak. Edit és kisfia volt a gyógyír Anna bajára, és természetesen János megértése, szeretete. Ilyennek maradt meg az emlékezetemben, s talán először láttam, amióta ismerem, úgy, hogy mindkét szeme nevetett.
Elköszöntem tőle. Akkor már tudtam, hogy költözünk, áttelepülünk Magyarországra. Nehéz szívvel váltunk meg egymástól, mégis örömmel töltött el, hogy boldognak láttam, s hittem benne, hogy már nem jönnek újabb megpróbáltatások.
28 hozzászólás
Ez igaz történet, vagy általánosságban szól egy jelenségről?
Nem akarok ajtóstól rontani a házba az észosztással, kíváncsi vagyok a többi hozzászólásra, hogyan is lesznek tündéri kislányokból "Verák"…
Igen, ez igaz történet, csak éppen egyre gyakoribb "jelenség" lett mára.
Jó a felvetésed, hogyan lesznek tündéri kislányokból Verák. Magam is várom a hozzászólásokat, véleményeket, de, mivel már sokat tapasztaltam, a magamét is megfogalmazom majd itt.
Köszönöm az érdeklődésed.
Ida
Drága Ida!
Ilyenkor azon gondolkodom el, milyen karmikus okok miatt került anya-lánya kapcsolatba ez a két ember. Azt hiszem, az anyának kellett megtanulni nemet mondani, mert a szeretet nem feltétlenül az, ha nem szólok, nehogy harag legyen belőle. Nekem nagyon is hihetőnek tűnik a történeted, sok hasonlót láttam már.
Nyitva hagyod, hogy Vera miért ilyen – egyszerűen csak ilyen. Néha nincs ok, nem látni.
Kíváncsi vagyok én is a többiek véleményére, mert nagyon soksíkú, bonyolult emberi jellemet sejtetsz meg a történettel.
Ölellek:
Ylen
Drága Ylen!
Gondoltam, hogy karmikus okokat fogsz keresni, de kíváncsi lennék rá, hogy ha találsz, írd meg nekünk nyugodtan. Magam is nagyon kíváncsi vagyok Ti mit gondoltok erről a jelenségről.
Ígérem, magam is megírom, hogy mit gondolok róla mai szemmel. Már csak azért is, mert nem vált be a jóslatom, ezzel nem ért véget a történet. Nagy vonalakban majd arról is szólok.
Köszönöm az érdeklődésed.
Ölellek szeretettel!
Ida
Drága Ida!
Engem ledöbbentett ez az igaz történeted! Sajnos én is találkoztam ilyen kegyetlen, önző lánnyal, aki ilyen mértékben visszaél az anyai szeretettel. Felmerült bennem a kérdés, mit lehet csinálni az ilyen gyerekkel? Mindkét gyerek egyforma nevelésben részesült, és míg Edit egy kedves, "csupaszív" lélek, nővére teljesen az ellentéte. Annának kellett volna keményebben fellépnie a nagyobbik lányával? Esetleg pszichológushoz fordulni, mert ez nem természetes viselkedés.
Nagyon tanulságos eset. Jó, hogy megírtad, mert sok anya elgondolkodhat, meddig mehet gyereke követelősével szemben.
Sok szeretettel olvastalak! Matild
Kedves Matild!
Örülök, hogy téged is elgondolkodtatott ez a történet, illetve, hogy foglalkoztat a jelenség, különösen, ha már magad is találkoztál hasonlóval. A kérdés jogos, mit lehet tenni?— Attól tartok, hogy semmit. Majd mindjárt megfogalmazom a magam véleményét is egy-két külön hozzászólásban. Akit érdekel, elolvashatja.
