Zsuzsa kilépett az erkélyre, és beleütközött a május végi nap melegébe. Az égitest forró lehelete szinte perzselte a bőrét. Becsukott szemmel a fény felé fordulva engedte, hogy végigfusson testén a kellemes bizsergés. A csiklandozó lágy sugarak sálként ölelték át fedetlen nyakát, majd bebújva a pólója alá kéjesen cirógatták a meg-megfeszülő melleit. Zsuzsa a lélegzetét is visszatartva engedte, hogy birtokba vegye testét az éltető napsugár. Bőrének minden négyzetcentimétere szomjazott e forró ölelkezésre. Karján a pihe szőrszálak vigyázzállásban nézték, amint a libabőr vad versenyfutásba kezd a sárga fénysugárral. Felszaladtak a vállára, majd mintha a versengést lezártnak tekintenék, megállapodtak a lány tarkóján. Zsuzsa euforikus, halk nyögéssel köszönte meg a természetnek, hogy ezt a mindennapos csodát újra átélhette. Egy pár másodpercig még hagyta, hogy remegő-vibráló teste kiélvezze a napfürdővel történő szeretkezés boldogító utójátékát, majd alapos asszonyi elszántsággal kinyitotta a szemét, és a férjére nézett. Belepirult a gondolatba, hogy az ember hány- és hányféleképpen képes megcsalni a párját.
Zoltán, mint rendesen, a székében ült. A szék két hátsó kereke gondosan befékezve, kissé a nap felé fordítva. A férfi mozdulatlan lábait könnyű takaró fedte. Ám az atlétába bújtatott felső teste a melegtől kissé pirosan és izzadtan, az életerő, az egészség félreérthetetlen pompájában feszült neki a kerekesszék háttámlájának.
– Mintha nem is egy ember lenne, – gondolta a lány – a lábai élettelen bábok, semmirekellő, mozdulatlan, munkát adó végtagok, ellentétben az erőtől duzzadó, óvó-oltalmazó karokkal, melyek megnyugtató ölelésére folyamatosan vágyakozik.
A négy év alatt, amióta a székéhez kötötte az élet a párját, nem volt olyan nap, hogy legalább egyszer ne gondoljon a balesetre…
Átlagos, nyár végi szombat volt. Bevásárolni indultak a belvárosból a legközelebbi üzletközponthoz. Ő ugyanúgy, mint máskor, ha indultak valahova, most sem lett kész, és ezért a fésülködést már a kocsiban fejezte be. Egy erősebb döccenőnél kiejtette a kezéből a hajcsatot. Zoltán önkéntelen mozdulattal hajolt le érte, így nem láthatta az abban a pillanatban az úttestre szaladó kislányt. Rémült kiáltozására a férje felnézett, fékezett, és egy erőteljes mozdulattal balra rántotta a kormányt. Ez a mozdulat megmentette a kislányt, de örökre tönkretette Zoltán életét. A kocsi felborult, a férje nem volt bekötve, és szerencsétlen módon a dereka az ülés alá szorult. A fékcsikorgás, kiabálás, és a fémfelületek bődületes csattanása után hirtelen elviselhetetlen csend szorult az összelapított fülkébe. Zsuzsának óráknak tűnt az a pár másodperc, amire meg tudott szólalni:
– Zoli, jól vagy?
A férje nem válaszolt. Valami félelmetesen kitekert pózban feküdt az oldalára borult kocsi ajtajának szoruló felsőtesttel. A lábai az összenyomódott üléstől nem is látszottak. Ő félig a férjére ráfordulva a biztonsági öv szorításában várta meg, amíg a megálló autósok kiszabadítják. Irgalmatlanul hosszú időnek tűnt, amire meghallotta a mentőautó szirénáját. Neki szerencséje volt. Megúszta karcolásokkal, de a férjét a kerekesszék örök rabságába juttatta az az ügyetlen, suta mozdulat, ahogy kiejti a kezéből azt az átkozott hajcsatot. Valószínűleg soha nem fogja megbocsátani magának.
