Katicák

A kislány előre, hátra himbálta magát, aztán derekánál megérezte nagyanyja térdének a szorítását, megállt.

Mereven állt, szinte vigyázzállásban, hang nélkül tűrte, ahogy az öregasszony megköpködi a tenyerét, néhányszor végighúzza selymes, világosbarna haján, hogy azután szoros copfba fogja össze. Néha kinézett a kertbe, majd szemét végigfuttatta az okkersárgára festett fal mellett álló kopott sezlonon. (A közepén, ahol a nagyanyja ült krumpli hámozás közben, egy nagy mélyedés volt.) A falat mellette, gyűrött szélű papír védte. A szögek, amik a papírt a falhoz rögzítették, itt-ott kiálltak a falból, hegyük egyre nagyobb lyukat fúrt a világos homokkőbe, amikor a kislány a sezlonon térdelve vissza akarta tuszkolni őket. Fordulj meg – szólt rá az idős asszony, és kérges tenyerével félre söpörte a frufruját, majd a biztonság kedvéért vizes fésűvel is átsimította, közben ütemesen fújtatott, tüdejéből néha sípoló hang tört elő. – Eriggy – mondta azután, és kislány kiszökdécselt a kertbe.
Nemrég költözött ide, mamikához, ahogy ő hívta a nagyanyját, szülei, és testvérei a néhány éve kiutalt önkormányzati panelház lakásában maradtak. Ősszel megy óvodába, fél, nem akar menni. Jövőre iskolás leszel, mondják neki, muszáj óvodába járni. Nem érti miért, már tud írni is, a kapu mellett álló szeméttároló oldalára felírta grafitceruzával, hogy „anya” meg „cica”, és hogy senki el ne tévessze, mire való a széles, szürke fémhenger, azt is, hogy „kuka”. Az iskola előkészítő még ijesztőbben hangzik, nem tudja mit jelent, de oda végképp nem akar járni. Az óvoda itt van a közelben, csak végig kell sétálni a kapu előtt vezető szürke betonúton, (mikor hozzák a szenet, nagyival átválogatják, azután a visszamaradt fehér kövekkel és tégladarabokkal lehet rá rajzolni), utána elmennek a könyvtár mellett (a könyvtárat nagyon szereti, a Rumcájszt már ki is vették, és a Süsüt is), azután pedig végigsétálnak a Vár utcán, aminek a végén, majdnem a várral szemben áll az óvoda. Hatalmas, félkör alakú, fehér kovácsoltvas kapuja van. (Utálja azt a kaput, és utálja a kerítést is, ami körbefogja az óvoda udvarát.) Most még nem kell menni, majd csak akkor, ha elsárgul az utcát szegélyező gesztenyefák levele, és sűrűn koppannak a fényes gesztenyék az útra.

Most még nyár van, napfényes, meleg. A kertben, ahogy kilép az ajtón, balra egy óriási, fehér vaskád áll, lábai furcsán görbék, lakói, ha ujjával belepancsol a benne lévő esővízbe, fejjel lefelé cikázva menekülnek a kád mélyére. Máskor belemerítené zöld műanyagpoharát, hogy abban közelebbről tanulmányozza a szúnyoglárvákat, de ma nem. Ma mást fog játszani. A virágágyások mellett leguggol, hüvelyk és mutató ujja közé fogja az oroszlánszáj rózsaszín virágait, csiki-csuki, játszik a tátikával, majd feláll, továbbmegy. A virágágyásokat tégla szegélyezi, oldaluk mohás, bársonyos, zöld. Gyufaszálakat kötött össze cérnával, végüket a földbe szúrta, az a kerítés előttük. A négyszög három oldala már megvan, negyedik oldala az egyik mohos, töredezett oldalú tégla. Manók laknak ott, képzeli, és mindig várja, mikor látja meg őket végre. A fáskamra mellett óriási lapulevelű torma, a szeneskamra az udvar végében van. Az udvar közepe kopár, az apja két vaskos oszlopot állított itt a földbe, vastag spárgán lóg a hinta az oszlopokat összekötő keresztgerendáról. Balra a tuskó, azon lehet ülni, és fát vágni. Az udvar másik végén magas palánk, ahhoz meg lehet dobálni a labdát. Rózsaszín a labda, fehér pöttyökkel. A fal mellett verem, mély, sötét, itt minden olyan titokzatos, még a szemben lévő liliomok is. Ujjaira, ha belenyúl a hófehér virágok tölcsérébe sárga por ragad. Az illatuk bódító, elalszik mellette az ember, mondta a nagyanyja, nem szabad bevinni a szobába. Úgy, mint Csipkerózsika – gondolta, és a liliom is a mesék részévé vált, amit a kertben élt át.

Ma megkeresi a kicsi, sárga vödröt, de nem homokozni fog, pedig azt is lehet. A verem mellett van homok. Elhúzza a kapu reteszét, kimegy. Nagymama főz, a kislánynak nem lesz baja, nagy a kapun túli udvar is, hagy csatangoljon. Két oldalról „L” alakban öleli a hosszú sorház, harmadik oldalát egy általános iskola, negyediket az udvar kerítése zárja.
Az utat kék virágos katángkóró szegélyezi, olyan magasak, mint ő. Merev, ága-bogas szárain nyüzsögnek a katicák. Igazi katicák, gömbölyűek, pirosak, nem olyanok, mint az a bogár, amit a múltkor katicának nézett, és mikor rájött, hogy tévedett, ijedten dobta el.
Elindult, karján a himbálózó homokozó vödörrel, és csak szedte, gyűjtötte a katicát. A bogarak lassan beterítették a vödör oldalát, egymás hátán nyüzsögtek, átrepültek egyik oldalról a másikra, de gyűltek, szaporodtak. Egy vödörnyi katica. Egy teli vödörnyi katicát szedett – ujjongott. Ebédig még többet szedhet, – gondolta, és elindult a kék katángvirágok erdejében.

***

Az apró katicabogár az asztal tetején sétált. Át-átbújt az asztal sűrű lécei közötti réseken, azután újra felbukkant az asztal tetején. Lábai sebesen vitték előre, piros kitin páncélját néha megemelte, ilyenkor láthatóvá váltak az alatta megbújó fekete, hártyás szárnyai.
A lány egyedül ült az asztal mellett lévő padon, ujjaival a söröspohár által hagyott vízkarikát maszatolta, formákat rajzolt belőle az asztal tetejére. Lehajtott fejét csak akkor emelte fel, mikor a pincér fürgén kiürítette a hamutálat, és tálcájára tette az üres üveget. A kétpettyes közelebb húzódott a lány ujjához, lábaival az egyik tócsába gázolt. A lányt idegesítette. Mutatóujját hüvelykujja begyéhez görbítette, és arrébb pöckölte a bogarat.