A kislány tízéves korában értette vagy sem a körülötte folyó dolgokat, nem tudjuk. Ő sem, hogy miért történt meg vele, egyszerűen élte az életet ami megadatott neki.
Anyukája szerette vagy nem, ezt sem tudta. Érzelmi megnyilvánulásaiből többnyire a verést tapasztalta, mert fájdalmat okozott neki, illetve a verés előtti állapotot, amikor félt, mert nem tudta mi lesz. Megmenekül vagy sem. Nem tudta, mert váratlanul érte, minden egyes alkalommal. Ez attól függött, hogy anyukája milyen állapotba került. A gyógyszerektől kábult álomba, vagy felfokozott, pörgős őrületbe.
Rosszat nem tudott rá mondani senki, mert mindig tiszta ruhába járatta őket a húgával, meleg, ízletes, frissen főzött étel is jutott az asztalra mindennap, csak azt az odabújós szeretetet nem érezte sohasem.
Reggelente édesanyja kakaót készített neki, sötét színű porból főzött, igazi tehén adta tejből, amit a csarnokból hozott a kislány előző este.
Szeretett oda járni. Furcsa, nagy kádakból ide – oda folyt a fehér habzó álom. Előfordult, hogy hazafele öntött a tejeskanna tetejébe és élvezettel felhörpintette, annyira megkívánta.
Mariska néni fehér gumicsizmát viselt. Később gondolt vissza rá, hogy az asszonynak lehetett vagy negyvenhármas lába. A teste sem maradt el tőle, széles háta tartotta egyenesen erős mellkasát . Mint egy szobor, olyan mereven. Fején fehér mintákkal szórt kendő, szorosan kötve, nehogy elszabaduljon valami kósza, huncut tincs alóla. Kemény nő, mondják az ilyenre.
A kakaó a boldogságot jelentette neki. A cukros tartalmas lé melegítette a gyomrát és pici szívét is. Amikor a szájához emelte a két decis bögrét, attól fogva nem tette le. Apró kortyokban csusszant a torkán. Szuszogott, de itta, mert jó volt.
A falu egyik végén laktak, az iskola messze, irdatlanul, a település másik oldalán. Járművével, hátán a mustársárga táskával, útra kelt. A kék biciklivel sokat tekert, mire az intézmény közelébe ért. Kerékpárt nem lehetett hagyni az iskolánál. Nem is firtatta az okát, elfogadta. Talán Elemér bácsi miatt, aki ott lakott a családjával egy ideig a suli épületében, egy lakásban. A tanító rendkívül szigorúan viselkedett velük, egy pisszentést sem lehetett hallani a csoportból, ha ő kísérte őket ebédelni az óvodába kb. másfél kilométer távon.
Amikor működött a kis kék bicaj nem volt gond. Tekerte szorgalmasan és betette Józsi bácsiékhoz, aki anyukája testvére volt. Így tárgyalták le. Legalábbis ezt tudta. A férfiról kevés emléke akadt, soha nem beszélt vele. Szomorú szemei maradtak meg gondolataiban, más nem. Katus nénit a feleséget is csak elvétve látta. Nem is nagyon vágyott rá. Furának tartotta. Aztán egyszer mikor idősebb lett hallotta, hogy Józsi bácsi felakasztotta magát a hátsó kamrában, ahol a kukoricát darálta. Alig pár méterre attól a helytől, ahova a kis kék biciklit szokta támasztani.
4 hozzászólás
Kedves Edit!
Érdekes történetet hoztál, amellyel kapcsolatban olyan érzéseim vannak, mintha (bár ez nincs jelezve) valaminek a bevezetője volna. Amennyiben így van, érdeklődéssel nézek a folytatás(ok) elébe. Amennyiben "itt a vége", úgy az valóban drámai lenne.
Laca
Laca, képzeld többeknek ez az érzése, higy folytatásért kiált. Tulajdonképpen ebből egy regényt lehetne írni, csak nem tudom hogy fogjak hozzá.
Különös hangulatú a prózád is. Egy darabka vidéki élet, egy pici valóság ebben a rohanó világban, ahol minden automatizmus, még a szeretkezések rendje is szabályozott.
A természetes valóságot látom ebben az írásban, minden hatásvadász gondolat nélkül. Egyszerűen tragikus, és reményt keltő, mint maga az élet.
Szeretettel,
Janó
Köszönöm, hogy olvastad Janó!
Nincs hozzáfűznivalóm.
Profin látsz profin írsz és Emberien érzel.
❤