Képzelt valóság

– Mikor kezdesz?
– Két hét múlva!- Vágtam rá gyorsan.
– Nem félsz?
– Kinőttem már abból, hogy féljek bármitől is!- Mosolyogtam.
– Persze, tudom… de azért ez mégis … ööö… új. El kell költöznöd az ország másik felére.
Új emberek, új környezet, egyedül leszel. – Magyarázta Nóri.
– Egész életemben egyedül voltam. Ne félj! Nem fog gondot okozni a magány. – Kortyoltam bele a boromba.
– Ha jobban meggondolom, én is mennék a helyedben! Sokat tettél érte, hogy megkapd ezt az állást. – Gyújtott rá egy cigire, majd folytatta. Lehetek őszinte?
– Na ná! – Csillant fel a szemem. Szeretem az efféle kérdéseket, mert ezután mindig valami olyan jön, amin biztosan el fogok gondolkodni. Az asztal túlsó végéről könyökére támaszkodva közelebb hajolt hozzám.
– Megváltoztál!
Figyelte a reakciómat, de nem sok mindent tudott leolvasni az arcomról, egy ideje már senkinek sem ment. Elvettem tőle a füstölgő rudat, beleszívtam majd visszaadtam. Felálltam az asztaltól, felkaptam a kabátom, majd elindultam az ajtó felé. Megálltam a széken ülő lány mellett, a füléhez hajoltam és odasúgtam.
– Tudom!
Majd kisétáltam az ajtón és ezzel együtt az eddigi életemből is. Aggódó barátnőmnek igaza volt. Valami új vár rám, valami más. Egy ideje már erről álmodoztam, hogy az ország egyik legjobban menő cégénél dolgozhassam. Az elkövetkezendő pár napom a pakolásról, csomagolásról, baráti búcsúbulikról szólt. Elérkezett a nap, amikor indulnom kellett. Nem ez volt az első alkalom, hogy egyedül kellett laknom idegen városban. Négy óra autózás után meg is érkeztem a kiválasztott albérleti lakás elé. Kicsit nehezen találtam meg, de akiket megkérdeztem útközben, nagyon segítőkészek voltak. Felvonszoltam magam a 3. emeltre, ahol már várt egy kedvesnek tűnő hatvanas éveiben járó nő.
– Ha nem tévedek, maga lesz az új lakó a lépcsőházban. – Széles mosoly ült ki a néni arcára.
– Igen én! – Közben ledobtam két utazótáskát a lábamhoz.
– Segítsek felhozni a többit?- Kérdezte lelkesen.
– Azt igazán megköszönném!- Vigyorogtam.
– Na de jöjjön, először megmutatom a lakást. – Intett a kezével.
Már korábban láttam képeket a kuckóról, de élőben valahogy sokkal fantasztikusabb volt. Kis lakás volt, sosem szerettem a tágas tereket, mindig otthonosabban mozgok kis helyiségekben. Szóval kipipálhattam a lakáskérdést, jobb volt, mint amire számítottam. Költözködés közben, ahogy az idősebb nénik szokása, már faggatott is. Jobban jártam volna, ha neki is leadok egy önéletrajzot.
– És a férje mikor jön maga után?
– Nincs férjem. – Zártam rövidre a kérdést.
– Vőlegénye? Barátja?
– Egyik sincs, szingli vagyok, ha jobban tetszik, egyedülálló. – Magyaráztam a néninek úgy, hogy biztosan megértse.
– Pedig azt hittem, hogy majd megveszik a lakást.
– Attól, hogy egyedül lakom, még megvehetem, ha letelik a próbaidőm és meg lesznek velem elégedve a főnökeim. – Mosolyogtam a hölgyre.
– Biztos megtartják! Magácska igazán bájos teremtés.
– Köszönöm!
– Ha bármire szüksége van, nyugodtan szóljon, a földszinten lakom.
Máris megnyertem egy lakót, gondoltam magamban. Még volt pár napom az első munkanapomig, addig próbáltam beilleszkedni a lakók közé, megismerni a közeli boltok eladóit, a postást és minden olyan embert, akikkel illik összebarátkozni, ha az ember új helyre költözik. Bízva sikeremben a munkával kapcsolatban, az elkövetkezendő pár évben úgy is ez lesz a főhadiszállásom szóval nem sajnáltam az időt az emberi kapcsolatok építgetésére. Sokat bolyongtam a városban többször elmentem egy-egy útvonalon, ezzel is segítve az egyébként pocsék tájékozódási képességemet. Mire elérkezett a nap, hogy munkába kellett mennem, már biztonságosan mozogtam a lakásom és annak pár kilométeres körzetében.

