– Ákom…bákom…zsákom…mákom – mondogatta Böbe, vagy ahogy a faluban nevezték, a bolond lány. Nagy bakugrásokkal tartott hazafelé a boltból. Az éjjel havazott. A házak előtti járdákat már lesöpörték, de Böbe az árok mentén felhalmozott hókupacokban ugrabugrált. Az egyik kerítés mögül egy kis, fonnyadt öregasszony gyenge madárka-hangján meg is szólította.
– Ej, te bolondos! Nagyanyád nem fog örülni, ha vizes lesz rajtad a ruha. Nézd csak, a kosarad is kiborult, a zacskó mák ott van az árokban.
– Ákom…bákom…zsákom…mákom – volt a válasz meg egy nagy kacagás, ahogy az árokba ugrott a kiesett holmiért. Mikor kimászott, megrázta magát, mint egy kutyakölyök. Helyes kis arcán, kondor, fekete haján itt-ott megült a hó. A szeme csillogott, mint egy hároméves kisgyereké a kedvenc játéka közben.
Csakhogy Böbe már a tizenötödik évében járt. Szép nagylány lett volna, ha a beszédjén, a viselkedésén nem látszott volna meg, hogy születésekor agyvérzése volt. Egy ideje különös szokást vett fel. Éjjel, mikor mindenki aludt, kiszökött a lakásból, és a nagyváros utcáin bolyongott egy jó órát. Aztán hazament, és jóízűen aludt reggelig. A szülei eleinte eldugták előle a lakáskulcsot, de ha nem tudott kijutni, sikoltozott, tépte magáról a pizsamát, alig lehetett lecsillapítani.
Mikor tizennégy éves elmúlt, anyja-apja úgy döntöttek, hogy leviszik falura a nagymamához. Az öregasszony örült az unokájának, de a nagyapa morgolódott:
– Micsoda felelősséget veszünk magunkra! Hiányzik ez nekünk?
– Ne morogj, te vén medve! Nem lesz semmi baja a lánynak. Itt mindenki ismer mindenkit, nem fogják bántani. Hadd bolyongjon kedvére, ha ez a mániája!
Böbe ettől kezdve minden éjjel végigment a falu főutcáján. A kutyák megugatták, ő meg visszavicsorított rájuk. Egy idő után az állatok megszokták az éjjeli látogatót, és csöndben maradtak.
Böbét a nagyanyja kisebb-nagyobb munkák elvégzésére is megtanította. Felírta neki a vásárolni valót, és elküldte a boltba. Azt a néhány tyúkot is ő etette, amiket ünnepekre nevelt az öregasszony. A konyhában is segédkezett, főleg a mákot szerette darálni. Határtalan jókedvét most is az váltotta ki, hogy megérezte a karácsony előtti készülődés hangulatát. Szinte már a szájában érezte kedvencének, a mákos kalácsnak az utánozhatatlanul csábító ízét.
– Látom, hoztál mindent, ügyes vagy – dicsérte a nagyanyja, amikor Böbe végre hazaért. – De csupa csatakos a nadrágod, eridj, öltözz át!
A lány csak állt, a szemét le nem vette a mákos zacskóról.
– Menj már, megfázol!
– Csak egy kicsit… egykicsitegykicsitegykicsit… – hadarta Böbe
– Na, jól van, nyisd ki a szád! – és az öregasszony a felbontott zacskóból adott egy kiskanálnyit a lánynak. Böbe szinte nyüszített örömében, és szaladt a szobába átcserélni a vizes farmerját.
A szenteste békésen telt. Az ünnepi vacsorán legnagyobb sikere a mákos bejglinek volt. Nemcsak Böbe örült neki, hanem a nagyapja is nagyon nyalogatta a száját utána. Dicsérni persze nem dicsérte az asszonyt, sosem szokta, nehogy elbízza magát. Később az öregek kártyázni kezdtek a jó meleg cserépkályha mellett, a lány pedig készült szokásos vándorútjára.
– Sapkát is vegyél! – szólt utána a nagyanyja.
Böbe, ahogy kilépett a kertkapun, csodálkozva látta, hogy ez az éjszaka más, mint amit megszokott. Szinte minden ablakban volt fény, legtöbb helyen a karácsonyfaégők világítottak. Az egyik udvarban délután hóembert építettek a gyerekek. Most ott állt Böbével szemben szénfekete szemével, vigyori szájával, hosszú répa-orrával. A lány nézte egy ideig, majd ő is vigyorogni kezdett, és előhúzott a zsebéből egy darab összenyomorgatott mákos süteményt.
– Ajándék. Böbe is szereti – nyújtotta a hóember felé. Aztán, hogy annak nem kellett, majszolni kezdte a bejglit.