Köszönöm, hogy itt voltál, és gyere még, hátha közösen meg tudunk fejteni valamit belőle…
Ölellek szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Sok érzelmi gyengeség tette Verát azzá,amilyen lett!Anna szeretet szép volt kezdetekben
iránta,de bizonyos pontokon nemlett volna szabad ´engedni´.Egy olyan termézetü mint Vere,
ezt jól ki tudta használni!Önkényes,lusta,számító lett belöle!
Sokat köszönhet Annának ebben,habár ö a legjobbakat akarta nyújtani.
Minden kihívásra meghátrált,kompromizmusok szüelettek,de mindig Vera javára!
A férje is kezdetben engedékeny volt,csak mikor nem lehetett birni,csapott az asztalra!
A tetöfoka az a mondás,hogy nem is talán az ö apja,majdnem tönkretette Annát!
Jó tanácsot adtál neki!
Érdekes a másik lányuk Edit,szintén ugyanolyan nevelésbe részesült,de egész más lett
belöle!
Sk függ a hajlamoktól,karakteroktól és és és,mert ugyanabban a légkörben másokká lesznek
Ismétlem,Edit számára elegendö volt a nevelésük,hogy jó úton járjon,Veránál túl gyengék
voltakés nem kezdték idöben rendre tanítani!
Szeretettel gratulálok:sailor
Kedves sailor!
Köszönöm hozzászólásod, és örülök, hogy érdekel a téma.
Én tartok tőle, hogy hiába lett volna minden, szigor, feddés, nevelés… már-már azt hiszem, egyáltalán nem volt kiút, a szülők semmit sem tehettek… majd mindjárt megfogalmazom, miért gondolom így, egy következő hozzászólásban.
Köszönöm, hogy itt voltál.
Szeretettel
Ida
Elnézést a hibákért,kétszer kidobott és siettem
Anna szeretete érthetö,különösen mikor még Vera kicsi volt,
de késöbb nem ismerte fel,hogy engedékenységével,mennyit
árt-hat.
Egy ilyeán természetü…
…igy akartam kezdeni
Nos, elmondom, mi a véleményem erről a jelenségről, mai szemmel. Akit érdekel, elolvashatja.
A pszichológia mai állása szerint, a gyerekek személyiségét, természetét a biológiai tényezők és a környezeti, nevelési hatások együttesen határozzák meg, olyan ötven-ötven százalékban. Az egy alomból való két gyerek, Edit és Vera, ugyancsak rácáfol erre a tudományos kimutatásra. Ez a különbözőség, már egészen pici gyerekkoruk óta jelen volt, és megmutatkozott. A két testvér, mintha két különböző bolygóról érkezett volna. Vagy mégis a gének tehetnek mindenről?
Kiszámíthatatlan módon osztogatja a sors a lapokat. Sajnos, nem úgy lett, ahogy reméltem. Anna megpróbáltatásai korántsem értek véget. Juli barátnőm beszámolt róla e-mailben.
Ahhoz a sok rosszhoz, ami Annát érte, egy regény is kevés lenne, de mivel csupán száraz adatokkal rendelkezem, (én őt nem láttam azóta), így nem vállalkozhattam a regény megírására, csupán néhány sorban szólok róla itt. (folytatom)
Sajnos, Anna hamarosan megözvegyült, így sebezhetőbbé, támadhatóbbá vált. Volt is része benne, a katasztrófa mégis akkor következett be, amikor Vera is megözvegyült, (ugyanis a férje a halálba menekült előle, és az ugyanolyan jellemmel felruházott második lányuk elől).
Végül ők ketten, kilakoltatták Annát a saját házából, vissza a nyári konyhába, ahol úgy talált rá Edit, hogy csak egy fotel és egy bőrönd volt Annának a holmijaival. Akkor a ház már Vera nevén volt. Sosem tudta meg senki, hogyan vette rá Vera Annát, hogy aláírja, mert miután Edit elvitte anyját, rohamosan hatalmasodott el rajta az Alzheimer kór.
Miután az apa meghalt, Vera új ellenségképet talált a húga személyében.
