Kecsketüdő és vallásfilozófia

Mongólia, 2007. augusztus. Amikor vendéglátónk elénk helyezte a kecskebelsőségekkel teli alumíniumkondért, még nem sejtettem, hogy egy meghatározó vallásfilozófiai tanulsággal gazdagodva fogom elhagyni a vidéki vályogházikó udvarán felállított nemezjurtát.
Persze, mongol szakos diákokként már hozzászoktunk a szürreálisabbnál szürreálisabb élményekhez, de az, hogy az alig fél órával ezelőtt, egy UAZ hátsó ülésén érkező szerencsétlen kecske belső szervei most sajátos „illatot” árasztva előttünk gőzölögtek, kissé sokkoló volt. A földön üldögéltünk, miközben velünk szemben három, deel-t, azaz hagyományos mongol köntöst viselő bácsika biztatott a mielőbbi kóstolásra.
Szerencsére a „legfinomabb” falatok a nagy tiszteletben álló, idősebb vendégeknek jártak, így kikerülve néhány dekorációként odahelyezett zsírcafatot, megkönnyebbülve halásztam ki egy darabka májat, ami mongol szemmel nézve kevésbé számít jó falatnak. Sajnos kelletlenül konstatáltam, hogy magyar szemmel sem jobb a félig főtt, minden fűszert(beleértve a sót is) nélkülöző, ízetlen szervdarab.
„Usiig ni uuwal, yosiig ni daga” – azaz kb. „Ha a vizét iszod, kövesd a szokásait” Víz ugyan nem volt, de egy csészényi sós-tejes teával sikerült leöblítenem a felkínált „finomságot”. Az ilyen alkalmakat nagyon szerettem, mert bár gasztronómiai szempontból egy katasztrófa volt, sokat tanított a kultúrák sokszínűségéről, egymás szokásainak tiszteletben tartásáról.
Amíg mi a bizarr welcome-falatok leküzdésével bíbelődtünk, „asztaltársaink” halk pusmogásba kezdtek. Valamiféle, egyre növekvő feszültség töltötte be a nemezsátor apró légterét, mígnem a rangidős bácsika, ritkás bajsza alatt somolyogva a következő kérdést intézte felénk:
– Szóval ti Magyarországról jöttetek? Európából?
– Igen.
– Akkor ti keresztények vagytok, ugye?
Itt egy röpke pillanatig haboztunk. Furcsa dolog ez, mert ezelőtt még senki sem kérdezett tőlünk ilyet, hiszen ez odahaza magától értetődő. Persze, keresztények vagyunk, bár az idejét sem tudom mikor jártam utoljára templomban. Bár azt hiszem, nevezhetném „hívőnek” magam, a folyton istent emlegető, mélyen vallásos fanatikusok inkább csak valamiféle viszolygást váltanak ki belőlem. Ugyanakkor a keresztény kultúra annyira átjárja a mindennapjainkat, olyannyira meghatározza a világról alkotott képünket, hogy nem tudtunk másként tekinteni magunkra. Nem is akartunk.
Végül csak egy kurta „igen”-re futotta.
Ekkor az öreg hátratekintett mintha csak társai biztatására várna, akik csillogó szemmel figyelték a történéseket. Amikor visszanézett ránk, ismerős, már-már fölényeskedő arckifejezést vett fel. Nem árt megemlíteni, hogy a mongolok nagyon büszke emberek. Nem is ok nélkül, hiszen egykoron a világ legnagyobb egybefüggő szárazföldi birodalmát tudhatták magukénak és ennek emléke máig erős öntudattal ruházza fel őket. Így, akkor azon az arcon, talán éppen a nagy Dzsingisz kán világrengető tekintete izzott.
– Aztán, nektek, keresztényeknek… – itt rövid hatásszünetet tartott, egy sejtelmes mosoly kíséretében – Nektek, hány könyvetek van?
– Egy. – Mondtuk, teljesen természetesen, hiszen kérdezőnk csak a Bibliára gondolhatott.
Ekkor azonban az egész csapat olyan nevetésben tört ki, amit először nem is tudtunk mire vélni. Lassan persze nekünk is leesett miről van szó: az összességében több száz kötetre rúgó buddhista kánonnal összevetve valóban nevetségesnek tűnik az az egyetlen kis „könyvecske”. Normál körülmények között talán vérig kellett volna sértődnünk, de valahogy nem ment. Sőt, a jókedv ránk is átragadt, mi sem tudtuk visszatartani a feltörő kuncogást.
Hiszen tényleg csak egyetlen könyvünk van.