– Mit lehet tudni az új munkatársról? – Kérdeztem.
– Nem túl sokat. Nő és állítólag fiatal. Ma kezd. – Vakkantott Marci.
– Aha, biztos sikerült megint valami tömegcsajt iderángatni, akinek semmi szakmai tudása, mint legutóbb.
– Lehet, majd kiderül, úgy is nem sokára itt lesz.
– Addig elmegyek, feladok pár levelet a postán, a főnök már megint engem bízott meg. Ha más nem, erre jó lesz a lány, hogy a postára szaladgáljon.

Kicsit furcsa volt álmaim kapujában állni. Évek óta dédelgettem ezeket a gondolatokat, hogy egyszer itt fogok dolgozni és hosszú idő után eljött a pillanat, amikor lehetőséget kaptam bizonyítani. Nagyon meglepett, amikor a vezetőség tagjai úgy fogadtak, mintha már ezer éve ismernének, pedig még csak egyszer találkoztam velük.

– Kedves Lilla! Örülök, hogy itt van! Köszöntöm hivatalosan is a cégnél. Jöjjön, bemutatom a munkatársait és az irodáját is elfoglalhatja. – Mosolygott kedvesen Balázs.
Balázs tipikusan olyan főnök volt, aki fiatalos, rugalmas, mindenki nyelvén értő és mindent megtesz azért, hogy a cég fejlődjön. Ő lett a közvetlen főnököm. Szimpatikus volt, azt hiszem én is neki, tudtam, ha rajta múlna, biztosan maradnék a cégnél. Ígérete szerint bemutatott minden munkatársamnak, akik szintén kedvesek voltak, csak a Marci nem lett a szívem csücske, tudtam, hogy jó pár randi meghívást vissza kell majd utasítanom. Nagyon pofás kis irodát kaptam, világos falak, sötét bútorok, mintha ismerték volna az ízlésem.

-Tamás! Gyere ide!- Kiabált Marci.
– Mi van már?- Kérdeztem.
– Ez a csaj! Hallod! Apám, uuuh!
– Ennyire gáz? – Nevettem.
– Megőrültél! Rég láttam már ilyen jó nőt! Szőke haj, kék szemek, telt idomok és mosolyog… rengeteget mosolyog. – Hadart izgatottan Marci. Megyek meg is kérdezem, hogy nincs e szüksége valamire.
– Várj! Majd én megkérdezem, kíváncsivá tettél, bár a te ízlésed ismerve… – Kacagtam barátian.
– Ha annyira akarod…- hagyta rám Marci.

Épp az újdonsült íróasztalom legalsó fiókjába derékig belebújva rendezgettem a holmimat, amikor kopogást hallottam.
– Igen? – Szóltam jól érthetően.
– Ne haragudjon, csak azért zavarom, hogy nincs e szüksége valamire? – Kérdezte az alig hallható hang.
– Nem köszönöm, egyelőre nincs. De ha egyszer sikerül kimásznom a fiókból és mégis hiányolnék valamit, mindenképp szólni fogok.

Ez a hang. Ezt a hangot ismerem. De hogy lehet? Hogy kerül ide? Nem lehet igaz. Mi folyik itt? Amíg ezekkel a gondolatokkal hadakoztam, a lány előbújt az asztal mögül és egyenesen rám szegezte tekintetét. Ekkora már nem bírtam magamban tartani.
– Lilla?- Néztem rá zavartan.
– Marci?- ő is nézett tágra nyílt szemekkel.
– Te vagy az új munkatárs?- Értetlenkedtem.
– Ha az évek alatt nem romlott túl sokat a szemed és még megismersz, akkor tudatom, hogy igen.
– Ööö… majd később beszélünk, de… de… most el kell intéznem valamit. – Nyöszörögtem.

