Karácsonyi ünnepekre emlékezem

Ha behunyom a szemem, szülőföldemet, a kicsi falut látom magam előtt. Kint hideg tél tombol, madárkák kopognak az ablakon, dideregve keresnek menedéket. Nagy pelyhekben hull a hó, ünneplőbe öltöztetve a tájat. Az ablakból idelátszik a Mátra nyúlványainak lassan hófehérbe öltözött kéksége. Alkonyodik. A kályhában meleget árasztva pattog a tűz. A tanító otthonában ünnepre készülődik a nagycsalád: szülők négy gyermekkel, három fiú között én, az egyedüli vézna szőke kislány.
A nagy vidéki konyhában finom illat terjeng, – incselkedve hívogatja a készülődésben megéhezett családtagokat. Az ebédlőben terített ünnepi asztal, fenyő- és gyertyaillat vegyül a gombával, füstölt kolbásszal ízesített karácsonyi-káposztaleves- és a pecsenye illatával. A tálalón feltornyozott sütemények közül nem hiányozhat a diós-mákos bejgli, hatalmas torta és más édességek. A sarokban plafonig érő fenyőfa, szaloncukorral, aranyozott dióval, angyalhajjal díszítve – alatta a Kisded jászolban.

A gyerekek a nappali szobában, ünneplőbe öltözve, kipirult arccal készülődnek. Mindnyájan valami aprósággal lepik meg a szülőket, testvéreket. Az ajándékok díszesen csomagolva kerülnek a karácsonyfa alá. Izgalommal várják a pillanatot, amikor megszólal a csengő, s kezdődik Kisjézus születésének megünneplése. Anyukám kezével szemem betakarva, vezetett át a még elsötétített ebédlőbe, ahol a sarokban új kályha csillogott, – fenyőfa és finom süteményillat csiklandozta meg az orrom, a rádióban halk karácsonyi dal szólt…

A csengő hangjára boldog karácsonyt kívántunk egymásnak, utána sorban énekeltük a szép karácsonyi dalokat; mindig a „Mennyből az angyal”-lal kezdődött a karácsony estéje. Száll a dal a csendes éjszakában, arcokon boldog mosoly. Aztán kíváncsian bontogattuk, mit rejtenek a színes szalaggal átkötött csomagok. Mindenkire várt valami kedves meglepetés: Bandi, a legfiatalabb köztünk, kisautót kapott, ami csak járt körbe-körbe az asztalon. Mindnyájan szájtátva néztük, ahogy a kis masina nem esik le, az asztal szélén megfordul, majd folytatja körjáratát. Gyönyörű porcelánfejű baba a nagy fa alatt, az én ajándékom. Kék szemét mozgatta, ki-és becsukódott, haja szőke és göndör, amit fésülni lehetett, mozdításra pedig hol nevetett, hol síró hangot hallatott attól függően, hogy előre vagy hátra mozdítottam. Nagyon szerettem ezt a babát. Barátnőm után Piroskának neveztem el, igaz ő barna, a baba meg szőke, de ez nem sokat számított. Annyira vigyáztam rá, nagylány-koromig őrizgettem, csak a háború szele sodorta el mellőlem. Barátnőmmel sokszor játszottunk vele, mikor szüleivel átjöttek hozzánk a szomszéd faluból, akinek a papája evangélikus pap, a falu tiszteletese.

Két idősebb bátyám könyvet talált a fa alatt, meg iskolai felszerelést, színes tollakat, irattartót, mivel ők már a közeli városban középiskolába jártak… Én terítőt hímeztem anyukámnak, apukának képet rajzoltam. A fiúknak selyemszalagra – gondos munkával – virágokkal hímzett könyvjelzőket készítetem.
Három fiútestvér között nőttem föl, ezért mindenféle fiús játékukban részt vettem. Nyaranta együtt kalandoztunk erdőn-mezőn. Együtt másztunk fára, métáztam velük. Ők meg részt vettek az én játékaimban, sokszor babáztunk az én játékaimmal is. Különösen Pista bátyám szerette, ha jó időben kihurcoltuk a baba-bútort a ház előtti széles folyosóra, vagy a kertbe. Egy karácsonyra bátyám éppen ezért szüleimtől egy fiú-babát kapott. Kanyónak neveztük el, mert olyan nagy orra volt, mint a szomszédunknak.