Valójában a jókedv egyre csak fokozódott, a néhány pillanattal ezelőtt méltóságteljes öregemberek, gyermeki kacagással kísérve fogták a hasukat, gurultak a nevetéstől.
Időközben belépett a házigazda felesége, aki meglehetősen elképedt a különös társaságon. Férje nagyot nyelve fojtotta el a röhögését, majd magyarázatképpen odakiáltotta neki:
– Képzeld el, a keresztényeknek csak egy könyvük van! Egyetlen egy könyvük!
Ezen az újonnan érkező is szemmel láthatóan jót derült, ám ekkor egy hirtelen ötlettől vezérelve, de még mindig a nevetéssel küszködve, a következőket találtam mondani:
– Hát, igen, de legalább nekünk csak egy könyvet kell elolvasni! Önök hányat olvastak már a sajátjaik közül?
Ez nagyon hatásosnak bizonyult, mert „asztaltársaink” olyan hahotába kezdtek amihez képest az eddigiek csak szolid mosolygásnak tűntek. És ezúttal már magukon nevettek, hiszen nagy eséllyel egyetlen egyet sem olvastak. A buddhista szertartások is többnyire tibeti nyelven zajlanak, amiből éppen annyit értenek mint mi egykor a latinból. A kérdésem tehát éppen annyira tapintatlan és merész volt mint az övék. Mégsem sértődött meg senki és képesek voltunk őszinte humorral és (ön)iróniával elfogadni a tényt: a vallások fokmérője nem lehet a szent könyvek száma, de talán még azok tartalma sem.
Mégis, akkor hogyan dönthetjük el, hogy kinek „igazabb” a hite?
Sehogy.
A hit önmagában nem lehet „igaz”. Csak mi, az emberek tehetjük azzá, és pedig úgy, hogy figyelembe vesszük azokat az alaptételeket, amelyek valójában mindenhol ugyanazok. A szokások, az ünnepek, akár még a feleségek száma is népenként, országonként, történelmi koronként és társadalmi helyzetenként változhatnak. De ettől szép dolog a vallás. A saját képünkre formálhatjuk, miközben mégis a békés együttélés alapvető szabályaira tanít bennünket.
Legalábbis szeretném ezt hinni. Mint ahogyan azt is, hogy az égiek valahol, ott abban a percben, éppen olyan jókedvűek voltak mint mi. Vicces volt belegondolni, hogy Buddha talán a térdét csapkodta a nevetéstől, miközben Isten a hasát fogva hahotázott. Talán még Allah is megengedett magának egy halovány mosolyt.
Persze, lehet, hogy nincs igazam. Egy dologban azonban biztos vagyok:
Miközben a történelem során, sőt sajnos még napjainkban is, számos emberéletet követelt/követel a vallási nézetek különbsége, 5 ember egy aprócska jurtában, valahol a semmi közepén, képes volt olyannyira szívből nevetni, hogy akkor, abban a pillanatban megszűntek magyarnak, mongolnak, buddhistának, kereszténynek lenni. Egyszerűen csak emberek voltak. És én hinni akartam, hogy minden ember tiszteletben tudja tartani a másik véleményét.
Ettől persze még mindenki a maga istenében hisz, és ez így is van rendjén. Hiszen ha mind egyformák lennénk, akkor min nevettünk volna ilyen jóízűen?
Aztán lassan alábbhagyott a jókedv és az előttem gőzölgő tálra meredtem.
Bárcsak annak idején is ilyen egyszerűen intézték volna el a nézetkülönbségeiket a keresztesek és a szaracénok. Esetleg a Pápának is be kellett volna dobni egy falat sült oldalast Kálvinnal. Vagy talán Pilátus is megoszthatta volna az aznapi vacsoráját azzal a názáreti fickóval és jót nevethettek volna az egészen.
De nem ez történt.
Időközben mindenki elcsendesült a jurtában. Talán éppen hasonló gondolatokkal foglalatoskodtak mint én, ugyanakkor mégsem lehetett nem észrevenni, ahogyan időről-időre átfut egy-egy felhőtlen mosoly az arcokon.
A máj nem igazán jött be az előbb, így, egy, a körülményekhez képest gusztusosabbnak tűnő tüdődarabkát szúrtam ki.
Miközben jóízűen beleharaptam a korántsem jóízű, félig főtt tüdőszeletbe, rá kellett jönnöm, hogy valójában nem is az a kérdés, hogy létezik-e Isten, Buddha vagy Allah. Sokkal inkább az, hogy van-e humorérzékük.