Kegyetlen állkapcsok

A bérgyilkos arcán nem látszik érzelem, ahogy a Mezőgazdasági Kutató Intézet főbejárata felé lépked. Fehér köpenyt és szemüveget visel, mint a többi tudós, hátát meggörnyeszti, hogy csökkentse magasságát. Nem akarja, hogy az őrök a normális testtartásából következtetéseket vonjanak le és felvetődjön bennük a kérdés, mi lehet a szakterülete.
A férfi specialista, efelől nincsen kétség, de csupán annyit ért a búzatermesztéshez, akár az itt dolgozó tojásfejűek többsége. Tudja, hogy az épület homlokzatára vésett felirat megtévesztés, mert a komplexumban tevékenykedő kutatók igazi feladata az időutazás kifejlesztése. A behatoló tisztában van vele, a kormány fejesei minden pénzt megadnának érte, hogy állig felfegyverzett elitcsapatokat küldhessenek rég letűnt korokba.
Belépője felvillantása könnyedén bejuttatja a férfit, először is, mert tökéletes hamisítvány, másodszor pedig azért, mert a huszonnégy órás váltásokban dolgozó őrök nem ismerhetnek mindenkit. Faarccal útjára engedik, gyűrött képükön unalom tenyészik.
A bérgyilkos nem visel fegyvert: semmi szüksége rá, puszta kézzel is képes ölni. Semmilyen idegen anyagot nem jeleznek a műszerek, ő maga a halált hordozó eszköz, amelyet egyetlen berendezés sem képes kimutatni.
Magabiztosan halad az előtte húzódó folyosón. Senkinek sem jut eszébe megállítani, frissen vasalt köpenye és vékony szemüvege tökéletes védőpáncél a külvilággal szemben. Gondolatban végigfuttatja a rendelkezésére álló adatokat, míg lélekben az áldozat likvidálására készül.
A célpontot Donald Münsternek hívják, és ő az egyik ász az intézetben, aki minden jel szerint, hamarosan eléri a nagy áttörést – legalábbis tíz évvel fiatalabb felesége, Stacey szerint. Münsternek már kisállatok százait sikerült előre-hátra küldenie a téridőben – sőt, épségben vissza is tudja hozni őket. Az idősödő géniusznak az okozza a legnagyobb szívfájdalmat, hogy rágcsálónál fejlettebb idegrendszerű organizmust még nem tud felhasználni kísérleteihez, pedig kisajátíthatta az intézmény városnyi méretű alagsorát, ahol hörcsögök milliói várják a ketrecekben sorsukat.
„Valóságos kisállat-légiók” – gondolja a bérgyilkos unottan, akit hidegen hagynak kiszemelt áldozata eredményei, akárcsak a tudós nejét. A nő már csak a ravatalán szeretné viszont látni élete párját, hogy végre feleségül mehessen francia származású szeretőjéhez, a bankár Jean Baptisthoz, aki a saját tőkéjéből biztosította a vérdíj első felét.
A bérgyilkos a legközelebbi alagsori lejárat felé veszi az irányt, amire könnyen rátalál, mert memóriájában ott lapul az Intézet hipnózisban bevésett alaprajza.
Sűrű, nehéz, csakis kisállatokra jellemző pézsmaszag csapja meg a hívatlan vendég orrát. Szétágazó folyosók és üres ketrecekkel teli termek tárulnak az ítéletvégrehajtó szeme elé, apró kennelek bádogvárosa, amely miniatűr fegyenctelepre emlékezteti. Pontosan tudja, merre találja Münster központi vezérlőtermét, aki a bonyolult irányítópult előtt ül magába roskadva. A tudós mögötti monitorokon fehér zaj látszik csupán, mintha a koros férfi hirtelen megszakította volna az adást, amely túlságosan felkavarta.
A bérgyilkos látja a teljes egyezést a megbízóitól kapott hologrammal, mégis rákérdez: – Dr. Münster?
