Karma

Feltörő sikolya megrezegtette falakat. Nem akart hangot kiadni, de nem bírta megállni. Üvöltött. Arcán könnyek peregtek, meztelen testén kocsonyás anyag csordogált.
Keskeny ágyon feküdt, amelyhez szíjak rögzítették. A feje felett neoncsövek meneteltek, a falon tükröket látott. A csillogó üveglapok semmit sem mutattak vagy csak rossz volt a látószög – nem tudta magát behatárolni.
Keskeny koponyájú, beesett arcú alak hajolt fölé; úgy nézett ki, mint egy halálfej.
– Üdv az újjászületettek táborában, Jörgens!
A leszíjazott férfi megpróbált nyálat gyűjteni, úgy érezte, taplószáraz szájjal képtelen megszólalni.
– Ki az a… miféle Jörgens?
Nehézkesen beszélt, szavai jelentését maga sem értette.
– Te vagy Jörgens – közölte Halálfej. – A K-gép ezt a személyiséget sorsolta ki neked: Jörgens Dagblad, regényírót. Vonzódsz a gépekhez, imádod a rockzenét, sokat fantáziálsz a szexről, többszörösen drogfüggő vagy, szeretnél embert ölni, a halál után sóvárogsz, kedvenc ételed a milánói. Igazi egyéniség.
Az utolsó mondat gúnyosan hangzott.
– Miért fáj ez ennyire?
Halálfejről lerítt, nem ezt várta következő kérdésnek, mégis elmosolyodott. A fogai nagyok voltak, és sárgák, nem keltettek egészséges benyomást.
– Majd eszedbe jut, Jörgens – közölte bölcsen.

Jörgens a gépeket nézte. Nem gondolkodtak, tették a dolgukat, a beléjük táplált programnak engedelmeskedtek. A gyárépület homályos belsejében nyirkos bűz uralkodott, amit hamar meg lehetett szokni. A hodályszerű helyiséget nedves zsibongás töltötte be, gázok lédús sziszegése, nyögésre emlékeztető behatárolhatatlan zajok. Karok mozogtak megállás nélkül; egyhangú, folyton ismétlődő dinamizmusuk egyszerre tűnt unalmasnak és vérforralóan izgalmasnak.
A felkelő nap sugarai mindig a szürreális csarnokban találták.
Maga sem tudta miért, mereven nézte az automaták szürkés verítéket izzadó sorfalát, és közben leküzdhetetlen feszültséget érzett. Meg akarta érinteni őket, aztán kitépni a hálózatból, de nem tette meg. Ha rendszerhibát okoz, lemondhat az előtte álló évről, melynek során egy különleges egyéniség szemszögéből gyűjthet tapasztalatokat a világról.
Sokan meg sem érik, hogy személyiséget kapjanak – a K-gép ritkán választ a tömegből –, és ha mégis, jóval érdektelenebb alakokat szokott kisorsolni. Kár lett volna Dagbladot elvesztegetni. Mindezt ösztönösen tudta, bár az is előfordulhatott, nem először került a szerencsések közé.
Néhány órával később hazament, majd belőtte magát. A perverz írót ugyanúgy a megszokások működtették, mint másokat. Nem a hétköznapi beidegződések, de mégiscsak rutinok. A falra szerelt ósdi hangszórókból letűnt együttes ősi dallamai hallatszottak; a sajátos hangú énekes a temetőkapuról énekelt – Jörgens nagyon élvezte a muzsikát.
A pirulák úgy csúsztak a nyelvén, mintha síkosítóval kente volna be őket; sárga és kék bogyók, csurig látszatboldogsággal. Dübörögtek a vérében, és mialatt együtt károgott az énekessel, látta magát, ahogy az egyik géppel kefél.

Megszállottan írt. Szerette volna befejezni az agyában felködlő regényt, mielőtt letelik az esztendő, és a régi létébe kerül. Drogos víziókat jegyzett le egy különös világról, ahol mindenki szabadon él, és autonóm személyiséggel rendelkezik. Ahol nincs Karma-gép, amely időnként kisorsolja az egyéniségek egyikét a szürke senkik között. Ahol a túlélők társadalma nem kényszerült rá, hogy a fennmaradt individuumok java részének emlékeit, gondolatait, és érzéseit törölje.
Igazából még elképzelni is nehéz volt (Jörgens egyénisége nélkül nem sikerült volna) egy olyan helyet, ahol mindenki önálló és független; nem a rendszer kizsigerelt rabszolgája. Az írást külön megnehezítették a jobb kezével történtek.
A csont három helyen is eltört, és a végtag abszolút természetellenesen állt el a testétől. Így szembesült vele, amikor a K-gép ráruházta az új személyiségét. Ráadásul Jörgens bal kézzel semmit sem tudott csinálni, de a végére egész belejött.
Egyre több drogot szedett, az utópisztikus történet fürgén haladt. Sajátos hangvétel jellemezte, melyet a gépekkel való közösülésekről szóló jelenetek még morbidabbakká tettek, de az újjászületetteknek – akiknek megmutatta –, így is tetszett.
Úgy vélte, ha eljut az utolsó oldalig, sikerül valami olyat létrehoznia, ami még sokáig fennmarad, akkor is, ha Jörgens személyisége örökre elveszik a K-gép tárolóiban. Már csak az a bizonyos szikra hiányzott (talán egy végső fellobbanás narkómámorban), amikor Halálfej benyitott a lakásába.
– Menned kell!
Az ellentmondást nem tűrő hang világossá tette, felesleges vitába szállni a döntéssel, ő mégis megpróbálta.
– Még egy teljes hetem lenne.
A hívatlan vendég megvonta a vállát.
– A Felsőbb Szerverek úgy határoztak, a te időd hamarabb lejárt.
Aztán sajnálkozás nélkül hozzátette:
– Karma.

A félhomályos csarnok forróságot lehelve, csendben várakozott. Halálfej egyenesen a terem túlsó végéig kísérte, olyan messze, ameddig még sosem merészkedett.
– Most visszakerülsz a hálózatba – közölte hűvösen. – Búcsúzz el Jörgenstől!
Az író nagy levegőt vett, aztán megvárta, amíg Halálfej kiemeli a sorból azt, aki idáig helyettesítette. Beletörődően elfoglalta a helyét a sarkon tátongó foghíjban, majd kérdően kísérőjére nézett.
– Nagyon fog fájni? – kérdezte.
– Újra hárompontos törést alkalmazunk, mivel a sarokelemek közé tartozol – árulta el Halálfej. – De én a helyedben nem aggódnék, addigra már a rendszerben leszel.
Végül biztatásként hozzátette:
– A gépeknek semmi sem fáj.
Jörgens behunyta a szemét. Utoljára még felidézte a Temetőkapu dallamát, aztán hagyta, hogy elnyelje a körülötte várakozó masinák szuszogó sorfala.