Sok száz éve járják a világot a legendák különféle Szindbádjai, néha ugyan kissé megtörten, de még mindig férfiasan hajtják a nőket, szüzektől a legutolsó cemendéig, sőt kifejezett örömöt találva ezen utóbbiban – mert nem mindenki vágyik arra, hogy tanító bácsi módjára emelgesse a pálcáját, sőt azt se bánja, ha egy kis hiba van a kréta körül.
Néha természettudományos furcsaságok vonzzák a Szindbádokat, például a titokzatos barlang Perzsiában, amelybe bárki bemehet, nézelődhet, de ha megpróbálna leülni a földre, vagy akár csak többször meghajolni, biztosan megfulladna a grotta mérges gőzeitől. Indiában van egy templom, amelynek közepén állandóan lobog a tűz, és sehogy sem lehet eloltani. Boldog-Arábiában él a zöld vitéz; ha jókedvében találják, elvezeti az utazókat az örök fiatalság forrásához. Szindbád is elment egyszer, de hitte is, meg nem is, ezért sikeredett az ajándék felemásra: keresi ugyan a kalandokat, de már nem élvezi. Minél okosabb az ember, annál siralmasabbnak találja az úgynevezett élvezetet.
Persze ott van még az elefántokat emelgető Rok madár is, a csodálatos Fabergé-tojással, amely annyira giccses, hogy az már gyönyörű.
Lassan megunta Szindbád ezeket a térbeli kalandozásokat, és elfordult az idő felé. Ehhez aztán tudni kellene, hogy mi az idő. Egy nagyon híres ember mondta: Ha nem kérdezed meg, pontosan tudom. De ha megkérdezed, nem tudok válaszolni.
Az indiai bölcs se tudja jobban, de azért sok-sok részre osztja, amelyek közül a legkisebb a nimesa, a pillanatnak az a töredéke, amelyben a napfényben felcsillanó porszemet észleljük. Ennyi nimesa egy kastha, annyi kastha egy lava, és így tovább, egészen a sok milliárd éves ciklusokig, amelyekre olyan könnyen rámondjuk, hogy mérhetetlen vagy végtelen. De Szindbád nem osztotta fel egységekre azt a valamit, aminek még a meghatározása is bajos. Egyébként neki csak kétségei voltak, esetleg háromságai vagy négységei, már mint, ha a leányzók beletörődtek; ilyesmi nem jön sűrűn, mert melyik dáma teszi ki magát szívesen egy másik dáma kritikus tekintetének?
A mindenféle lehetséges idők közül Szindbádot egyedül a múlt érdekelte. Szerette volna újraélni a régi, sőt a legrégebbi eseményeket – az estét, amikor teljesen váratlanul bukkant fel a sápadt szépség, bordó kabátjában, amelyet nem lehetett eltéveszteni, mert az egész városban nem akadt még egy olyan. Már a színe is nagyon különleges volt, a bordóhoz állt a legközelebb, de aztán mégsem. A tünemény az Üllői úton suhant végig, ami hihetővé tette volna a legnagyobb csodákat is, merthogy az Üllői úton lakott a mester, egy ormótlan, szürke házban, melynek sarkán egymásba kapaszkodva táncolt a három grácia. Nem volt semmi funkciójuk, nem kellett a magasba emelniük unalmas timpanonokat, ők csak táncoltak, ezen a teljesen valószínűtlen helyen, kissé szecessziósan vagy bolondosan. A sápadt szépség sosem ismerte be, hogy ott járt volna azon a napon; így hát egészen biztos, hogy jelenés volt – de nem, csak árnyék a falon, víg viganója villan valkonon, dalolta volna a másik költő, aki szintén előszeretettel barangolt a lélek magányos tájain.