… Zsuzsa megrázta a fejét, mintha ezzel elkergethetné a fájó gondolatokat. Ránézett a szundikáló férjére, és örömmel üdvözölte a férfi arcán elterülő mosolyt.
– Biztosan szépet álmodik, – gondolta – ráfér a boldogság.
Négy éve szinte ki se mozdulnak ebből a betonrengetegből. A hetedik emeleti lakásuk olyan, mint egy ketrec. Néha úgy érzi, a falak összenyomják, szorítják a testét. Azelőtt rendszeresen futni jártak. Rengeteget kirándultak, túráztak, amikor csak tehették, járták a természet kacskaringós hegyi útjait. Milyen lélekemelő érzés is volt egy-egy túra után izzadtan, porosan, fáradtan hazaérkezni, és elmerülni a teleengedett kád meleg vizében. Sokszor egy-egy órát is bent ültek a lassan-lassan kihűlő vízben, és amíg újra-és újra átbeszélték a kirándulásuk egyes állomásait, a lábaik tapogatózva felfedezték, és simogatták egymás testét. Ó, azok az áldott, boldog idők! Ma már a fürdés az Ő részéről egyszerű tisztálkodás, a férjénél meg a mindennapos gyötrelem. Az elkerülhetetlen szembenézés a tényekkel, hogy neki kell arrébb rakni Zoltán lábait, mert a férfi a saját akaratával ezt nem tudja megtenni. A baleset óta Zoli sehova sem hajlandó elmenni. Az egyetlen öröme jó időben ez a falatnyi erkély, ahova kitolja Őt, és ideid-óráig magára hagyja a gondolataival. Az életüket teljesen átrendezték. Ő otthonról végezhető munkát vállalt, és a határidőket pontosan betartva, Interneten küldi el az elkészült könyveléseket. A bevásárlásokat a közeli boltokban végzi. Felületes gyorsasággal választja ki mindig az éppen szükséges dolgokat, és az erejét sokszor felülmúlva érkezik haza a férjéhez. Ami furcsa, hogy Zoli soha egy szóval sem hibáztatta Őt. Az azelőtt örökmozgó, izgága, lobbanékony, olykor ingerült férfi a baleset után csendes, mindig mosolygós, megértő és türelmes emberré alakult át. Zsuzsát ez az átváltozás sokszor még nagyobb lelkiismeret-furdalásra készteti. Gyakran érzi azt, hogy inkább kiabálna néha, vagy türelmetlenkedne, hogy neki még többet kelljen alkalmazkodni. Úgy talán nem égetné annyira a bűntudat.
A férfi köhintett egyet, és Zsuzsa újra visszalépett a valóságba.
– Hol jártál? – kérdezte a nő – Mert álmodban mosolyogtál.
– Ó kedvesem, bejártam a világot! – emelte Zoli a tekintetét a feleségére – Néha csak ámulok, hogy egy-egy fél óra alatt a világ mennyi csodáját láthatom. Ausztráliában voltam bozóttüzeket oltani, onnan elugrottam a Karib-tenger partjaihoz. A hófehér, homokos tengerparton a hasamat süttettem, amíg a langymeleg tengervíz nyaldosta a lábamat. Egy gyors elhatározással megmásztam a Himaláját. A következő percben Párizsban, az Eiffel-torony tetején álltam. Rómában megnéztem a Colosseumot, és pénzt dobtam a
Trevi-kút vizébe. Velencében gondolába ültem, és miközben hallgattam a gondolások szomorúan szép énekét, a Szent Márk téri galambok röptében gyönyörködtem. Peruban a gyöngyhalászokkal együtt merültem a víz alá. Szibériában hóviharba kerültem, és majdnem lefagytak a lábaim…
Az asszony szeméből peregni kezdtek a könnyek. Először csak bátortalanul, mint a májusi eső, mely miután hullajtott egy-két cseppet, nem tudja, hogy lesz-e folytatás. Majd később rázendül, és égdörgés, villámlás közepette megindul a vízözön. Zsuzsa egész testében rázkódott a sírástól. Zihálva, kapkodva, fájdalmasan szedte a levegőt. A férfi a kezét nyújtotta felé.