Az elmúlt percek eseményein zakatolt az agyam. Fogalmam sem volt, hogy mi történt, hogy ez valóban igaz e, vagy csak valaki szórakozik velem. Mennyi volt az esélye, hogy pont ő kerül a céghez? Miért pont ő? Már rég lezártam ezt az egészet, most megint hallgathatom majd a múlt sérelmei miatta hisztijét, hogy hazudtam, egy mocskos disznó vagyok, kihasználtam, hülyének néztem. Ez nagyon nem hiányzik nekem. De tény, ami tény, tényleg jól néz ki most is, mint annakidején.

Ahogy kiment az ajtón éreztem, hogy azonnal le kell ülnöm. Újra ás újra csengett a fülemben: Lilla? Lilla? Lilla? Azt hittem szétrobban az agyam hirtelen. Hogy, hogy itt dolgozik? Úgy tudtam más városban él. Nagyon hevesen vert a szívem és a gondolataim nem hogy százai, ezrei suhantak át másodpercenként az elmémen. Próbáltam lenyugodni, tudtam, hogy bármelyik pillanatban újra láthatom és nem akartam, hogy világos legyen számára: még mindig szeretem, hogy 3 év után még mindig ő az egyetlen férfi, akire gondolni tudok. Ha eddig nem sikerült elfelejtenem, akkor mostantól muszáj lesz, hisz mindent, amit felépítettem, pillanatok alatt porrá zúzhat egyetlen közelemben történő lélegzetvételével.
Pár nap elteltével sem értettem, hogy kerülhetett ide. Furcsa érzések kavarogtak bennem, de inkább kellemetlenek, mint jólesőek. Amikor pár éve megismertem, egy kedves lány volt, aztán úgy éreztem, mintha egy sárkánnyal járnék együtt. Nem bírtam, ott kellett hagynom, nem csaphattam be magam, túl hamar alakultak ki érzések iránta, aztán amilyen gyorsan jöttek, úgy el is múltak. De azért csodálkozom, hogy eddig eljutott. Mindig is egy negatív ember volt, nem igazán voltak céljai, kitartónak sem mondanám, csak úgy bolyongott a világban nem találva a helyét. Teljesen más emberek voltunk, más anyagi körülmények közül kerültünk ki, mások voltak az elképzeléseink, Lilla inkább álmodozó volt, de nem tett semmit, én meg inkább realista szemlélettel bírtam. Csak a kapcsolatunk elején volt meg az összhang.

Teltek a hetek, megkaptam a melót. Meg voltak elégedve velem, de mindenkinek nyilvánvaló volt, hogy valamiért feszültség van köztünk Tamással, de azt gondolták, hogy nem vagyunk egymásnak szimpatikusak. Előfordul az ilyesmi. Próbáltuk egymást elkerülni, tartottuk a távolságot, ahogy két emberhez illik, miután együtt voltak, aztán rájöttek, hogy mégsem működik. Már rég nem sírtam miatta, talán évek óta nem. De amióta egy helyen kell vele dolgoznom, abból állnak az estéim, hogy haza megyek és zokogok… csak folyik, folyik az a nyavalyás könny. Viszont az évek alatt jó színésznő vált belőlem és megtanultam, hogyan kell leplezni az érzéseket, bár nem könnyű, ha az ember élete szerelmével napi 8 órában bármikor összefuthat, de ez sem fogott ki rajtam. Éjszaka kibőgtem magam és az kitartott addig, amíg haza nem értem, aztán kezdtem az egészet előröl. Már rég éreztem magam ilyen ramatyul. De legalább maga a munka jó volt és a fizetés is. Még azt is megjegyezte Balázs- vagy valami ilyesmit – hogy ha elég kitartó vagyok és elég tapasztalatot szerzek, még sokra vihetem a cégnél. És mi lehet a sikernél csodálatosabb?