Ennek tudatában, mai szemmel én azt gondolom, hogy mindig is ő, Edit volt az ellenségkép. Már kicsi korától kezdve. (folytatom)
folytatás:
Edit mindig vidám, boldog gyerek volt, Vera viszont folyton elégedetlen amiatt, hogy nem kapott meg mindent, amit szeretett volna, így ő gyűlölte a húgát, hogy az boldog, amikor ő maga nem lehet az.
Ez abból is látszik, hogy ő maga soha semmit sem tett azért, hogy boldog legyen. Nem is dolgozott, hogy javítsa az életszínvonalát, mert nem fogta fel, hogy egyedül ő maga tehet róla, érte. Mindezért anyját büntette, mert ő volt a leggyengébb láncszem. Azt nem látta, nem vette észre, hogy a húgának sem jut több, az is ugyanúgy viselte a nyomoruk következményeit, de természeténél fogva ő mégis boldog tudott lenni, és ez volt az, ami Verának fájt, mert nem értette. Talán, ha még nagyon kicsi gyerekkorában észreveszik és szakemberhez fordulnak, lehetett volna segíteni rajta, de senki sem tudhatta mi van ez mögött.
Ma rendkívül sok a személyiség-zavaros gyerek, ma már felismerik, de még ma sincs rá gyógyír.
Ida
Kedves Ida!
A novellád megállja a helyét a kategóriában, sőt máshol is. A bemutatott eset sajnos nem egyedi, elég gyakori manapság. Szerintem a későn elkezdett, vagy el sem kezdett gyereknevelés a fő ok. Egy szülő határt kell szabjon, a gyerekei iránti szeretetnek idejében, és ezt a gyerek személyisége szabja meg. Nekem négy van belőlük, és tapasztalatból mondom, mindeniknek más-más határra volt és van szükség, hogy ne tévedjenek tévútra. Egyébként nagyon tetszett! Szeretettel: István
Kedves István!
Köszönöm elismerő soraid, és azt, hogy temérdek teendőd mellett időt szántál az elolvasására. Természetesen a nevelés fontos, bár megjegyzem, a sors fintora: ehhez semmiféle végzettség nem szükségeltetik. Bár a történetben nem erről volt szó, de mai szemmel látva, azt hiszem, Vera nevelhetetlen volt, mert minden valószínűség szerint, személyiségzavara volt. Itt lent írtam erről bővebben.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
A címe alapján én más befejezést vártam. Valami olyasmit, hogy nem Anna és János voltak az igazi szülei Verának, csak örökbe fogadták. Más "madarak" gyerekét nevelték a saját fészkükben, mint a kakukk fiókáknál van. 🙂
Ehhez a történethez csak annyit tudok hozzátenni, hogy fordítva is működik a dolog, vannak szülők is akik pokollá tudják tenni a gyerekeik /gyerekük/ életét az önzésükkel, a folytonos követelőzésükkel. /Milyen érdekes, hogy amit a e-antológiába írtam rövid kis történetet, pont erről szól, pedig amikor megírtam nem olvastam még a Te alkotásodat, nem szándékosan, csak véletlenül sikerült így. Mindjárt felteszem, hogy Pankának el tudjam küldeni a linket./
Mindig is voltak másokon élősködő, maguknak többet követelő emberek. Csak körül kell nézni, tele vagyunk "Verákkal".
Judit
Kedves Judit!
Nem egyedüli jellemzője a kakukkfiókának, hogy más madarak fiókái, talán inkább a természetük az. A kakukk mindig apróbb madarak fészkébe csempészi a tojását, így amikor azok kikelnek s megerősödnek, a kakukkfióka kilökdösi a fészekből a többi fiókát, majd amikor már megnőtt, akkor felfalja a nevelőszüleit. Ezt tette Vera is, innen származik a cím.