A fiúk maguk készítettek ajándékot. Nekem Pista bátyám bakelit fogkefe-nyélből, bicskával apró szívet faragott pici kulccsal, mindkettő kis karikán lógott. Nagyon ügyes kezével csodás dolgokat produkált. Pedig – egyedül ő a családban – balkezes volt! Felnőtt korában aztán – bár tanítói oklevelet szerzett – mégis ötvös-aranyműves lett. Marosvásárhelyen már diákkorában rokonunk üzletében kezdte elsajátítani a mesterséget. Gyönyörű munkái voltak. Anyukámnak karácsonyra lomfűrésszel, és bicskával, képkeretet faragott finom csipkemintával (amiben most én őrzöm édesanyám lánykori fényképét). Apukám cigarettás dobozt kapott tőle, tetején vésett mintákkal, Guszti bátyámnak meg vadrózsatőből pipát faragott, Bandinak díszdobozt eszkábált össze. A későbbi években nekem aranygyűrűt készített, az volt az első ékszer munkája (még most is őrzöm). A gyűrűt középen nagyobb, körülötte 6 pici rubin díszítette. Egy későbbi karácsonykor vékony aranylánccal lepett meg, olyan stilizált aranykereszttel, amelyet fekete ónixkő borított. Egyszer kihúzható-fiókos (1 cm2-es) arany kávédarálóval, vagy más apró tárggyal lepte meg szeretteit, a fiókját kihúzni, a fogantyúját forgatni lehetett, mint az igazi darálónak (most is megvan a vitrinben).

Szomszédunkban két évvel idősebb lány lakott, Lucza Erzsi, aki két osztállyal járt följebb nálam, hozzá őszinte barátság fűzött. Nem zavart az a másság, hogy őt népviseletbe, engem meg városiasan öltöztettek. Neki is hosszú szőke haja volt, mint nekem, csak az övét egy vaskos, nagy masnival megkötött copfba fonták, én meg két vastag hajfonatot viseltem.
Abban az időben a falusi családok borókafát állítottak karácsonyra, amit a konyha-sarokban álló hatalmas asztal körüli támlás padra helyeztek, és mézeskalács figurákkal díszítettek. Nekem nagyon tetszett az is. Karácsony másnapján egymást meghívtuk, megnéztük az ünnepi díszeket és ajándékokat.

Erdély egy része visszakerült Magyarországhoz, apukám áthelyezését kérte, mivel akkor már mind a négyen különböző városban, bentlakásos internátusban, középiskolában tanultunk, s csak a szünidőket tölthette együtt a család. 1940. karácsonyán életünk legnagyobb ajándékát kaptuk, apukám megkapta áthelyezését Marosvásárhelyre felsőosztályos tanárnak, Guszti bátyám pedig – friss tanítói oklevele birtokában – a Királyhágó melletti Barátkán kapott állást. Boldogok voltunk, hogy helyből járhatunk iskolába. Emlékeim azonban visszahúztak szülőfalumhoz, ahol gyermekéveimet töltöttem. Fájó szívvel mondtam búcsút a kis falunak, és pajtásoknak. Indulás előtt a folyosón elmélázva néztem az ismerős tájat, a kék-szürke színek különböző árnyalataiban pompázó Mátra hegyvonulatait.

