Kalitka

Fényesen sütött le a Nap a szélesen elhelyezkedő mezőre. A fűszálak lágyan lengedeztek a gyengéd szellőtől, morajló zöld óceán képzetét keltve ezzel az emberben. Ezt a végtelen nyugalmat az itt-ott jelenlévő piros pipacsok csak még harmonikusabbá tették.

A tisztás békességében más is osztozott. Egy fiatal lány ült a fú- és pipacstenger kellős közepén, s örömmel szivta be a természet nyújtotta friss, üde levegőt. Szemhéját lecsukva tartva élvezte az őt körülvevő táj és környezet jótékony kisugárzását. Hallgatta a fű és virágok szél okozta zizegését, a rovarok ténykedését, illetve egy madár csipogását.

Kinyitotta a szemeit, majd lepillantott az előtte heverő madárkalitkára, melyben egy apró széncinege hallatta csilingelő hangját. Nézte az apró kis élőlényt, s nem tudta, mi tévő legyen. A pici sárga-fekete golyó csak meresztette rá sötét gombszemeit, őt pedig elfogta az aggodalom.

Már jó pár hét eltelt azóta, hogy rálelt a törött szárnyú madárkára ezen a meghitt helyen. Magához vette, hazavitta, gondozta, gyógytotta, s ezen idő alatt annyira a szivéhez nőtt, hogy most nem tudta elengedni. Az továbbra is bámulta őt egyszerű lelkét tükröző szemeivel.

A lány levette a pillantását az állatkáról, s tekintete önkéntelenül is a kezére vándorolt. Megpillantotta az egész kézfején átivelő friss vágást, melynek látványára nagyott ugrott gyomra.

A seb rossz érzéssel töltötte el. Olyannal, amit minden egyes nap át kellett élnie, s mely megkeseritette életének folyását. Szeretett valakit. Volt egy fontos személy az életében, ám ez mégsem tette őt boldoggá, sőt, ellenkezőleg, szépen, lassan a megsemmisülés határára sodorta őt.

Ezt a nemrégiben szerzett vágást is ő okozta. Ez alkalommal azért, mert haza mert vinni egy sebesült madarat. Egy jó darabig sikerült elrejtenie a kalitkalakót, ám párja végül mégis rátalált, s ezért ő csúnya árat fizetett. Ennek nyoma tovább folytatódott egész al- és felkraján, valamint nyakán, melyet diszkréten elrejtett garbója. További régebbi foltok, karmolások és sebek fedték testét, ellentmondásos kapcsolatát bizonyitandó.

Megfogta felsőjének ujját, s feljebb húzta azt, láthatóvá igy a következő nyomot. Gyorsan visszahajtotta a ruhaszövetet, majd rémülten nézett rá a kismadárra. A cinege nem csiripelt, csupán őt figyelte érdeklődve, fejét ide-odabilletgetve.

Egy pillanatig egymást méregették, végül az apró madárka ismét kifejezte szabadulási szándékát. Nézve a könyörgő fekete szempárt, s hallgatva a kétségbeesett csipogást, érezte, hogy most már muszáj döntenie, ám ez nehéz feladatnak bizonyult a számára. Elbizonytalanodott: elengedje vagy inkább mégsem? Vajon elég erős-e, hogy gondoskodjon magáról, hogy tovább élhesse átlagos, egyszerű életét?

Hangos, erős csipogás szakitotta félbe gondolatmenetét. Újra ránézett a széncinegére, ami ezúttal hallgatásba burkolózott, ám értelmet sugárzó tekintete már szinte sürgette őt. Nem volt mit tenni, cselekednie kellet.

Felállt, s levette magáról a garbót, melybe időközben beleizzadt a nagy meleg miatt. Fedetlenné vált bőrén stigmákként tűntek fel az évek során elszenvedett büntetések alatt szerzett zúzódások és sebek. Lehajolt, felemelte a kicsi börtönt, majd kitárta annak ajtaját, hogy aztán a rab először ingatagon, végül pedig magabiztosan szállhasson ki a szabadba.

Nézte, ahogy a madár egyre messzebbre repül, s érezte, ahogy egy boldog, mámáritó érzés járja át szivét és lelkét. Vállai megemelkedtek, mintha csak egy mázsás súlyt dobott volna el. E pillanatban nem érdekelték a testét borito vágások éd véraláfutások. Tudta, hogy ezúttal jól döntött.