Nekem maga a jelenség volt rendkívüli. Ma már tudom, hogy ez nagy valószínűség szerint, a személyiségzavarra vezethető vissza. Sokféle személyiség zavar van, ma már felismerik, de gyógyítani nem igen tudják. Verára a leginkább a „nárcisztikus személyiségzavar” lenne jellemző.
„ A nárcisztikus emberek szokatlanul önzőek. Bármi, ami érdekes számukra, elsősorban róluk szól. Egyszerűen nincs elég energiájuk ahhoz, hogy mások igényeit vagy érzéseit figyelembe vegyék, mivel az ő igényeik sincsenek kielégítve. (folytatom)
folyt:
Nem meglepő ezek után, hogy túlságosan is el vannak foglalva azzal, hogy megszerezzék saját lelki szükségleteiket, s nem a másokéra figyelnek. Annak érdekében, hogy a betegek megbirkózzanak szégyenérzetükkel, védekezésként saját érzéseik másokra való kivetítését, az ellentámadást, mások okolását használják, illetve mindent elkövetnek, hogy bebizonyítsák maguknak különleges mivoltukat. Másik fontos jellemvonásuk, hogy szörnyen arrogánsak, önelégültek és látszatra nagyon magabiztosak. Ez mind a védekező mechanizmusuk része. Magukat különlegesnek tekintik, és úgy érzik csak más hasonlóan tehetséges emberek képesek megérteni őket, vagy kapcsolatot kialakítani velük. (folytatom)
(folyt.):
Folyamatosan úgy érzik, hogy nem kapják meg az őket megillető figyelmet és tiszteletet, mindezt pedig azzal magyarázzák, hogy a többiek túl buták és tudatlanok ahhoz, hogy őket elismerjék. Sokszor irigyek másokra, akikről azt hiszik, többet kaptak az élettől, noha szerintük ők sokkal inkább megérdemelnék.”
Igen, Vera ilyen volt, és gondolom sokan találkozunk hasonlóval napjainkban is. Azonban a pszichoterápiák is eléggé eredménytelenek velük szemben.
Igen, a fordítottja is igaz lehet, hiszen felnőnek ezek a személyiségzavaros gyerekek és szülőkké lesznek…
Köszönöm, hogy olvastad.
Ida
Kedves Ida!
Visszatértem Hozzád egy pár mondat erejéig. Nem néztem utána interneten, milyen személyiségzavarok léteznek, de abban biztos voltam, hogy Vera viselkedésén sem a szülői szigor, sem pedig egy terápiás kezelés nem segített volna. Ő így született. Örülök, hogy Te megtaláltad a "nárcisztikus személyiségzavar" tüneteit. Sajnos ez Verára teljesen ráillik, és nagyon sajnálom a szüleit, a férjét, a testvérét, mert mind szenvedtek ettől, csak ő nem.
Köszönöm, hogy megírtad ezt a tanulságos igaz történetet!
Sok szeretettel: Matild
Kedves Matild!
Örülök, hogy visszajöttél. Valahogy nagyon nyugtalanít engem is ez a téma, mert egyre több hasonló esettel találkozik az ember, és elképzelni is rossz, hogy az ilyen gyerekek felnőnek és szülőkké lesznek… Milyenek lesznek az ő gyerekeik? Ők maguk pokollá tették a környezetükben élők életét, vajon nekik lehetnek-e egészséges gyerekeik, vagy továbbadják a maguk személyiségzavarát? Vagy lehetnek teljesen egészséges gyerekeik, s azután azoknak az életét is pokollá tehetik? Azt hiszem, túl sok megválaszolatlan kérdés maradt itt, lehet, hogy ezt is a "nem tudhatjuk" rovatba kell elraktároznunk.
Köszönöm az együttgondolkodást.
Szeretettel
Ida
Drága Ida!