1941-42. Boldog karácsonyok Erdélyben, kedves rokonaink, drága Nagymamám közelében. Nem messze országhatárainktól már javában dúlt a háború, apánkat is behívták, igaz, csak helyi katonai szolgálatra. Mint tizenéves, nem sokat törődtem vele, mindig boldog ünnepeket töltöttünk el szeretteink körében. Gyermekkori karácsonyokra addig csak kellemes emlékkel gondoltam vissza, azonban a következő években már megérintett a háború szele.
1943/44. évben – még az iskolában is másként zajlott minden, mint addig. Az évet sem szeptemberben, hanem októberben kezdtük. Persze, mi örültünk a meghosszabbított vakációnak, hiszen járhattunk a városunkhoz közeli falvakban lakó osztálytársainkhoz szüreti mulatságokra. De utána be kellett pótolnunk a mulasztásokat. Tanáraink nagyon hajtottak bennünket. Mindegyikük, minden tudását belénk akarta gyömöszölni, alig győzzük, egymás után íratták velünk a dolgozatokat, sorra feleltettek. Istenem! Észre se vettem, megint eljött legszebb ünnepünk:

Karácsony! – Apámat még tavasszal behívták katonai szolgálatra, Anyukámmal kísértük el Szászrégenbe. Úgy volt, hogy karácsonykor velünk ünnepelhet, mégsincs közöttünk. Hiányzik a családfő, nem ünnepelhet velünk. Eddig Kisjézus születésnapján mind együtt voltunk, boldogan, felszabadultan ünnepeltünk. És most? Az arcokon szomorú mosoly… Mindenki jót akart, de valamit senki sem mondott ki… Rossz érzés vett rajtunk erőt, nem jó arra gondolni, mi lesz ezután, mi lesz jövő karácsonykor? Félünk a jövőtől. Elégedetlenek vagyunk, pedig finom falatoktól roskadozik a szépen megterített asztal: kalács, sütemények, és ajándék mindenkinek a karácsonyfa alatt… és mégis… Lehet, hogy ezért még fizetnünk kell? Talán megéljük, hogy csak gondolunk majd a jólétre, a nyugalomra? Mi ez? Miért gondolok én most ilyenekre, Kisjézus születésnapján? Nem tudom…
Elszorul a szívem, nézem a karácsonyfát. Miért nem tudok felszabadultan örülni, miért nem vagyok vidám? Szabad-e örülni, mikor édesapánkra, rokonainkra, osztályfőnöknőre és kedves tanárnőmhöz száll a gondolatom… Vajon ők gondolnak-e miránk? Talán jobb volna, ha kiverném fejemből ezeket a fájó gondolatokat.

1944. évben a karácsony már nem a meleg családi együttlétet, nem a gondtalan, vidám hangulatot idézte. Menekültként kerültünk vissza szülőföldemre, s a háború, a front borzalmait ott éltük át. Naplóban rögzítettem emlékeimet: „A falu kifosztva, romokban, alig van ép ház, mindenütt szemét, szívünkben félelem… Életem kettétört, családunk helyzete romokban, mint odakint a táj, – ha kinézek az ablakon.”
Szomorú karácsonyunk volt akkor: Apukám még nem tért haza a háborúból, Guszti bátyám pedig orosz fogságba esett. Innen a front még el se vonult, csupán annyi öröm jutott nekünk, hogy hírt kaptunk a szomszéd faluban lakó barátainktól, az evangélikus lelkész családjától. Egy orosz katonával küldtem nekik levelet, s ő hozott rá választ.
Menekülésünk idején minden anyagi javunk odaveszett. Le kellett mondanom gyermekkori álmaimról, hogy művészi pályán folytassam tanulmányaimat. Pista bátyámmal – amikor már közlekedni lehetett, beköltöztünk a közeli városba, ahol állást vállaltunk. Salgótarjánban, a Luby-házban béreltünk lakást.

