Kakukkfióka 2/2

Egy időre szem elől tévesztettem Annát, ugyanis az albérletből beköltöztünk a még épülő, félkész házunkba. Évek teltek el. Aztán, egy kellemes nyári délutánon babakocsival sétára indultam a kicsi fiammal, amikor hirtelen ötlettől vezérelve a régi utca felé vettem az irányt. Gondoltam, meglátogatom Julit. Akkor tűnt fel, hogy Annáék háza elkészült. Fel volt újítva az utcafront, vadonatúj függönyök lógtak az új ablakokon. Öröm járta át a lelkemet, mert arra gondoltam, mennyire boldog lehet most Anna. Meg is kérdeztem Julit.
– Mostanában készült el Annáék háza? Képzelem milyen boldog lehetett, hogy végre beköltözhettek a házba a nyári konyhából.
– Ó, ne hidd, hogy boldog volt. Igen, nagyon várta, de Vera keresztülhúzta a számítását.
– Nem mondod komolyan? – hitetlenkedtem – Mégis hogyan?
– A kisasszony éppen befejezte az általános iskolát – kezdett a mesélésbe Juli – Nem fűlött a foga a továbbtanuláshoz, bár azt hiszem nagyon rossz jegyei voltak, nem is tehette volna. Anna abban reménykedett, hogy valami szakmát tanul, de Vera arra sem volt hajlandó. Éppen abban az időben lettek készen a felújítással, izgatottan készültek a beköltözésre, Anna olyan volt, – ahogyan te említetted egyszer, – hogy az egyik szeme sírt, a másik meg nevetett, tudod, a kislányai miatt. Hát most a költözés miatt volt boldog, Vera miatt meg most is csak sírt az egyik szeme.
Aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy Vera férjhez ment, s férjestől beköltözött a felújított lakrészbe, Annáék viszont maradtak ott ahol voltak, a nyári konyhában.
– Hogy mehetett férjhez tizenöt évesen? Annáék miért egyeztek bele, hiszen semmi nincs a lányuk kezében, legalább valami szakmát tanult volna… – értetlenkedtem.
– Azért egyeztek bele, mert Vera terhes. Legalábbis ezt mesélik, szerintem meg olyan csavaros eszű az a lány, bármi kitelik tőle…
– Mégis, mire gondolsz?
– Hogy talán nem is igaz, csak éppen nem tud, és nem is akar semmit kezdeni az életével. Azt hiszi a szerencsétlen, hogy a férjhez menés mindent megold.

Juli jóslata beigazolódott. Vera egy év elmúltával szülte meg az első gyerekét.
Juli elbeszélése szerint, a terhességet nehezen viselte – bár szerinte, azt is megjátszotta – így minden feladatot az anyjára hárított. Anna főzött nekik, mosott rájuk, takarított…
Azután a kis jövevény gondozása, nevelése is reá hárult. Ő hordta reggelente óvodába is és délben futott érte. Verának mindig volt valami kifogása, ha más nem, egy migrén. Anna viszont szívesen tette, nagyon közel álltak egymáshoz a kis Csillával.

Időközben Edit befejezte tanulmányait és férjhez ment egy vidéki kisvárosi fiúhoz. Annak jó munkahelye volt ott a szülővárosában, így Edit is ott próbálkozott elhelyezkedni. Kapott is tanári állást a helyi iskolában. Tehát Edit kirepült a családi fészekből, és nagy űrt hagyott maga után, csak a unoka kárpótolta némiképp a hiányát.

Kis idő múltával, Anna és János úgy döntött, hogy berendezik a kisszobát vendégszobának. Tervezték, hogy vesznek egy kihúzható kanapét, s akkor ők maguk is használhatják hálószobának, olyankor, amikor nincs vendég, illetve természetesen Editre és férjére számítottak, hogy ha hazajönnek, legyen hol elszállásolniuk őket.
Ekkor Vera újra közbeszólt. Azt mondta, várandós, és ha már két gyerek lesz, szükségük lesz a kis szobára is. Anna csalódott volt, János feldúlt.
– Nem hagyhatjuk, hogy mindenünkből kifosszon bennünket, érje be annyival amennyit kapott, mi többet nem adhatunk. Szükségünk van a kisszobára, ugyanis nekünk két lányunk van, ezt jó lesz, ha a tudomására hozod. Vagy én mondjam meg neki? – Anna csitította férjét:
– Igen, meg kell neki mondanunk, de óvatosan, tudod milyen érzékeny.
Lett is belőle nagy vita. Amikor már látta, hogy nem tudja elérni a célját, Vera csak úgy félvállról odavetette:
– Hát jó, ha ti ennyire önzők vagytok, akkor majd oda megyünk, ahol szeretnek bennünket. Az unokákat sem láthatjátok többé. – jelentette ki gőgösen, makacsul.
Természetesen, Anna zokogott, hiszen nagyon szerette a kis Csillát, ahogyan az is őt. János vigasztalta:
– Ne hidd, hogy megteszi, nem is tud mit kezdeni nélküled, talán túlságosan is elkényeztetted. Nem hagyhatjuk, hogy azt csináljon amit csak akar, mert hamarosan az utcán találjuk magunkat.

Anna sokáig emésztette magát emiatt. Találkoztam vele akkoriban az utcán, rá volt írva az arcára a bánat. Nem is tudta magába fojtani, szabadjára engedte, hadd folyjon kedvére.
Ezek után Vera nem állt szóba velük. A vejük jelentette be nekik, hogy elköltöznek az ő szüleihez. Ott kapnak két szobát, külön konyhát. Ha már ez kell a nagyságának, legyen meg az akarata, biccentett fejével a lakásuk felé. Nyugtatgatta őket, hogy ne aggódjanak, a gyerekeket ezután is látni fogják eleget, ahogyan ő látja a jövőt… fut haza a felesége hamarosan. Ha véletlenül nem így lenne, akkor viszont ő maga fogja elhozni az unokákat, legyenek nyugodtak.