Nagy nehezen odalépett, és forró szerelemmel ölelte át a kinyújtott kezet. Ajkához emelte, és megszámolhatatlan csókot lehelt rá. Lassan-lassan csillapult a sírása.
Zoltán óvatosan törölgette a könnycseppeket, és vigasztalni próbálta:
– Na, nincs semmi baj, drága! Ne sírj! Ne legyél bánatos. Az élet megismételhetetlen, és csodaszép. Nézd, milyen gyönyörűen süt a nap. Gyere, élvezzük együtt napfény melegét…
8 hozzászólás
Megható történet csodáról, fájdalomról, szerelemről. Nagyon tetszett!!! Boldog új évet kívánok: én
Köszönöm.
Örülök, hogy tetszett, ezek a csodák, fájdalmak, szerelmek, végigkísérik az életünket. Nem baj, ha néha tudomást szerez róla a világ.
Én is boldog új évet kívánok neked, bár a mai nehéz, zűrzavaros életben inkább úgy fogalmaznám át a jókívánságomat,hogy boldogulj… élj meg.
Üdv:
Millali
Ahogyan megfogalmaztad a bemutatkozó soraidban, a mi munkánk az irodalom – akár próza akár vers legyen – lehet olyan művészi alkotás, mint egy festmény vagy egy csodás zongoramű…
Pontosan, szépen fogalmazott írásodban megható a férj- és feleség megértő szeretete. S a gyöngédségre soksor az ép- egészséges emberek nem mindenkor fordítanak gondot. Gondos irodalmi alkotásodat igazán élvezettel olvastam. Maximálisan kiérdemled vele a csillagokat.
Boldog Új Esztendő kívánok
szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Hozzáértő kritikád nagyon jól eset. Kellően felmelegítette e téli lelkemet.
Én is boldog új évet kívánok neked, és sok-sok gyönyörű órát az irodalom berkeiben.
Üdvözlettel:
Millali
Gyönyörűséges történet.
Valahol erről szólna a "betegségben-egészségben" fogadalma is, Isten előtt.
Irodalmilag is abszolút megállja a helyét.
Kedves Andrea!
Köszönöm az elismerő kritikádat. Igen, az életben tett nagy fogadalmak között ennek is ott a helye. Az már más kérdés, hogy a mindennapokban hányszor találkozunk ennek a fogalomnak a betartott formájával. Örülök, hogy ellátogattál hozzám.
Szeretettel:
Millali
Írásod kapcsán felerősödött bennem, a gondolat. Mennyire össze bír kovácsolni két embert a baj. Miért nincs ez a hétköznapokban is így? Miért kell történnie egy tragédiának, hogy átértékelődjön minden? Megható írás.
Szeretettel:Selanne
Kedves Selanne!
Megint olyan kérdéseket boncolgatsz, ami (úgy gondolom) sokakat érdekel. Az én véleményem szerint, azért nélkülözzük a hétköznapokban ezeket az érzéseket, mert csak akkor tudunk jelenségeket, benyomásokat, élethelyzeteket értékelni, ha azt már elvesztettük, vagy nagyon nagy esély van azok elvesztésére. Az emberi értékrend csak akkor tud megbecsülni bizonyos dolgokat amikor azok már nem léteznek.
A körülöttünk történő jó dolgokat természetesnek, állandónak érezzük, és csak az elvesztésük után tudatosul bennünk, hogy milyen fájdalmas is is lehet, ha ezeket nélkülöznünk kell.
Örülök, hogy olvastál, szívesen látlak máskor is.
Szeretettel:
Millali