Kalandos utazás Martonvásár – Békásmegyer

A nővéremet havonta egyszer kihozom az intézetből. Most több napra terveztük, izgalommal vártuk az utazás megkezdését, ami egy egészséges ember számára is tele van izgalommal, hát még egy mozgássérült embernek, akinek segítségere van szüksége, hogy eljusson bárhova is.
Nagy gonddal, és szervezéssel, mindent megérdeklődtem, elintéztem, hogy zökkenőmentes legyen az utazás.
Ott kezdeném, hogy esett az eső, mint mindig, amikor Marikát vonattal hozom el. Az otthonból kocsival kihozták az állomásra, mivel gyalogosan nagyon messze lett volna, és körülményes. Ez simán is ment, Marikát letették az állomáson, és nem kérte hogy várjanak meg, hisz már jeleztem, hogy a vonaton vagyok felé.
Szóval hajnalban elindultam, esett az eső. vártam a 17-es villamosra, az eső nem hagyta abba. 20 perc várakozás után hurrá! Megérkezett a villamos, és meglepetésemre, nem arra jött amerre én voltam. Esélyem sem volt, hogy elérjem, de már arra sem, hogy azt 5 óra 10 perces vonatra felszálljak.
Sebaj! Vissza a 6- os villamoshoz. Széna tér, metró, és e következő vonattal robogtam Martonvásár felé.
Kellemesen meleg volt, és kényelmesen utaztam.
Végre megérkeztem, nem sok időm maradt, ezért gyorsan megkerestem a nővérem, és felvittem a kijelölt vágányhoz. A lift működött, és simán a felszínre jutottunk. Megérkezett a vonat, az a magas régi szerelvény, de nem aggódtam, hisz emelőszerkezettel volt ellátva, és tudták hogy jövünk.
Megállt a vonat, de semmi féle jelzést nem láttam hogy merre induljak el. Már mindenki felszállt kiürült a peron, és mi vártunk.
Egyszer csak megláttuk a jegykezelőt, aki komótosan felénk tartott.
Üdvözölt minket, majd megkérdezte, hogy nagyon fontos-e nekünk ezzel a vonattal elmenni, ugyanis, neki elfejtettek kulcsot adni, és ő így nem tudja a vonatra feltenni a nővérem.
Semmit gond, 20 perc és egy lapos szerelvény indul, majd azzal elmegyünk. Néztük, ahogy a vonatunk, elhagyja a pályaudvart. Az eső még mindig esett. Oda toltam Marikát a szerelvényhez, de annyira lapos nem volt, hogy egyedül fel tudtam volna tenni, ezért vártam türelmesen, majd csak jön valaki, aki segít.
Egyszer csak megjelent két fiatalember, és Marikát feldobták a vonatra. Hurrá! Sinen vagyunk. Azért nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy fogunk leszállni. felvettem a kapcsolatot a diszpécserrel, röviden vázoltam a helyzetünket, és kértem jelezze a jegyvizsgálónak, hogy seftiségre lesz szükségünk a leszállásnál.
Kétszer elrohant mellettünk fülén a telefonnal, és csak foszlányokból sejtettem,kivel beszél. Neki is meg kellett szerezni az emelőszerkezethez a kulcsot.
Beérkeztünk a Déli pályaudvarra, Marika kigurult a rampára, és megállt a szerkezet fél méterrel a levegőben, és se le se fel nem mozdult. Mi meg csak áztunk tovább, ha már esőben utazunk.
Jött két erős fiatalember, lekapták a rámpáról Marikát, megköszöntünk, és sietve gurultunk a 17-es villamos felé.
Ők meg vizsgálgatták a szerelvényt, hogy mi is a baj vele, de ez már az ő gondjuk volt.
Hamarosan meg is érkezett időben a villamos, fel szerettem volna szállni, de nincs vízszintben a peron, és szerelvény. Mivel nem ment a felszállás, az ajtók bezáródtak, de szerencsére az utasok nem hagyták, és felrángattak minket. Na ezen is túl vagyunk. gondoltam.
A Margit-hídnál simán landoltunk Igaz a 9-es buszt nem értük el, de sebaj, fedett helyen vártuk a következő járatot. Már nem bírtam nevetés nélkül, Nézzük a pozitív oldalát, Van valami lendület bennünk, és várjuk a következő akadályt.
Megérkezett a következő járat, tömve emberekkel. Na gondoltam, ezzel se megyünk el, hisz rengetegen voltak.
Meglepetésemre a buszsofőr leugrott, leengedte a rámpát, és odaszólt az utasoknak, hogy menjenek beljebb, mert van bőven hely hogy fel tudjunk szállni. Kicsit kelletlenül, de megmozdult a tömeg, és tényleg fel tudtunk szállni (amit kissé kétkedve hittem) Elképzeltem hogy elszidták a jó édes anyámat, hogy mi a francot utazok ebben a tömegben..
Hát kérem szépen így tudtuk összehozni az utazás. Sűrű bocsánatkérések közepette, minden megállóban leszálltam, meg vissza, mert másképp nem ment.
A Flórián térnél simán leszálltunk, és várakoztunk a Békásmegyer felé menő buszra.
Jött is hamar, de magas busz, visszabújtunk fedett rész alá, mert még mindig esett rendesen, és vártuk a következőt.
Megérkezett a 34-es busz, de ez sem volt olyan magasságban hogy fel tudtam volna tenni egyedül a nővéremet, itt is az utasok rángattak fel minket.
Most már kezdtem morcos lenni. A leszállás nehezen ugyan de sikerült.
Szóval nem várom el egyik buszsofőrtől sem hogy feltegyen a buszra, de azt már igen, hogy megkönnyítse a le és a felszállást. (ha már erre a célra vannak kitalálva a lapos járatok) Ugyanis egy 6-8 kg-os babát simán megemel az ember, de egészen más a helyzet egy 70 kg-os embert emelgetni. Szóval nem mindegy milyen magasra kell megemelni.
De nézzük a pozitív oldalát a dolgoknak. Erre a napra meg volt a fitnesz edzésem.
Bár kissé elcsigázva, teljesen átázva, de sérülésmentesen értünk haza.
Ezzel véget ért a szerdai kalandunk.
De ezzel még nincs vége.
A következő nap folytattuk utunkat rettentő nagy optimizmussal, és törtlenen jókedvvel