– Azért jött, hogy végezzen velem – mondja az öreg fásultan. – Tudom, mert néhány perccel ezelőtt véletlenül sikerült ablakot nyitnom a jövőre és láttam, ahogy megteszi.
– Baromság – mondja a közeledő látogató hidegvérrel, miközben átfut az agyán, hogy a prof még, ha blöfföl is, beletalált a céltábla közelébe -, nem akarom bántani…
– De igen! – vág közbe a prof rászegezve megtört tekintetét. – Huszonnégy órán belül találkozik a feleségemmel és a szeretőjével, a Norris Pláza tetőteraszán, az Óceanáriumban, a nagy fehér cápa akváriumánál, hogy átvegye a vérdíját.
– Ha így van, akkor nincs szerencséje – mondja a bérgyilkos. – Későn nyitotta ki azt az időablakot, már nem tehet semmit!
– Igaz – ismeri el Münster. – Csak a bosszú maradt.
– Miféle bosszú? – nevet fel hóhéra és megfelelő távolságon belülre érve egy támadó kobra gyorsaságával sújt le rá.
Egyetlen ütéssel öli meg, melyet már annyiszor gyakorolt, hogy vakon is meg tudná csinálni. Az öreg nyakcsigolyája száraz roppanással törik el, miközben esetlen bábuként zuhan hanyatt. Nem marad benne szikrája sem az életnek, megüvegesedő tekintete tompán csillog a neonfényben. Bár erőszakkal oltották ki életét, mégis különös elégedettség árad belőle.
A bérgyilkos elbizonytalanodik, legszívesebben összezúzná valamivel a békés arcot, de leküzdi a késztetést, mert pszichopatához illene, nem egy profihoz. Vállat von, a feladatát elvégezte, Dr. Münster már csak az utolsó ítélet napján találkozik a nejével.
A tettes minden probléma nélkül kijut az Intézetből, de megmagyarázhatatlan hiányérzet fogja el. Ösztönei azt súgják, hogy átsiklott valamilyen fontos tényen. Felettébb idegesíti, hogy nem találja a megoldást, de végül megnyugtatja magát.
„Mindegy – biztatja magát –, nemsokára túl leszek a találkozón és elfelejthetem az egész históriát. Münster bosszúja megmarad beteljesületlen vágyálomnak.”
Maga sem érti miért, de nem hisz önmagának.
*
A bérgyilkos a megadott időben a kijelölt helyen várakozik, felhajtott gallérral és szemébe húzott kalappal, miközben a tetőn süvítő szél jeges ujjaival réseket keres ruházatán.
Mögötte gigantikus akvárium magasodik, melynek lakója a tengerek legveszélyesebb ragadozója, egy óriás fehér cápa. Hátuszonya késpengeként hasítja a vizet, miközben ingerülten köröz szűkös területén. Gyűlöletet lövellő tekintete elárulja, hogy esélyt sem adna a bőrkabátos férfinak, ha az üvegfal nem feszülne közöttük.
Az ítélet végrehajtó megborzong, amikor rápillant, és nem a hidegtől. Nem tartja magát gyáva alaknak, de a cápáktól gyermekkora óta retteg. A Hammer névre keresztelt tengeri szörny háromszög alakú fogainak látványa homályos félelmet ébreszt benne, szinte érzi, ahogy a kegyetlen állkapcsok csontokat, izmokat átharapva a húsába mélyednek – noha tudja, ez képtelenség.
Ezúttal fegyvert is hozott magával, mert hullákkal szegélyezett pályafutása során találkozott már megbízókkal, akik elvarratlan szálnak tekintették csupán: olyan valakinek, akit könnyebb hidegre tenni, mint kifizetni.
Az égen sötét fellegek torlódnak, miközben a férfi ujjait a fegyvere markolatára fonva, feszülten vár. Ösztönei azt súgják, vihar készül, talán az ingerelte fel az üvegfal mögött keringő ragadozót.