Milyen sok az újraélni való! A lány, aki összegabalyodott egy neves operaénekessel, és minden filléres, kispolgári hajlékban őt irigyelték. Neki sikerült! Persze, könnyű a szépnek! Jogtalan előnnyel indul a versenyeken, mint a kollégáinál is lepkésebb zsoké. Meg kellene tiltani, hogy szépek is nevezhessenek, szeplőket kellene maszatolni az orrukra, tövig vágni a göndör hajukat, fogaikat sárgára festeni. Szindbád egyszer a villamoson találkozott ezzel a lánnyal, sugárzó mosolya beragyogta az egész szerelvényt. Aztán ugyanez a lány egy forintot kért kölcsön, nagyon alázatosan, hogy meg tudja venni a villamosjegyet. Ó, akkoriban kettőt is adtak egy forintért, micsoda kavalkádja az olcsóságnak! Kettő-hetvenért egy hétig lehetett utazni a diákbérlettel, sajnos, csak négy „viszonylaton,” és a kalauz gondosan lyukasztgatott. Az értékes forintot nem adták meg, örökre elveszett, és csak gyanítani lehet, hogy ugyanez történt az összes többi, jó magyar pénzzel, a pengővel és a koronával is; a föníciaiak nagyon elrontottak valamit, amikor az általános egyenértékest feltalálták.
A régmúlt ízeire is nagyon vágyott Szindbád, még a kaisersmarnra is, amely végigkísérte az egész gyerekkorát. A kaisersmarn nem más, mint cukros rántottában sült dara. Jobb helyeken kissé odakapatták az alját, barnára vagy feketére, állítólag ez volt a legfinomabb. Lekvár járt mellé, sárgabarack, amelyből annyi volt akkoriban, hogy Dunát lehetett volna vele rekeszteni – néha szilva, az is megtermett a kertben, de a szilvából többnyire „brecska” készült, átmenet a lekvár és a kompót között. A szilvát le kellett darálni ahhoz, hogy brecskává legyen, és néha megtámogatták egy kis rummal, ami csak jót tehet minden gyümölcsnek. Viszont soha, semmilyen körülmények között nem díszítették szilvamaggal. Csak a barackmagot volt szokás meghámozni, akkurátusan, pár szemet bevetni a lekvár közé, hadd örüljön a szépre-jóra fogékony gyerek.
Akadt egy csók is az emlékek között, amelyet szívesen újra kóstolt volna Szindbád; bizonyos tekintetben ez volt az első, és meglehetősen ügyefogyott.
Szindbád a lányok táborát erősítette azon a napon. Mindössze tizennégy éves volt, és messze nem légies jelenség. Sötétkék mackónadrágot, tyúkláb mintás mellényt viselt, amelyhez a nagymama kötött-horgolt fenséges ujjakat. Paisley kendő járt a toaletthez, ex mamaszekrény, de akkoriban ilyen volt az egész világ; senki sem azt nézte, csinos-e, csak azt, hogy elég szellős, elég meleg.
A kölkök rugalmasan alkalmazkodtak a helyzethez. 1955-öt írtunk ekkor, és mi más lett volna a szórakozás teteje, mint a mozi, a vasárnapi matiné két forint, az esti, komoly program kettő-ötven. Ilyenkor felléptek az artisták is, általában két szám, szaltók és egyéb bakugrások a filmvászon előtt, máskor egy szánalmas bohóc, rosszindulatúan vicsorgó majom, bűvész, aki cilinderből húzta ki a zöld ászokat, akár hatot is egymás után. Az artista műsor volt a fénypont, maga a film mellékes, többnyire lelkesítő epizódok a nagy októberi szocialista forradalomból, a még nagyobb honvédő háborúból, és egyszer, egyetlen egyszer, „Vadállatok a fedélzeten.”