A falu lassan megélénkült. Az emberek a templomba igyekeztek az éjféli misére.
– Mi van Böbe? Sétálgatsz? Boldog karácsonyt! – szólították meg többen. Ő csak nézte őket, majd elindult utánuk. A templom ajtajában megállt. Eszébe jutott a nagyanyja, aki minden sétája előtt elmondta neki:
– Sehová nem szabad bemenni, akárhogy hívnak!
Most is csak kívülről figyelte a gyülekezőket, a feldíszített oltárt, és hallgatta egy ideig a hívogató orgonamuzsikát. Szinte elvarázsolta a nyüzsgés, a fény, a zene. Az elragadtatottságtól csillogott a szeme, nevetett szinte az egész arca. Aztán a plébános beszélni kezdett, ő meg elindult hazafelé. Már a kerítésüknél járt, mikor valaki utána szólt:
– Hova rohansz? Várjál már meg, kisanyám!
A pap unokaöccse volt, aki a téli szünetet a nagybátyjánál töltötte. Mikor meglátta Böbét a templomajtóban, megtetszett neki a csodálkozó szemű lányka, és utánaeredt.
– Ne félj, nem eszlek meg! – mondta, és megfogta Böbe karját. A lány megijedt, hátrálni kezdett, és a kezében szétmaszatolódott kalácsdarabot a fiú felé nyújtotta. A nagy, lakli srác, csak vihogott, Böbét a kerítéshez nyomta, és a kabátja alatt a melle után nyúlt.
Böbe hirtelen sikoltani kezdett, hosszan, elnyújtottan. Mint egy segélyt kérő állatnak, olyan volt a hangja.
A nagyapja szinte azonnal kiszaladt a házból, fölkapta a tornácon levő hólapátot, azzal rontott a fiú felé.
– Eltakarodj innen te mocsadék, vagy kitaposom a beledet!
A srác pillanatok alatt eltűnt, Böbét meg az ölében vitte be az öreg a házba.
Karácsony első és második napján a lány csak feküdt az ágyban, a mennyezetet nézte, nem szólt senkihez. Harmadnap felkelt, az öregek úgy látták, hogy megint a régi. De nem ment többet éjszaka ki a házból.
12 hozzászólás
Kedves Kati!
Szeretem az írásaid, az életből merítkezelT
Tetszett!
szeretettel gratulálok
Ica
Kedves Ica!
Köszönöm, hogy elolvastad Böbe szomorú történetét.
Szeretettel: Kati
Kedves Kati!
Igazán szomorú történet. Megbocsáthatatlan bűn az, ha valaki visszaél a helyzetével.
A lány viszont nem tudta, nem értette, mitől kell tartania. Sajnos megtudta. Igen életízű novella. Nagyon tetszett.
Szeretettel,
Ida
Kedves Ida!
Sajnos, ez a történet bármikor, bárhol megtörténhet. Köszönöm, hogy itt jártál.
Szeretettel: Kati
Kedves Kati!
Nagyon gonosznak kell lenni ahhoz, hogy egy ilyen szerencsétlen, fogyatékkal élő embert ilyen módon megalázzanak.
Megrázó novellát írtál.
Szeretettel: Klári
Kedves Klári!
A valóságban nem is mindig van ott a nagyapa a hólapáttal. Köszönöm, hogy elolvastad.
Szeretettel: Kati
Kedves Kati!
Nagyon,nagyon ´élethü´mint a többi írásod!
Nagyon jól írsz!
Szeretettel:sailor
Kedves sailor!
Örülök, hogy tetszett ez a szomorú történet.
Szeretettel: Kati
Szia Szíl!
Nem tagadom, elérzékenyültem. Nem csak öregkorom okán. Kivételesen. Kosztolányi, Csáth Géza novellái jutottak eszembe. Nem működött a két gyerek között a kommunikáció, van ez így, jön akkor a hólapát.
Valami különlegeset írtál.
szeretettel: túlparti
Szia túlparti!
Nem árt, ha néha kéznél van a hólapát, annyi gonoszságba ütközik élete során az ember.
Örülök, hogy tetszett.
Szeretettel: Kati
Kedves Kati!
Gratulálok, ehhez a remekül megírt történethez! Szinte mindenhol van falu bolondja, vagy város bolondja. Ők akiket kinevetnek, megbélyegeznek, holott nem tehetnek róla, hogy ilyenek. Szép, szomorú novella ez Böbéről. Nagyon tetszett!!! Üdv hundido
Kedves hundido!
Köszönöm, hogy elolvastad. Sajnos, a gyerekeket, sérülteket, kiszolgáltatottakat sokan kihasználják a felelőtlen suhanctól kezdve a meglett emberig, a szülőig, a pszichopata gyilkosig.
Üdv: Kati