– A legnevezetesebb városi törvénykönyv az úgynevezett Budai jogkönyv! – jelenti ki nagy hangon a tanárnő. A könyv nevét, és egy évszámot firkant a táblára, aztán kihúzza magát, és párbeszédbe elegyedik Artúrral. Mikor a hátsó sorban már mindenki a régi magyarok életéről motyog, halkan csak ennyit mond:
– Maradjatok csendben. – Az osztályban csend lett, csodák csodájára, hiszen lássuk be, ez nem sűrűn szokott megtörténni.
– Kiadása után Zsigmond…- és mi tovább figyeljük, ahogy egyenes derékkal lépked a katedrán, barátságosan pillant le ránk, és nagyritkán hanyag eleganciával ráfirkant valamit a táblára.
Mindenki cseveg. A tanárnő hangját alig lehet hallani a fel-fellobbanó morajtól, de ő szakadatlanul magyarázza a fizikát annak az egy-két gyereknek, aki nagyritkán jegyzetel. Azt hisszük mi győztünk, ahogy ottmaradtunk a boldog tudatlanságban, ahol nincs helye a fizikának, de nem így van. A tenger sem vesz észre egy vihar ellen küzdő hajót a hátán, ugyanúgy, ahogy mi sem vesszük észre a végtelen diáksággal hősiesen harcba szálló tanárnőt.
Egyenletesen lassan veri a taktust egy kottaállványon, melyen sem az idő, sem az ütések nem fognak. A kottát figyelem, de hiába. Minden egyes ütésre jobban összefolynak a hangjegyek, mintha nem akarnák, hogy kiolvassam őket. Pislogni sem merek, nehogy hatalmába kerítsen az álom.
– Gyerekek, ha még egyszer eléneklitek teljesen hibátlanul, elengedlek benneteket. Álljatok fel! – mondja a tanár úr mély, erőteljes hangján. Mi felkelünk, és új reménnyel zabolázzuk a ránk telepedő álomfelhőt.
A tanár úr a táblánál áll, krétával a kezében, mint egy márványszobor. Alakját megvilágítja a tarka napfény. A reggel mintha megdermedt volna.
– Mostanában nem vagyok megelégedve a nullával. Olyan együgyű jel ez az "o" betű, ki kéne találni egy új nullát… Azt hallottam, az arabok tesznek oda egy pontot – mondja és ismét mély elmélkedésbe merül. A világ megáll, mintha egy óriási vásznon vetítenék a matekórát lassított felvételben.
– Tehát ez mennyi, fokban kifejezve? – kérdezi a tanár úr. Az egész osztály néma csöndben bámul. Bamba tekintetünket a táblára szegezzük, van, akinek még a szája is tátva maradt.
– Hát, az egy! – kiált fel a mellettem ülő boldogan.
– Persze – mosolyog a tanár úr. Látni lehet, ahogy szakálla alatt széles mosolyra húzódik a szája. Mi elismerően nézünk Lidire, aki kimondta a megoldást. Az áhítatos csend után a tanár úr ismét felrajzol egy háromszöget a táblára, mi pedig újra a tangensek és szinuszok tengerében evickélünk.
Kivágódik a terem ajtaja. Először egy térképet pillantunk meg. Mikor valaki becsapja az ajtót, az osztályban már mindenki a helyén ül. A katedrára lépve megpillantjuk a földrajztanárt.
– Üljetek le – legyint felénk, miközben a naplóba ír valamit. Mi halkabban ugyan, de még mindig beszélünk. Lecsapja a naplót, körbenéz. Leül a tanári szék támlájára, és két kezével hajába túr, erre az osztály csendben marad, és elkezdődik a földrajzóra.
Dél van. Az osztályban nagy a hangzavar. A tanárnő bejön, lerakja a vetítőt.
– Jó reggelt! – kirohan a teremből, és fél perc múlva visszatér a naplóval.
