Kémregény

A magas, csinos nő combközépig érő ballonkabátban sétált be az elegáns kávézóba. Ahogy leült az asztalhoz, már elő is vette a cigarettatárcáját és egy gyors mozdulattal, mintha csak a ruháját igazgatná, ellenőrizte a pisztolyt. Kis méretű, női fegyver volt, éppen az ő kecses kis kezébe való. Rendelt egy kávét, és az órájára pillantott. Az embere késik. Már itt kellene lennie. Ahogy megérkezett a feketekávé, hirtelen kihúzták a vele szemben levő széket. A nő felnézett a magas, bajuszos férfira, aki mélyen a szemébe húzva viselte a kalapját. Várt a megbeszélt mondatra, a jelre.

– Nem keserű így cukor nélkül? – kérdezte a férfi, és levette a kalapot.

– Csak annyira, mint az élet – válaszolt a nő, és elmosolyodott.

A férfi szeme elismerően megvillant. Benyúlt a felöltője belső zsebébe, és apró, becsomagolt tárgyat húzott elő.

– Íme a mikrofilm. Még ma el kell juttatnia az összekötőhöz. Értette? Még ma, ez nagyon fontos.

A nő biccentett, s miközben felállt, tenyerébe zárta az apró kis csomagot. Mintha csak csókot lehelne az arcára, a férfi füléhez hajolt.

– Nyugalom, értem a dolgomat… Mindjárt be is mutatom. Látja a szomszéd asztalnál azt a férfit, aki újságot olvas? Az egy spicli, már akkor kiszúrtam, amikor bejöttem. De a mai jelentését már nem fogja leadni…

A bajuszos döbbenten nézte a törékeny nőt, ahogy az újságot olvasó férfi felé közelített. Egy kedves mosoly, pár figyelmetlen pillanat, amíg az újságos a zsebórájára nézett – és az apró tabletta már bele is pottyant a kávéscsészébe. A nő ringó csípővel indult az ajtó felé, s már az utcán lépdelt, amikor az újságos fickó szája habzani kezdett, végtagjai görcsbe rándultak.

***

– Mama, ez a történet annyira vagány! Pont egy ilyen izgalmas karakterről kell írni az irodalomórára. Tudtam, hogy téged kell kérdezzelek, neked mindig él egy történet a fejedben!

A tizenhat éves Sophie ragyogó arccal nézett a nagymamájára, a nyugdíjas írónőre. A hullámos ősz hajú, még mindig méltóságteljes, elegáns asszony elmosolyodott.

– Bármikor szívesen segítek neked kislányom, csak szólnod kell.

– Tényleg voltak a világháborúban ilyen bátor nők, mama? Hogyhogy nem féltek? Le is bukhattak volna! – Sophie megborzongott. Szerette a nagymamája izgalmas regényeit, de azért nem élt volna abban a korban.

A nagymamája mosolygott.

– Bizony, Sophie, akkoriban mást hívtak bátorságnak, mint manapság. De mi lenne, ha teáznánk? Behozod? Addig előkészítem a kekszet.

Ahogy unokája kiment az ajtón, kihúzta a fiókot, és elővette a gyömbéres kekszet. Rátört a nosztalgia, és egy pillanatra felpattintotta a duplafenekű fiók álcázott alját. Kicsi pisztoly lapult a sarkában, amolyan női fegyver, kecses kis kézbe való.

*

Vége