A csók azonban mégsem itt, a mozi jótékony sötétjében következett be, hanem egy nyírfa tövében, úgyis, mint késő esti hazakísérés záróköve. Szindbád oda is tartotta a száját, meg el is kapta, félúton történt meg az érintkezés, amely első csók néven vonult be a privát történelembe. Ekkor Szindbád, a jól nevelt kislány maskarájában, megkérte Józsit, hogy ne kísérje tovább, mert mama és nagymama kinézhetnek a zsalugáter résein, és jaj, mi lesz. Józsi megértően bólintott, és visszaindult a Czabán Samu tér felé, még annál is messzebb, az egyik aradi vértanúról elnevezett utcába. Szindbád azonban soha nem fordult meg ebben az utcában, ezért ez nem is képezhette a nosztalgia tárgyát.
Nem sokkal ezután jött a nagy tragédia, amely Szindbád bensőséges leányi életét alapjaiban rengette meg. Józsi szakított – mit is beszélek, dehogy szakított, egyszerűen csak szakadt, leszakadt a rózsaláncról. Soha nem derült ki, hogy miért! Nem volt több csók vagy elkísérés, árnyéka sem a magánbeszélgetésnek.
Józsi bűnbánóan tért vissza szíve korábbi, bár nem örök szerelméhez, Krisztics Nánihoz, aki már akkor felháborította az egész lányosztályt, amikor kijelentette, hogy nem lesz se „orvos,” se „mérnök,” ötvös lesz – mi az? Mert a lányok leginkább csak Ötvös-Eötvös Józsefről tudtak, aki A falu jegyzőjével borzolta a kedélyeket.
Hogy aztán tényleg ötvös lett-e Krisztics Náni, én azt nem tudom.
A sosem tisztázott félreértés, sértés, durva megcsalás ott maradt Józsi és Szindbád között, örökre megbeszéletlenül, pedig később, négy vagy öt év múlva még találkoztak egyszer a Felszab téren, ahol a legtöbb a pünkösdi rózsa-árus és a galamb; Józsi hazakísérte Szindbádot a világ végére, csókolóztak is, most már némileg nagyobb gyakorlattal – de hogy miért nem tisztázták a szakítás körülményeit, én azt nem tudom.
Egy üres napon Szindbád kivillamosozott az 55-ös végállomására, ahol a nem tudni, miért tujának nevezett villamos egy hurkot csinált, ráfordult a Kossuth utcára, eldöcögött a református templom és a ház előtt, ahol egykor Babits – aztán sokáig kocsma – igen, nagy valószínűsége van annak, hogy ebben a házban írta ezt az örökbecsűt: „egy döglött villamos állong.” A döglött villamos lehetett 55-ös, amely egy rozzant felüljárón billegett keresztül; a felüljáróról a javító-nevelő intézet kertjébe lehetett látni, ahol egy régi kápolna az épület hajdani, épületesebb funkciójára emlékeztetett. Lehetett továbbá 12-es, amely ugyanazon sínpárokat alulról, egy büdös alagútban keresztezte. Szindbád meg akarta tekinteni a régi iskoláját, az iskola egy részét, mert hely hiányában szét kellett dobálni az osztályokat. A Kossuth utca a tizenhárom és tizennégy évesek birodalma volt, földszintes, tornácos ház, amely három oldalról ölelte körül a poros udvart. Itt volt az igazgatói iroda, azon egyszerű oknál fogva, hogy az igazgatónak ez volt a legközelebb. Néhány háznyira innen, szintén a Kossuth utcában lakott, amelyre nem igazán lehetett büszke a névadója. Kövezet nélküli, poros vacak, csenevész házak, kidőlt-bedőlt kerítés.
A kapu zárva volt, de mindegy is már, mert az iskola régen elköltözött. Valamilyen iroda foglalta el a hajdani tantermeket. Szindbád ellágyultan nézegette a tornác oszlopait. Ide támaszkodtunk, Csilla, Ili, Éva, Kati és a többiek, itt rágtuk a száraz kiflit; ez se megy már, hol vannak a kiflihez való fogak? A régi vasrács még megvolt az udvar körül, és az utolsó zugot is nagyszerűen be lehetett látni, egy szál fa, egy szál fű se rontotta el a tökéletes harmóniát.