Nagyon foglalkoztat a történeted. Sok évtized tanítás oda juttatott, hogy nem igaz az, hogy a tulajdonságaink harmada velünk születik, harmada a nevelés, harmada a környezet hatása. A nevelés és a környezet együtt is elenyésző a hozott mellett. Egyszerűen nem lehet megmagyarázni a személyiségzavart, ha a jelenben keressük az okokat. Csak múltbéli életekből jöhet, nekem így logikus. Ezért lyukadok ki mindig a karmánál.
Nagyon tetszenek a hozzászólások is. Talán mert szakmába vág.
Ölellek szeretettel:
Ylen
Drága Ylen!
Nehéz megfejteni a megfejthetetlent. Akkor huszonévesen, még biztos voltam abban, hogy kinövi majd ahogy érik, azóta már belátom, hogy ezen nem lehet segíteni. Valójában már magam is eljutottam odáig, hogy valami sérült, torz lélekkel született Vera, akkor viszont az a kérdés, ki bűnhődik, ki az aki vezekel, a szülők, vagy ő maga? Még inkább mindenki, a környezetében. Ha ezt a jelenséget csak a lélekvándorlással tudjuk megmagyarázni, akkor ez jelentheti azt is akár, hogy elhasználódtak a lelkek és egyszer csak véget kell vetni mindennek. Tudom, ez így most nagyon bután hangzik… de jár az agyam… jobb lesz kikapcsolni. 🙂
Köszönöm az együttgondolkodást.
Ölellek szeretettel!
Ida
Kedves Ida!
Nagyon jó írás, életszagú. Sajnos egyre több hasonló "kakukkfióka". A miértekre a válasz nem egyszerű, ezért is hasznos, hogy ilyen szépen leírtad.
Szeretettel: Marica
Köszönöm elismerő soraid, Marica kedves.
Valóban, nincs válasz arra, miért van ennyi személyiségzavaros ember, talán egy "másik életben" keresendők az okok!? Nem tudjuk, valószínűleg nem is tudhatjuk…
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Nagyon jó az írásod, hiszen sajnos, ha nem is minden családban, de sok helyen vannak hasonló, lehetetlen természetű emberek, akik azt hiszik, hogy övék a világ, és csakis nekik, mindig csak nekik lehet igazuk is. Arra is gondolok, hogy talán ez is betegség. Jó példákat hoztál fel erről a témáról, mert ezeket aztán igazán se szépen, sem másképpen meggyőzni nem lehet, s a családokban csak zűrzavart okoznak.
Jól elmerültem benne, s tudom, hogy rettenetes lehet ilyenek közelében lenni.
Borzongással olvastam jó példákkal teli írásodat,
szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Mindig örömmel veszem, ha olvasod írásaimat, hiszen, nem csak gazdag tapasztalattal rendelkezel, de remek író is vagy, így nagyra tartom értékelésedet.
Az biztos, hogy az ilyen sérült emberek pokollá tehetik mások életét (főleg a környezetükben, családjukban élőkét), talán anélkül, hogy tehetnének róla. Valójában oda lyukadtunk, hogy erre a jelenségre nincs magyarázat. Ha sérült, torz lélekkel születnek, maguk sem tehetnek róla, viszont nagyon megkeserítik mások életét. Sajnos, egyre több ilyen embert látunk magunk körül, amire nincs magyarázat.
Köszönöm, hogy itt jártál, Kata, nagyon örültem, hogy Te is megosztottad velünk gondolataidat.
Szeretettel
Ida
Várom a folytatást Ida, nagyon érdekes.
Nem lesz folytatása, Ibolya kedves.
Itt lent, három részben megírtam, nagy vonalakban a folytatást is, és azt is, hogy miért nem folytatom a novellát. Egyben, elmondtam, hogyan látom mai szemmel ezt a jelenséget. Ha van hozzá kedved olvasd el, és mások hozzászólásában is vannak érdekes, értékes megérzések, megjegyzések.
Köszönöm.
Szeretettel
Ida