Karácsonyi dolgok

December 24. Délelőtt. Átellenben öregember söpri az utcát, háza előtt. Szokás ez itt a telepen, ahol élünk. Meg szokás mindenkinek köszönni. Mert itt, mindenki ismerős. (Mi még nem igazán.) Én is próbálkozok köszönéssel, van, aki válaszol, van, aki nem, újonnan költözködtünk ide. Próbálgatom a fejbólintást, szégyenkezve, legalább. Meg vannak átutazók.
Öregemberék már nem laknak abban a házban, de látom én, másik öregember, ahogy szokásos cigarettáim szívom a teraszon, hogy az az öregember minden nap megjelenik. Én meg nézem őt. Időm rengeteg. Odabólintok néki a kerítés mögött, köszön ő is, ha épp észrevesz.
Elképzelem, fantáziálok, mi dolga lehet abban a házban, ahol már nem lakik. Az utcát a ház előtt már elsöpörte, és aztán? Gondolom, letörli a pókhálókat sarkokból, letörli a port, összes családi fényképekről. Felhúzza a redőnyöket, kiszellőztet. Keres valamit. Valami fölöslegest, valami hiábavalót. De hiába, ha a ház gazdátlan, tennie mindent hiába, a ház nélküle él már, új életre kelt, ő hiába próbál ragaszkodni, ahhoz, szellőztethet, pókhálózhat, mindezt hiába, nélküle recseg a padló, ő nem hiányzik már ott, ágyukat elvitték lomtalanításkor, a vitrinben a nippek nélküle kelnek új életre, nélküle mosolyognak össze, járnak táncot, viháncolnak-csilingelnek-csörömpölnek- szeretkeznek, ha kedvük úgy tartja épp, kupicák koccintnak egymással, töltött ital nélkül, gondolják, tán valamikor töltenek beléjük az új, a jó házigazda vendégek kérése szerint, csalfa likőrt, konyakot, netán lélegzetállító kisüstit, egyelőre csak üresen koccintanak, nem tudják szegények, kikukázza majd őket az új tulajdonos. Mert, neki is megvannak a saját, szívéhez nőtt kacatjai, összes szívéhez nőtt semmit érő vacakjai.
December 23. este. Jó itt, a telepen, hallani vonatok indulását, érkezését. Képzelni el: érkező utasok becsukják a könyvet, záródnak laptopok, notebookok fedelei, öltöznek, gombolják össze a kabátot, hideg lehet már nagyon odakinn, veszik le csomagjaik, sietnek, a vonat folyosóján torlódás, tülekedés. Van, akit várnak, van, akit nem. Ki-ki érkezik ünnepre, szomorúságra, magányra, Idő szabta sorsa szerint. Aztán zörögnek peronon, az utazótáskák kerekei. Elindulók meg: levetik a kabátot, felakasztják, csomagjaik felteszik, elhelyezkednek, „kijelölik területük”, nyitnak újságot, előveszik a naponta ismétlődő, unalmas híreket, lapoznak fel könyvet, bekapcsolódnak okos telefonok, nyílnak notebookok, laptopok fedelei, elutazók fülére fejhallgató kerül, utaznak ünnepre, szomorúságra, magányra, ki tudja, bármi másra, Idő szabta sorsa szerint.
„Na ja”: a vonatok elindultak, megérkeztek, öregember zárja be összes ajtókat a házban, előtte tesz még magot madáretetőbe. Szereti cinkéket, amint röppennek pillanat alatt, aztán ahogy a rabolt maggal, ágra érnek, ott törik fel, hallik kopácsolásuk. „Csak picinkét”, mondják a cinkék, beérik egy-egy kicsípett maggal.
Rigók, galambok, verebek persze nem érik be ezzel, feltörni nem tudván, szórják csak ki a magot. Pazarolják! Öregember nem kedveli a verebeket, bandáznak, zajongnak. A balkáni gerléket eltűri, rigókat szereti. De azért, elhessegeti őket is, ha beülnek a madáretetőbe. Van öregembernek kedvenc rigója, amolyan szeleburdi madár, követi, őt ahogy a kertben babrál, csipeget kukacokat, alig méternyire követi, nem fél öregembertől.
Még csak közeleg a tél. Babrálgat még az Idővel, Tavasz incselkedik épp, Tél magában mosolyog csak. Öregember cserreg kedvenc rigójával, az válaszolgat, aztán, repül, hirtelen. Szerencsére, idejében elkanyarodik, és gondolja csalódottan: „hát ez csak egy öregember, nem az én pajtásom, meg nem is az én szerelmetes párom”.