– Jó estét! – köszönti Gábort. Hiába próbál minket megzavarni, látjuk, ahogy Áron könnyedén leharapja hatalmas szendvicse felét, és erről tudjuk, hogy mégiscsak dél van.
– Pénteken majd erre is lesz mód! – jelenti ki a tanárnő.
– Mi volt a házi matekból? – kérdezi a hátsó padsorban Artúr.
– Hoztál USB-kábelt? – kiabálja Áron az első sorból valakinek. A középső sorban házit csinálunk, csak Lidi figyel, meg még egy-ketten. Talán az őskáosz is ilyen lehetett, mint mi biológia- vagy kémiaórán?
Végül Lidi is elszundított mellettem, én pedig számolom a fejem felett elrepülő papírgalacsinokat.
– És Artúr mit szól ehhez? – kérdezi a tanárnő liliomvillámokat szóró szemmel.
– Azt, hogy feleljünk már a versből! – mondja Artúr, miközben hanyagul hátradől, és kezeivel jellegzetesen hadonászik: két karját maga előtt lóbálja, két tenyere, és ujjai úgy röpdösnek jobbra-balra, mint egy-egy rongydarab.
– Könyörgöm, egy kicsit maradjatok már nyugton! – kéri a tanárnő, mintha meg akarná úszni a felelést.
– No, Berci szeretnéd elmondani a verset? – kérdezi a tanárnő mézes hangján.
– Hát önként jelentkezőként nem.
– Na, jó – a tanárnő felcsapja a naplót, és könyörtelenül ezt kiáltja – Radostyán Bertalan! – erre természetesen az egész osztály nevetésben tört ki, Berci pedig kelletlenül a táblához kullogott.
– Diki! Bewerbung, Bewerbung, Bewerbung… Was ist Bewerbung? – a hátsó padsorban Diki kedvesen mosolyog, és a fejét ingatja. A tanárnő egyre hevesebb gesztusokkal inspirálja, hogy mondja végre ki a hőn áhított kifejezést, de ő hallgat, legnagyobb örömünkre. Csak nézzük, ahogy a tanárnő szemét kidüllesztve hadonászik kezeivel, és visszafojtott nevetéssel várjuk, hogy talán a nyitott ablakon kirepül, és elmarad a németóra.
3 hozzászólás
Kedves Emese!
Nyugtass meg, hogy ezek a karcolatok a fantázia szülöttei! Na jó, nem kell. Sajnos tudom, hogy a legtöbb suliban tényleg ezzel kell szembesülniük a pedagógusoknak. Van néhány pedagógus ismerősöm.
Régen is volt "diák lázadás", de emlékeim szerint, amelyek nem is olyan régiek, az osztály többsége mindig a konstruktivitás felé mozdult el. Ez miért fordult meg? Most általában a destruktív magatartás a sikk. Akkor jó, ha azon lehet röhögni, hogyha sikerül kiakasztani a tanárt.
folytatás:
A lényeg, hogy egy jól megírt alkotást olvashattam.
Köszönöm, hogy őszintén mutattad be az órákat! A helyzet kissé elszomorít, de bízom benne, hogy a tanárok és diákok is képesek lesznek változni.
Senkinek nem jó úgy hazamennie a családjához, hogy már a munkahelyén kikészül. Legyen az tanár vagy diák.
Üdvözlettel:
Sanyi
Köszönöm.
A helyzet az, hogy szerencsére nálunk meg lehet találni azt az egyensúlyt, mikor diákok és tanárok együtt nevetnek a jó pillanatokon, ennek köszönhető, hogy ezeket a szösszeneteket is szívesen fogadták az iskolai szépíróin, ahol természetesen azok a tanárok bírálták, akikről készült. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy olyan emberek közt lehetek, akiknek van öniróniájuk, és ezért sem a tanárok, sem a diákok nem sértődnek meg, ha szembesítik őket a tulajdonságaikkal (bár "Áron" kissé elszontyolodott, mikor étkezési szokásairól esett szó, de később ő is csak jót nevetett).
Emese