Inkább hátat fordít neki és a feljáró irányába mered, ahol a frissen megözvegyült Stacey Münster bukkan fel zselézett hajú lovagjába kapaszkodva. Megbízói zavartan felé indulnak. Joviális álarcként megmerevedő vonásaikon látszik, hogy kínos számukra a helyzet. Persze tudják: ha az ítélet végrehajtónak kéne megkeresni őket, az sokkal kellemetlenebb lenne.
Mikor karnyújtásnyi közelségbe érnek, a puhány francia köszönés nélkül Pierre Cardin kabátja belső zsebébe nyúl, a gyilkos izmai pedig reflexszerűen megfeszülnek, bár igazából nem vár támadást. A bőrkabátos férfi elernyed, mert látja, hogy a tisztára mosott ujjak tömött borítékot szorítva bukkannak elő, de a fegyver agyát nem ereszti el, az alatt sem, míg szabad kezével a csomag után nyúl.
Ekkor valami koppan bőrdzsekije ujján.
A bérgyilkos először azt hiszi, hogy talán egy korán érkező esőcsepp, a készülődő zivatar elbizakodott előőrse, de a kabátjára hulló valami túlságosan nagynak és súlyosnak tűnik. Mi több szőrösnek is. A döbbent férfi lába elé egy hörcsög pottyan izgalomtól felmeredő bajusszal.
A groteszk jelenség teljesen érthetetlen, s ez benne az ijesztő. Az ítéletvégrehajtó agya tehetetlenül keresi a magyarázatot, miközben keze félúton a boríték felé megdermed a levegőben.
Az égből újabb nyifogó hörcsögcsapatok érkeznek, mintha a gomolygó felhők okádnák magukból őket. Ez a szerelmespár arcvonásaira is szorongást varázsol, megrepesztve könnyedségük merev maszkját.
A hörcsögesőből sűrűsödő zápor kerekedik, a kisállatok teniszlabdaként pufognak Hammer akváriumának üvegén, vad tombolásra késztetve az állatot, amely pörölyként vágódik az átlátszó falnak.
A sóbálvánnyá dermedő bérgyilkos tudata egyszer csak megvilágosodik, rádöbbenve mi történik körülötte…
Münster a halála előtti pillanatban nyitva időablakot, felfogta, hogy ütött az órája. Egyetlen utolsó, briliáns húzásra azonban még maradt ideje, mielőtt elérte volna a végzet. Kivégzőjének eszébe ötlik a megmagyarázhatatlan hiányérzet, mikor kihűlt áldozatát hátrahagyta. Most végre rájön, hogy mi okozta…
Az alagsort betöltő ketrecpark üresen tátongott, holott hemzsegniük kellett volna odalent a kísérleti állatoknak. Az idős professzor minden rágcsálót egyszerre küldött előre a jövőbe a találkozó időpontjára, hogy beteljesítsék bosszúját.
A hörcsögvihar elsötétíti az eget, miközben a rágcsálók vég nélkül özönlenek a múltból, puszta tömegükkel sodorva le a tetőről a kétségbeesetten sikoltozó özvegyet és szeretőjét. A bérgyilkosnak néhány pillanatig csalóka fedezéket biztosít Hammer akváriuma, ami nem sokkal később megszűnik, mikor a fenevad újabb rohamától hajszálvékony repedések futnak végig az üvegen, melyeket tovább rombolnak a minden honnét zuhogó eleven lövedékek.
Az akvárium fülsértő recsegéssel darabokra törik, s a felszabaduló víztömeg falevélként sodorja el a bőrkabátos férfit, aki a mélybe zuhan, reménytelenül próbálva előrántani revolverét. Hosszú szabadesés várja, de sejti, hogy nem a becsapódás fogja megölni. A vele együtt repülő Hammer fogsora darálóként közeledik felé, és a bérgyilkos tudja, borzalmas lesz, amikor a kegyetlen állkapcsok utolérik, és a testébe marnak…