Sosem voltam még egyetlen volt barátnőmnek sem munkatársa. Nem is lett volna ezzel baj, de egyre többet gondoltam Lillára, bár biztos csak azért van, mert mindennap látom. Úgy éreztem, hogy kezdek összezavarodni kissé. Gondoltam, hogy pár nap és majd lecseng ez az egész, de amikor láttam Marcit – bár nagyon jó barátom- hogy megkörnyékezi Lillát, hogy együtt nevetnek, hogy hozzáér, előfordult, hogy magamon éreztem Lilla puha kezeit. Eszembe jutott- bár már nagyon régen volt – amikor rám nevetett, amikor becézgetett. De micsoda hülye gondolatok, nevettem magamban. Hisz pontosan ismerem ezt a lányt, nem hiába nem alkotunk már egy párt. Vagy lehet, csak azt hiszem, hogy ismerem? Arra számítottam, hogy majd nekem ugrik és jön a marhaságaival, de nem. Nem csinált semmit. Mintha nem is léteznék, mintha sosem ismert volna. Mintha nem tudná a nevem, nem tudna rólam semmit. Mintha sosem feküdtünk volna egy ágyban, mintha sosem csókolt volna meg. De jobb is ez így, nem illettünk össze.

Minap mikor bementem az irodába, láttam, hogy Tamás az ajtóm előtt áll. Csodálkozva néztem rá, hogy mi a fenét akarhat. Kicsit zavartnak tűnt és ahogy sétáltam felé, folyamatosan csak mosolygott, de nem gúnyosan, kedvesen. Gyanakodva néztem rá.
– Mit szeretnél?- Kérdeztem hidegen.
– Téged vártalak.
– Na ne mondd! Ki gondolta volna… – Kezdtem kicsit flegmázni.
– Munka után ráérsz? Szeretnék veled beszélni. – Mondta határozottan, de mégis volt valami gyengédség a hangjában.
– Nem! Nagyon sok munkám van. – Utasítottam vissza gorombán.
Egésznap az járt a fejemben, hogy mit akarhatott mondani. De azt hiszem jobb, hogy nem derült ki. Biztos jött volna azzal, hogy megváltoztam és örül, hogy megtaláltam az utam blablabla. Na, pont Ő volt az a személy, akinek az elismerésére nem volt szükségem. Alig vártam, hogy leteljen a munkaidő és haza mehessek. Nem vágytam másra, csak egy forró fürdőre, meg némi meditációra. Ettől függetlenül mire haza értem, változott a terv. Ledobtam magam a kanapéra és elkezdtem kutatni az emlékeim közt, hogy valahol van pár üveg borom. Már ugrottam is értük. Telt az idő és az üres boros üvegek egyre nagyobb tábort alkottak, miközben meredtem a poharamra, mámoros tekintettel. Már későre járt, mikor kopogtak. Ki a frász lehet az ilyenkor? Le mertem fogadni, hogy a néni a földszintről. Nem voltam olyan hangulatban, hogy beszéljek vele. Nem nyitottam ajtót, de újra kopogtak. Még mindig nem szándékoztam kinyitni, de aztán egyre hangosabban és egyre sűrűbben döngették. Mintha tudták volna, hogy szándékosan nem nyílik az ajtó. Kezdtem egyre idegesebb lenni és eldöntöttem, hogy nagyon udvariasan, de annál határozottabban megmondom a nőnek, hogy hagyjon engem ma este békén. Megfogtam az ajtókilincset és azzal a lendülettel, amivel nyitottam, na meg némi borhatás segítségével, egy szempillantás alatt Tamás karjaiban találtam magam. Erre valószínűleg ő sem számított, mert igencsak meglepett arcot vágott. Pár másodpercig így álltunk az ajtóban, kipirult arcommal lestem rá, mint, aki még sosem látott embert, ő meg sziklaszilárdan tartott és mélyen a szemembe nézett, bár attól tartok nem sok mindent láthatott benne a kába tekinteten kívül.
– Mondtam, hogy beszélni akarod veled. – Törte meg végül Tamás a csendet.
– Ha már itt vagy, akkor gyere be, adok egy órát. – Nyögtem ki végül.
Miután sikerült beljebb fáradnunk és helyet foglalni, kezdtem az idegességtől kijózanodni. Élesebbek voltak a gondolataim, mint bármikor. Kicsit húztam az időt, csináltam egy fröccsöt, még az emlékeimben valahol élt, hogy tisztán nem issza a bort.
– Akkor ki vele, mit akarsz? – Még most sem voltam túl kedves.
– Újra megismerni. – Dőlt hátra a székén.
– Hmmmm – Próbáltam felfogni a hallottakat.
– Ennyi? Hmm? – Kérdezett vissza.
Felálltam és az ablakhoz sétáltam. Lassú, kimért léptekkel mentem. Igazából nem volt kérdés, hogy mit fogok válaszolni. Elhúztam a függönyt. Szakadt az eső. Kihajoltam és hagytam, hogy a hideg esőcseppek futkározzanak a fejemen. Miután szőke fürtjeim jól eláztak és úgy éreztem, kicsit magamhoz tértem visszazártam az ablakot. A hátam mögött éreztem a férfi testet, ahogy kezeit a derekam köré fonja és magához húz. Becsuktam a szemem és hagytam, hogy elernyedjenek izmaim.
Éreztem, hogy nem tud ellenállni. Éreztem, hogy még mindig szeret, mindenféle hideg és konok megjegyzés ellenére. Éreztem, ahogy a hideg hajszálak a mellkasomhoz érnek és átnedvesedik az ingem. Éreztem a formás derekát és azt is, hogy kissé remeg a teste, hogy uralkodom felette. A szoba csendjében szinte hallottam, ahogy dobban a szíve.
– Miért nem hitted el, amikor annakidején mondtam, hogy szeretlek?
– Nem tudom.
– És, ha most mondanám, elhinnéd?
– Már biztosan.
– Kezdjük újra.
– Nem lehet Tamás.
– Szóval még mindig haragszol, vagy te nem tudnál már szeretni?