1945. Karácsonyát már ott töltöttük. Azonban a család nem volt teljes, Guszti bátyám hadifogságban sínylődik, ott eszi a foglyok keserű kenyerét. Csak anyukám látogatott hozzánk, apuka és öcsém egy tanyai kis lakásban külön ünnepelt, ahol Apukám a frontról visszatérve, ideiglenes tanítói állást kapott. Naplómból idézem föl a történteket:
Karácsony, este 10 óra. Már járt a Jézuska, mindnyájunknak hozott valamit: én egy pár harisnyát, kötött pulóvert kaptam Anyukától, játék kiskutyát bátyámtól, és díszzsebkendőt Pali bácsitól (tőle béreltük a lakást). Az ajándékozás kölcsönös volt, én is készítettem mindenkinek valami csekélységet. Nekem a szeretet ünnepe mindig megható, Kisjézus születésnapja most mégis szomorú. Hiányoznak szeretteim. Lefekvés után így imádkoztam: Istenem, adj mindenki szívébe szeretetet, ne engedd, hogy a gyűlölet uralkodjék el mindenütt. Segítsd haza távollévő szeretteinket, hogy érezhessék az otthon melegét. Add, hogy a szerető szívek újra egymásra találjanak. Adj minden ember lelkébe szeretetet, békét, melegséget. Amen.

Közel lakunk a Ferences atyák templomához, ezért Anyukámmal együtt indultunk az éjféli misére. Igaz, ő evangélikus, mégis éreztem, hogy szívesen tart velem. Olyan jó volt ismét éjféli misére menni. Kisbárkányban nem volt a faluban templom, s a szomszéd községbe jártunk templomba. Tavaly még alig vonult el a front, templom sem volt a faluban, alig mozdulhattunk ki a lakásból.
Háború után sokáig pici fenyőfát díszítettünk, – mivel abban az időben nem volt szaloncukor (alig múlt el a háború, ezért pótolnunk kellett valahogy): otthon ügyes kezek selyempapírt szabtak, vágtak, ollóval kicsipkézték, és sztaniollal vonták be az apró keksz-darabkákat. Hosszú évekig használtuk a kis díszeket, azokat is magunk készítettük. Később, mikor már cukrot lehetett vásárolni (jegyre), Anyukám otthon főzte a szaloncukrot, azt csomagoltuk be mindaddig, amíg újra gyártottak, és vásárolni lehetett.

Amikor már külön családom volt, és valamennyire javult a helyzet, akkor ismét nagy fákat díszítettünk, az elveszett szép díszek helyett újakat vásároltunk, igyekeztem én is szép karácsonyokat szervezni kis családomnak. Akkor már városban laktunk, cseperedő gyermekeimet kézenfogva, mindig elmentünk az éjféli misére. Annyira szerettem a fenyőfás, megható éjféli miséket! Boldogság volt látni kisgyermekeim ragyogó arcát, ahogy hallgatták az orgonán kísért karácsonyi éneket, és zengett a dal a zsúfolásig megtelt, fenyőfaillatú, földíszített templomban.
Abban az időben még igazi négy évszak váltotta egymást, általában karácsonykor ünnepi lepellel hó borította be a tájat, jó volt családi körben a hópelyhes utcákon járkálni. Karácsony előtt szüleimhez kis fenyőfát, díszeket, ajándékot vittünk, és igyekeztem nekik segítetni a karácsonyi előkészületekben, mert már megerőltető lett volna nekik mindent beszerezni.

Lassan megnőttek a gyerekek, egyre kisebb karácsonyfát kellett díszítenünk. Amikor családot alapítottak, akkor előbb hozzánk jöttek ünnepelni, majd az unokák megszületése után, újból plafonig nőttek a fenyőfák a szobában. A ragyogó karácsonyfa alatt szívemet mindig öröm töltötte el, amikor láttam unokáim csillogó szemében a boldog várakozást.
Szemem behunyva hallgatom a gyönyörű karácsonyi éneket, a „Mennyből az angyal”-t, szívem megtelik hálával és szeretettel, miközben száll a dallam a csendes éjszakában…

2006.

Ezzel a visszaemlékezéssel kívánok minden kedves Napvilág Írókub-társamnak békességes, boldog karácsonyi ünnepeket – szeretettel: Finta Kata