Amikor Veráék elköltöztek, Anna és János lassan rendezgetni kezdte a lakást, felújították, kitakarították, összenyitották az utcafronti részt a kisszobával. Azután berendezték. Most már övék volt az egész, végleg búcsút vettek a nyári konyhától.
Anna hamar megtapasztalta, hogy a vejének igaza lett. Verának nem tetszett az új lakásban, nem volt senki, aki kiszolgálja őt. Sőt, az anyósa inkább segítséget várt a menyétől, már idős lévén sokat betegeskedett.
Vera hamar megjelent a szüleinél, mintha mi sem történt volna. Ott lógott naphosszat, nehogy csinálnia kelljen valamit. Tehát újra Anna főzött nekik, látta el őket mindennel. Jánosnak nem nagyon tetszett ez az új helyzet, és amikor arra kezdett Vera célozgatni, hogy visszaköltöznének ide, akkor robbant a bomba.
– A nyári konyhát, megkaphatjátok! – szólalt meg hirtelen János – Te döntöttél úgy, hogy elköltöztök, akkor tarts ki a döntésed mellett. Ide már nincs visszaút. Egyébként, ideje lenne, ha megfognád a munka végét…
Ebből aztán nagy veszekedés kerekedett apa és lánya között, Anna nem győzte csitítgatni hol az egyiket, hol a másikat, de ezúttal is rajta csattant az ostor.
Ugyanis, Vera végre megtalálta magának az idilli ellenségképet. Az apa lett az ellenség, akit ugyan került a veszekedés után, mert csak olyankor látogatott haza, amikor biztosan tudta, hogy apja nincs odahaza. Ilyenkor Anna szívét fájdította, mert mindig támadta az apját. Anna persze próbálta védelmezni Jánost, hiszen tudta, hogy igaza van, mégsem akart összeveszni a lányával. Meg is kapta érte a jutalmat. Egy ilyen alkalommal, Vera újabb cselhez folyamodott:
– Miért őt véded folyton velem szemben? Lehet, hogy nem is ő az apám? Mondd anya, ő tud róla, vagy éppúgy nem tudja, ahogyan én?

Óriási pofon volt Annának, azt sem tudta mit tegyen. Ha elmondja Jánosnak, az neki megy Verának. Nem akart újabb cirkuszt, újabb veszekedést. Nem volt se éjjele, se nappala, az lett a vége, hogy ő betegedett bele. Lefogyott, orvoshoz járt, már csak az árnyéka volt önmagának, de nem találták a baj forrását.
Miután Vera rájött, hogy anyja beteg, egyáltalán nem látogatta a szüleit. Csak az unoka. Csilla volt az, aki minden nap beugrott, hosszabb-rövidebb időre, az iskolából hazamenet, olyankor segített a Nagyinak amiben tudott. Olykor-olykor a vejük is meglátogatta őket, ő viszont a kerti munkában segédkezett.
Én is jártam nála akkor. Egy szép tavaszi délutánon meglátogattuk Julival. Illatos mezei virágcsokrot vittünk neki. Egészen felélénkült tőle, csak nézte a csokrot, szagolgatta, s mintha lassan kezdett volna visszatérni belé az élet. Nekünk mondta el először, betegségének okát, hogy mivel vádolta meg őt Vera.
– Elmondtad Jánosnak? – kérdeztem, szinte önkéntelenül.
– Jaj, nem lehet, – mondta rémülten Anna – kitekerné a nyakát!
– Akkor is el kell mondanod!

Anna még vívódott egy ideig, aztán egy szép, csendes estén mindent elmondott a férjének. Természetesen, az felháborodott, s indult volna máris, kitekerni a nyakát annak a mihaszna lánynak, de Annának sikerült lecsillapítania, megnyugtatni őt, jól átbeszélgették a dolgaikat, s aztán Anna állapota is javulási tendenciát mutatott. Éppen kezdődött a nyári vakáció, Edit összecsomagolt és kisfiával hazalátogatott a szüleihez. Egy egész hónapot ott töltöttek, s ez idő alatt Anna lelkiállapota is helyrebillent.
Boldog volt, mintha kicserélték volna, mintha nem ugyanaz az Anna állt volna velem szemben. Áradozott Editről, s a tündéri kisfiáról. Igen, ők művelték ezt a csodát vele, nélkülük talán soha nem gyógyult volna meg. Hálálkodott, hogy megfogadta a tanácsomat, és elmondott Jánosnak mindent, azóta szorosabb a kapcsolatuk. Időközben senkinek sem hiányzott Vera. Még Annának sem. Azt mondta, hónapok óta nem látta, de kell is neki, hadd főljön a maga levében egy kicsit, talán észhez tér.
Ilyennek láttam utoljára. Boldognak, kiegyensúlyozottnak. Edit és kisfia volt a gyógyír Anna bajára, és természetesen János megértése, szeretete. Ilyennek maradt meg az emlékezetemben, s talán először láttam, amióta ismerem, úgy, hogy mindkét szeme nevetett.

Elköszöntem tőle. Akkor már tudtam, hogy költözünk, áttelepülünk Magyarországra. Nehéz szívvel váltunk meg egymástól, mégis örömmel töltött el, hogy boldognak láttam, s hittem benne, hogy már nem jönnek újabb megpróbáltatások.