Ezután magam felé fordítottam Lillát, látni akartam a szemeit miközben válaszol. Ki akartam olvasni belőle mindent, amit csak lehet, közben csodáltam, ahogy a vízcseppek végig futnak az arcán, majd csodás nyakán, egészen a mellkasáig, ahol eltűntek a blúza árnyékában, újra azt éreztem, hogy megőrülök érte. Olyan közel volt a szája az enyémhez, éreztem a forró leheletét, azok a dús, vörös… közben félbe szakította a gondolatmenetemet.

– Szeretlek, mindig is szerettelek és foglak is, de már nem tudnék veled lenni.
Mintha ezer tűszúrást éreztem volna a testem összes pontján. Kezeim leomlottak a derekáról és hátra léptem egyet. Zavartan néztem jobbra-balra. Nem tudtam mit tegyek. Mondjak valamit, vagy egyszerűen tűnjek el. Lilla csak nézett rám és szemébe újra ridegség költözött.
– Jobb lesz, ha most elmész és alszol egy jó nagyot. – Mondta Lilla szinte suttogva.
– Igen, valóban, majd holnap találkozunk.
– Holnap… – Volt valami furcsa a hangjában.
Évek óta most először kaptam dührohamot. Ordítottam, dobáltam az üres üvegeket, hatalmas lármát csaptam. Nem kaptam levegőt, zaklatott voltam, mint egy őrült. Utána ordítottam volna legszívesebben, hogy jöjjön vissza, legyünk együtt, próbáljuk meg még egyszer, aztán inkább utána vágtam volna legszívesebben az egész asztalt. Mérges voltam rá, hogy miért lépett be újra az életembe, mérges voltam magamra, amiért még mindig szeretem és mérges voltam az egész világra. Pár perc múlva, mint amikor lekapcsoljuk a villanyt, mintha más erők vették volna át az irányítást. Lekuporodtam a földre, befejeztem a sírást és bámultam magam elé.

– Jó, hogy jössz Tamás, bevinnéd ezt a borítékot Balázsnak? Rohannom kell. – Mondta Petra, aki csak egy munkatárs volt a sok közül.
– Be, persze, de mi van benne?
– Lilla felmondása. Sietősen távozott, de kérte, hogy továbbítsam.

Beléptem az ajtón, levettem a kabátom, Nóri már a harmadik üveg bort bontotta és a sokadik cigire gyújtott rá. Visszaültem vele szembe és a tőlem megszokott nyugodtsággal kémleltem a gomolygó füst homályát.