Kavalkád

Emlékszem, a reggeli kakaó bársonyos ízére.
Emlékszem, ahogy anyám nézte, milyen mohón iszom, le nem véve a számról a bögrét, az első kortytól az utolsóig.
Emlékszem, a vessző visító suhogására, a combomon csattanó hangjára, mikor később értem haza az iskolából.
Emlékszem, anyám kivörösödött arcáról csorgó izzadtságra.
Emlékszem, a nyálamtól csúszós fagyasztott konyhakő geometriai mintáira.
Emlékszem, a kibelezett halra, amiből mohazöld trutymó csöpögött a fekete lakkcipőmre.
Emlékszem, amikor vendéglőset játszottunk, egy szem főtt kukorica fért a körömnyi, piros műanyagtányérkákra, mennyei manna íze volt.
Emlékszem, a mutogatós emberek fonnyadt péniszére.
Emlékszem, a mentő hangjára.
Emlékszem, a fennakadt tekintetű egyévesre, amikor lázgörcsöt kapott és én nem tudtam mi az.
Emlékszem, a hangtalan született babára, a nyakára csavarodott köldökzsinórra.
Emlékszem, arra mikor végtelen idő múlva meghallottam a gyenge nyekergését.
Emlékszem ahogy a gránit legördült a mellkasomról és beszakította a padlót a szülőágy mellett.
Emlékszem, a Csipi nevű tacskómra, mindig az utcaajtóban várt, amikor hazaértem az iskolából.
Emlékszem, apám utolsó tekintetére, mikor elvitték a kórházba.
Emlékszem, az árcédulára ami a cipőnk talpán ficergett, miközben az oltár előtt térdeltünk.
Emlékszem, a csokromra, a viaszvirágra, a dobozkalapomra, a kiskosztümömre, amibe fényes szálakat szőtt az idő.
Emlékszem, anyám azt mondta, kövér vagyok, pedig csak a második unokáját vártam.
Emlékszem, az ápolók kezében lóbált furcsa ruhadarabra, amit kényszerzubbonynak neveztek.
Emlékszem, a kórház szagára, a gyulladt sebek bűzére.
Emlékszem, anyám szemére halála előtt.
Emlékszem, a gipszes kezére a koporsóban.
Emlékszem, hogy nehezen vállalta a pap a szertartást, hiszen öngyilkost nem temet az egyház jó szívvel.
Emlékszem, a félelemre a hullámvasúton.
Emlékszem, a vasárnapi rántott csirke ízére, amit majszoltam egy Kabos film alatt.
Emlékszem, a kisdobosnyakkendőm összefogó lyukas gesztenyére.
Emlékszem, hogy irigyeltem az összes gubacsost.
Emlékszem, hogy nekem soha nem volt.
Emlékszem, a kizsigerelt őzbakra.
Emlékszem, a csirke nyakát nyeszetelő életlen késre.
Emlékszem, ahogy a vér csobogott a fehér zománcozott tálba és idővel egyenletes mélyvörös alvadékká állt össze.
Emlékszem, a túletetett tengerimalac mozdulatlanságára.
Emlékszem, a két heverőre ahol a húgommal feküdtünk és képzeletünkből színeket lőttünk mutatóujjunkkal a plafonra.
Emlékszem, mikor megtagadott.
Emlékszem, a megsavanyodott tej, túrószerű darabjaira, a reggeli kávémban.
Emlékszem, az arcomba csapódó biciklis sisak ütésére.
Emlékszem, rémült tekintetemre a tükörben.
Emlékszem, ahogy némán és mozdulatlan áhítattal, bámultam a bölcsőbe.
Emlékszem, a cuppogó, apró ajkakra, ahogy a mellemre tapadtak.
Emlékszem, a rengeteg évnyitóra, óvodai váltócipőre, elveszett cumik utáni
kétségbeesett ordításokra.
Emlékszem, a horzsolásokra, az orvosi várótermekben az időtlen várakozásokra.
Emlékszem a napra, ami néha a szemembe sütött.