Katie a tükörbe meredt. Túláradó gondolatainak ez úttal nem adott hangot, inkább csendben állt, mozdulatlanul. Nézte, ahogy az arcát behálózó, mély vonások elrejthetetlenül hirdetik, hogy már elszállt felette az idő. A kezében szorongatott apró párnát visszahelyezte kör alakú dobozába, majd egy papírtörlőért nyúlt, és egy-egy mozdulattal megigazított a szeme alatt elkenődött szolid kontúrt. Kis idő múlva összegyűrte a puha papírdarabot, majd újra a tükörképével szemezett. Mélykék szemei varázslatosan csillogtak a szoba halvány fényében.
– Itt az idő! – mondta, majd még egyszer igazított blúzán, és megragadta az ajtó gombját.
A folyosóra érve nagy sürgés, és éles fény fogadta. Az elé lépő öltönyös férfi egy fekete mappát és egy tollat szorongatott. Lihegve megállt Katie előtt, majd feltette hasztalan kérdéseit.
– Asszonyom, készen áll? Kíván valamit előadás előtt? Tudja, hogy már csak négy perc van hátra?
– Ahh Michael, kérem, ne kezeljen úgy, mint egy nyugdíjast – sóhajtott a hetven év körüli nő, majd folytatta. – Higgye el, hogy az én tapasztalatommal nem tud versenyezni. Természetesen készen állok most is, ahogy mindig. Szóljon be a színpadmesternek, hogy bejelenthet.
A rivaldafényben álló színpadot több ezer arc figyelte. Az arcok nagytöbbségén szintén erős, és mély vonások húzódtak. A különbség mindössze annyi volt, hogy míg Katie arca erőt és magabiztosságot sugárzott, addig a közönség egybeolvadó masszája izgatottságot és reményt.
Mikor a fények elhalványultak az előadóteremben, egy éles, kör alakú reflektor világította meg a művészbejáró falát. Katie megállt, két tenyerét végigsimította zakóján, majd úgy lépett ki a színpadra, hogy szinte repült. Egyesek meg mertek volna esküdni rá, hogy nem is sétált, hanem inkább lebegett a padló felett! Egyenes tartással besétált középre, mutatóujjával benyomta, a fejmikrofonja gombját, majd erőtől sugárzó hangon szónokolni kezdett.
– Szervusztok, barátaim! Szeretettel köszöntök mindenkit, ezen a csodálatos napon. Mint mindig, most is a kedvenc üzenetemmel szeretném kezdeni az előadást, amit még tíz évvel ezelőtt fogalmaztam meg – mielőtt tovább folytatta volna, két kezét olyan magasra emelte, amennyire csak tudta, hogy szemléltesse, a legkevésbé sem esik nehezére a mozdulat. – Miszerint:„Az öregség nem hátrány, csupán egy állapot! Ha képesek vagyunk magabiztosan elfogadni, és belátni ezt, akkor a saját akaratunk erejével óriási dolgokra lehetünk képesek. Könnyedén söpörhetjük el, az élet elénk gördített akadályait, és ehhez csupán egyetlen dolog kell. Hit! Nem valami istenségben, vagy másba fektetett hitre van szükség, hanem arra, amit mindannyian oly régóta ismerünk. Higgy önmagadban, és meglátod, a világ meghajlik majd az akaratod előtt.