Hallatlan dolog történt egyszer a dél-indiai Mahákálikudi faluban, annyira rendkívüli, hogy érdemes följegyezni. Nemcsak a púdzsárik, a felajánlásokat végző papok adósodtak el, hanem az egész templom. Fűnek-fának tartoztak, mire a kiszállítók és a beszállítók mind azt mondták, hogy eddig és ne tovább, nincs több hitel. Szíveskedjenek rendezni a tartozásaikat a tisztelt istenségek.
Ami azt illeti, elég sokan voltak. Mahákáli, vagy a még szebb nevén Udzsinihonkáli volt a főnökasszony, akinek négy alacsonyabb beosztású istennő szolgált, Elliamman, Pullathalamman, Visalaksmiamman és Arigalamman, és három jelentéktelen, de izmos karú isten védelmezte az egész vállalkozást, Madurai-Viran, Buthaláma és Ijenar. A végrehajtókat azonban csak ideig-óráig tartják távol az izmos karok.
Mit lehet tenni, ha egyszerre meg csődbe az egész transzcendencia? Az emberek elpártolnak a templomtól, és átmennek a konkurenciához. Az istenségek vérig sértődnek, és a démonok elözönlik a falut. Ebben a szorongatott helyzetben nem mondhattak mást a szentély vezetői: Meg fogják nyitni a féltve őrzött kincstárat, ami szintén hallatlan dolog, mert a kincs nem azért van, hogy felhasználjuk, hanem hogy legyen. Hogy egészen pontosan mennyi volt az a kincs, azt senki sem tudta, de biztosan nagyon sok. Ebben a templomban évszázadok óta az volt a szokás, hogy Udzsinihonkáli minden évben, a nagy ünnepen, kapott egy arany karperecet. A régi bekerült a kincstárba, amely egy földalatti helyiség volt az oltár alatt, és örökké zárva tartották. Legfelül volt egy nyílás, éppen egy karperecnek való. Ott dobták be a régi vackot, amit aztán emberi szem nem látott többé.
Évszázadok óta gyűltek a mélyben a karperecek, az istennő nagy örömére. Udzsinihonkáli csak magára vethet, ha elveszti a kedvenc játékszereit, miért nem ellenőrzi jobban a szolgák pénzügyi manővereit.
Közeledett az éves ünnep, és a nap, amelyen felnyitják a kincses kamrát. Most már csak egy új karperec kellett volna, hogy az ünnepet egyáltalán el lehessen kezdeni. A karpereceket ugyancsak évszázadok óta hivatalosan közadakozásból vették, de nem egészen ez volt a gyakorlat, és az ünnep első napját se véletlenül nevezték kankana-haranamnak, karperec-rablásnak. Az ékszerre valót minden évben ki kellett hízelegni vagy zsarolni, úgyszólván el kellett lopni az emberektől, akik szentül meg voltak győződve arról, hogy még a tavalyi sem kopott el. Ebben az évben több volt a fenyegetés, mint a könyörgés; végül meglett a karperec.
A templom hitelezői különösen készültek az ünnepre, és már szinte a markukban érezték a zsákmányt. Nagy körülményeskedés után nyitották ki a kamrát, amely azonban teljesen üres volt. Vagy a felhalmozott arany ragyogása vakította el a szemeket, azért nem láttak semmit.
Botrány! Csalás! – kiabálták a hitelezők, miután összeszedték magukat az első döbbenetből, és egy Kannanur nevű uzsorás megígérte a templom vezetőinek, hogy annyi font húst vág ki a hasukból, amennyi arannyal neki tartoznak. Ők azonban esküdöztek, hogy a kincshez nem nyúlhatott senki; az ajtót akkor zárták le, amikor a templom megépült, és zárva volt azóta is.
Az istennők érdeklődéssel figyelték, hogy Kannanur valóra váltja-e a fenyegetését, vagy lesz-e emberhalál. Egyes zárva tartott ajtókról megvolt a saját véleményük. Pontosan tudták, hogy nemcsak a szentély ment csődbe: a púdzsárik, mint magánemberek, szintén tartoztak mindenfelé. Hol az egyik, hol a másik közelítette meg a rejtelmes ajtót, és mindenki csak egy vagy két karperecet hozott ki abban a biztos tudatban, hogy ez a többi kollégának nem jut az eszébe, és az a kis hiány úgysem tűnik fel senkinek. Udzsinihonkáli letolta a beosztott istennőket, de az ellopott értéket nem vonhatta le a fizetésükből, mert az nem volt nekik. Az istennők a kővállaikat vonogatták, a szentély őrzése nincs benne a munkaköri leírásukban, nem is vállalták volna azért a kevés főtt rizsért, gyümölcsért meg kámforért, amit az emberek néhanapján felajánlanak nekik. Mit csináltak a biztonsági őrök? Madurai-Viran erejét teljesen igénybe vette a két felesége, Buthaláma aludt, Ijenar pedig a szokása szerint a határban száguldozott a cseréplovain. Mindhárman azt hitték, hogy a másik kettő éberen virraszt. Hinni csak a templomban kell, mondta mérgesen a főnökasszony, de itt meg az volt a baj, hogy valamennyien a templomban voltak, ahol a hit nemcsak jogos, de kötelező.
Udzsinihonkáli méltányolta a védekezést. Kőfogait kivillantotta a kőajkai közül. Eddig sem használtam lejárt szavatosságú ékszereket, gúnyolódott az istennő, és már különben is unom ezt a falut. Gondolom, teszek egy nagyobb zarándoklatot. Számíthattok arra, hogy pár száz évig távol leszek. – Vigyél magaddal engem is, nyafogott Elliamman, Visalaksmiamman pedig azt mondta, átköltözik Rádzsaszthánba, ott talán el tudja hitetni az emberekkel, hogy ő a nagy Visnu felesége, de legalább egy avatár.
Ha egyáltalán magammal viszek valakit, csakis egy férfi lesz az. Madurai-Virannak így is kettővel több felesége van, mint kellene; egy lámát esetleg magammal vinnék, de ez itt nagyon butha. Ijenár, nyergelheted a cseréplovakat. – Ijenár azonban azt mondta, hogy elég jól érzi magát Mahákálikudiban, és sehova sem megy. Szerencsére a főnökasszonynak a szíve is kőből volt, nem ragaszkodott Ijenárhoz. Lelépett az oltárról, és méltóságteljesen elvonult Asszam felé. Kőkarján szépen csillogott a vadonatúj arany karperec.
Mire a púdzsárik összeszedték magukat a ki tudja, hányadik döbbenetből, ismét egy hallatlan dolgot cselekedtek. Először is elhívták az iskolamester ötéves kisfiát, hogy segítsen nekik a számolásban. Ha sok száz karperec volt a kincseskamrában, és ők fejenként csak egyet vagy kettőt vittek el, az a legrosszabb esetben is csak húsz darab. Hová lett a többi?
Madurai-Viran feleségei nagyon jól szórakoztak, amikor tudomást szereztek erről az aritmetikai problémáról. Arany karperecektől súlyos karjaikat nagy nehezen a fejük fölé emelték, és tapsoltak örömükben. Milyen szerencse, hogy nem a férfiak táborát erősítjük, mondták. Lehet, hogy megtanulnánk számolni, de nem lenne egyetlen valamire való ékszerünk sem.