Katalin

Csend honol a királynéi lakosztályban. A tizenöt éves Katalin aléltan fekszik ágyában, a hetek óta tartó láz teljesen kimerítette. Szolgálói tehetetlenül állnak ágya körül, ugrásra készen lesik parancsait, de a meggyötört lány már arra is képtelen, hogy bármit is kívánjon. Időnként kortyol egyet az odakészített borból, de ettől sem kap új erőre. Az udvari orvos aprólékos mozdulatokkal öblíti kezét az arannyal díszített tálban, majd tessék-lássék megtörli a csipkés szélű kendőben. Mátyás a szobába lép, alattvalói mély meghajlással fogadják. A király kutatón néz az orvos szemébe, de az nem viszonozza pillantását. Tekintetét mélyen a földre szegezi, csupán egy fejrázással reagál Mátyás kérdésére. Ebben a mozdulatban ott rejlik az egész világegyetem. Az ítélet, amin nem lehet változtatni. A király egy kézmozdulattal elbocsátja a jelenlevőket. Szeretne kettesben maradni ifjú feleségével. A szolgák némán hagyják el a szomorú helyiséget. Az orvos még szeretne valamit mondani, de rájön, felesleges minden szó. Az elkerülhetetlent nem lehet megállítani. Nesztelen léptekkel hagyja magára a királyi párt. Mátyás összeroskadtan ül az ágy szélén. Az alacsony termete miatt általában peckesen járó férfi most görnyedten hajol kedvese fölé. Fénylő, barna szeméből egy alig észrevehető könnycsepp gördül alá.
– Hogy vagy? – kérdezi ifjú asszonyától, holott nyilvánvalóan nincs jól.
– Most már jól, hogy itt vagy – feleli elhaló hangon Katalin.
Mátyásnak rettenetesen fáj, hogy így kell látnia szerelmét. Igen, most érkezett el az a pillanat, amikor szerelmének meri nevezni ezt a gyermekkorát éppen elhagyó teremtést. Igaz, hogy frigyük politikai házasságként köttetett, és ha nem esik fogságba, talán meg sem születik az a szerződés Podjebrád Györggyel. Ő és a családja az első perctől kezdve tisztelettel fogadták hitvesét, Szilágyi Erzsébet és a magyar főurak megadták a királynénak járó elismerést, a méltó udvartartást. Utólag már belátja, mekkora hibát követett el, amiért annyira idegenkedett Katalintól, hogy ameddig csak tehette, távol tartotta magát tőle. Egy egész esztendőre fosztotta meg magát kedves lényétől. Most pedig beteg. A gyermekágyi láz napról napra egyre jobban sorvasztja az alig virágzásnak indult hamvas testet. Gyengéden megsimítja Katalin arcát, majd tőle szokatlanul ellágyultan mondja:
– Szeretlek, kedves!
– Én is szeretlek – pihegi Katalin.
Most már feltartóztathatatlanul folynak a király könnyei.
– Ó, bárcsak tehetnék érted valamit – szorítja meg Katalin hófehér kezét.
– Tehetsz, Mátyás – suttogja Katalin. – Ígérd meg, hogy gondját viseled a fiunknak! Hogy mesélni fogsz neki rólam. Kérlek, mondd el, hogy mennyire szerettem, és hogy mennyire fáj, hogy el kell mennem!
– Nem – kiált fel a király – nem mehetsz el! Neked élned kell! Szükségem van rád! Annyira szeretlek, Kunigunda!
– Maradnék még, de nem lehet – sóhajt a királyné. – Mátyás, ugye jó sora lesz a fiunknak!
Mátyás térdre esik, úgy csókolgatja hitvese orcáját.
– Igen, a lehető legjobb nevelést kapja! Mindent megteszek, hogy jó király legyen, majd ha ő kerül a trónra.
Ekkor a királyné lélegzete elakad. Egy utolsót szorít Mátyás karján, majd örökre elernyed.
– Nem – üvölt fel Mátyás – ne menj még! Katalin!!!!!!!!! Mondj még valami kérlek! Bárcsak még egyszer hallhatnám hangodat! Bárcsak még egyszer rám mosolyognál! Állj meg kérlek rút idő! Hozd vissza őt nekem!
Az ifjú királyné többé már nem tud felelni.

A kis királyfi csupán néhány nappal élte túl édesanyját.