Ekkor hirtelen nem egy hattyú merült fel a múlt ifjúság tündértavából, hanem Szabó Klári.
Szindbád ámulattal nézte ezt a lányt. Mit keres itt? Hány ezer éve annak, hogy utoljára látták egymást, sejtelmük se volt arról, hogy a másikból mi lett, eszükbe sem jutott. Szabó Klári mélyen megvetette az álmodozó, semmirekellő Szindbádokat.
Kicsi, szőke, szögletes, és rendkívül határozott volt, a legfélelmetesebb őrmesterek fajtájából. Beszélni nem szokott, csak utasított vagy pattogott. Színjeles tanuló, és zsigerből az, el sem lehetett képzelni egy fátyolos négyes társaságában. Egyszer megemlítette, hogy szeretne megtanulni angolul, mire Szindbád neki ajándékozta az egyik angol könyvét, nem is angol volt, hanem amerikai, vastag, liláspiros fedelű. És most, a sok-sok év távlatából fölharsantak a kemény, arcpirongató szavak. Szabó Klári felelősségre vonta Szindbádot: Te, miért csinálod ezt a Józsival?
Józsival nem volt semmi, a semminek is vége volt, ezért Szindbád nagy megütközéssel kérdezte: Mit csinálok én a Józsival?
Klári azt hitte, hogy bolonddá akarják tenni, és eldöntötte, hogy azt nem lehet. Kikérte magának a szocialista erkölcs nevében – tudja még valaki, hogy mi az? Nos, Szindbád nagyanyja levette a kopott, otthoni ruháját, magára csomózott néhány rongyot, föléjük rántotta a kiszuperált kabátot, amelyben palántázni szokott, és ebben a jelmezben vonult a taggyűlésre: ez volt a szocialista erkölcs. Szindbád egyre vörösebb fülekkel hallgatta a szigorú prédikációt, amelyben ez volt a Leitmotiv: Változz meg!
Változzak meg, de hogyan, és minek?
Változtasd meg élted, követelte már az osztrák is, a kifinomult költészet utolsó virága, de ő maga csak az arisztokrata hölgyeket cserélgette, sűrűn egymás után, akik amúgy eltartották, mélységesen tisztelték a szeszélyeit – Luise Schwerin grófnő, Elisabeth von der Heydt, Marie von Thurn und Taxis-Hohenlohe hercegnő, Comtesse de Noailles, Margot Sizzo-Noris-Crouy grófnő, és a többiek, Lou Andreas-Salome, Katharina Kippenberg, Nana és Mimi Romanelli, Eleonora Duse, Dory von der Mühll, Baladine Klossowska, széplányok, rosszlányok, festők, zenészek, múzsák – parancsolni könnyű, teljesíteni lehetetlen. Mit számít az, hogy az élet pontosan milyen? Képlékeny anyag, mindenki formál rajta egyet. A végén itt maradunk egy csomó felesleges emlékszilánkkal, mindegyik szép, és fáj valahol.
Hogy aztán Szabó Klári valaha is megtanult-e angolul, én azt nem tudom.
4 hozzászólás
Nagyon kíváncsi volzam hogy hová fogsz kilyukadni.Érdekes és színes volt.Grt:Z
utólag jutott eszembe, hogy "Szindbád" német szó, "Sünd'Bad", a bűnök fürdője.
persze nem kell komolyan venni, csak egy vicces gondolat.
Kedves Szindbád!
Élvezettel olvastam fátyolos emlékeidet, csipkevékony, finom gondolataidat, és fantasztikus soraidat, melyekből számos akadt ebben a békebeli ötvenes, hatvanas évekre emlékező, igazi Krúdys hangulatú, álmodozó elmélkedésben…
Gratulálok. Kitűnő alkotás.
Krúdy nem a kedvencem, csak A podolini kísértet. De annak egészen más a stílusa.
Ez valahogy jött, nem tudom, miért.