Kerekesszékbe zárva

Zsuzsa kilépett az erkélyre, és beleütközött a május végi nap melegébe. Az égitest forró lehelete szinte perzselte a bőrét. Becsukott szemmel a fény felé fordulva engedte, hogy végigfusson testén a kellemes bizsergés. A csiklandozó lágy sugarak sálként ölelték át fedetlen nyakát, majd bebújva a pólója alá kéjesen cirógatták a meg-megfeszülő melleit. Zsuzsa a lélegzetét is visszatartva engedte, hogy birtokba vegye testét az éltető napsugár. Bőrének minden négyzetcentimétere szomjazott e forró ölelkezésre. Karján a pihe szőrszálak vigyázzállásban nézték, amint a libabőr vad versenyfutásba kezd a sárga fénysugárral. Felszaladtak a vállára, majd mintha a versengést lezártnak tekintenék, megállapodtak a lány tarkóján. Zsuzsa euforikus, halk nyögéssel köszönte meg a természetnek, hogy ezt a mindennapos csodát újra átélhette. Egy pár másodpercig még hagyta, hogy remegő-vibráló teste kiélvezze a napfürdővel történő szeretkezés boldogító utójátékát, majd alapos asszonyi elszántsággal kinyitotta a szemét, és a férjére nézett. Belepirult a gondolatba, hogy az ember hány- és hányféleképpen képes megcsalni a párját.
Zoltán, mint rendesen, a székében ült. A szék két hátsó kereke gondosan befékezve, kissé a nap felé fordítva. A férfi mozdulatlan lábait könnyű takaró fedte. Ám az atlétába bújtatott felső teste a melegtől kissé pirosan és izzadtan, az életerő, az egészség félreérthetetlen pompájában feszült neki a kerekesszék háttámlájának.
– Mintha nem is egy ember lenne, – gondolta a lány – a lábai élettelen bábok, semmirekellő, mozdulatlan, munkát adó végtagok, ellentétben az erőtől duzzadó, óvó-oltalmazó karokkal, melyek megnyugtató ölelésére folyamatosan vágyakozik.
A négy év alatt, amióta a székéhez kötötte az élet a párját, nem volt olyan nap, hogy legalább egyszer ne gondoljon a balesetre…
Átlagos, nyár végi szombat volt. Bevásárolni indultak a belvárosból a legközelebbi üzletközponthoz. Ő ugyanúgy, mint máskor, ha indultak valahova, most sem lett kész, és ezért a fésülködést már a kocsiban fejezte be. Egy erősebb döccenőnél kiejtette a kezéből a hajcsatot. Zoltán önkéntelen mozdulattal hajolt le érte, így nem láthatta az abban a pillanatban az úttestre szaladó kislányt. Rémült kiáltozására a férje felnézett, fékezett, és egy erőteljes mozdulattal balra rántotta a kormányt. Ez a mozdulat megmentette a kislányt, de örökre tönkretette Zoltán életét. A kocsi felborult, a férje nem volt bekötve, és szerencsétlen módon a dereka az ülés alá szorult. A fékcsikorgás, kiabálás, és a fémfelületek bődületes csattanása után hirtelen elviselhetetlen csend szorult az összelapított fülkébe. Zsuzsának óráknak tűnt az a pár másodperc, amire meg tudott szólalni:
– Zoli, jól vagy?
A férje nem válaszolt. Valami félelmetesen kitekert pózban feküdt az oldalára borult kocsi ajtajának szoruló felsőtesttel. A lábai az összenyomódott üléstől nem is látszottak. Ő félig a férjére ráfordulva a biztonsági öv szorításában várta meg, amíg a megálló autósok kiszabadítják. Irgalmatlanul hosszú időnek tűnt, amire meghallotta a mentőautó szirénáját. Neki szerencséje volt. Megúszta karcolásokkal, de a férjét a kerekesszék örök rabságába juttatta az az ügyetlen, suta mozdulat, ahogy kiejti a kezéből azt az átkozott hajcsatot. Valószínűleg soha nem fogja megbocsátani magának.
… Zsuzsa megrázta a fejét, mintha ezzel elkergethetné a fájó gondolatokat. Ránézett a szundikáló férjére, és örömmel üdvözölte a férfi arcán elterülő mosolyt.
– Biztosan szépet álmodik, – gondolta – ráfér a boldogság.
Négy éve szinte ki se mozdulnak ebből a betonrengetegből. A hetedik emeleti lakásuk olyan, mint egy ketrec. Néha úgy érzi, a falak összenyomják, szorítják a testét. Azelőtt rendszeresen futni jártak. Rengeteget kirándultak, túráztak, amikor csak tehették, járták a természet kacskaringós hegyi útjait. Milyen lélekemelő érzés is volt egy-egy túra után izzadtan, porosan, fáradtan hazaérkezni, és elmerülni a teleengedett kád meleg vizében. Sokszor egy-egy órát is bent ültek a lassan-lassan kihűlő vízben, és amíg újra-és újra átbeszélték a kirándulásuk egyes állomásait, a lábaik tapogatózva felfedezték, és simogatták egymás testét. Ó, azok az áldott, boldog idők! Ma már a fürdés az Ő részéről egyszerű tisztálkodás, a férjénél meg a mindennapos gyötrelem. Az elkerülhetetlen szembenézés a tényekkel, hogy neki kell arrébb rakni Zoltán lábait, mert a férfi a saját akaratával ezt nem tudja megtenni. A baleset óta Zoli sehova sem hajlandó elmenni. Az egyetlen öröme jó időben ez a falatnyi erkély, ahova kitolja Őt, és ideid-óráig magára hagyja a gondolataival. Az életüket teljesen átrendezték. Ő otthonról végezhető munkát vállalt, és a határidőket pontosan betartva, Interneten küldi el az elkészült könyveléseket. A bevásárlásokat a közeli boltokban végzi. Felületes gyorsasággal választja ki mindig az éppen szükséges dolgokat, és az erejét sokszor felülmúlva érkezik haza a férjéhez. Ami furcsa, hogy Zoli soha egy szóval sem hibáztatta Őt. Az azelőtt örökmozgó, izgága, lobbanékony, olykor ingerült férfi a baleset után csendes, mindig mosolygós, megértő és türelmes emberré alakult át. Zsuzsát ez az átváltozás sokszor még nagyobb lelkiismeret-furdalásra készteti. Gyakran érzi azt, hogy inkább kiabálna néha, vagy türelmetlenkedne, hogy neki még többet kelljen alkalmazkodni. Úgy talán nem égetné annyira a bűntudat.
A férfi köhintett egyet, és Zsuzsa újra visszalépett a valóságba.
– Hol jártál? – kérdezte a nő – Mert álmodban mosolyogtál.
– Ó kedvesem, bejártam a világot! – emelte Zoli a tekintetét a feleségére – Néha csak ámulok, hogy egy-egy fél óra alatt a világ mennyi csodáját láthatom. Ausztráliában voltam bozóttüzeket oltani, onnan elugrottam a Karib-tenger partjaihoz. A hófehér, homokos tengerparton a hasamat süttettem, amíg a langymeleg tengervíz nyaldosta a lábamat. Egy gyors elhatározással megmásztam a Himaláját. A következő percben Párizsban, az Eiffel-torony tetején álltam. Rómában megnéztem a Colosseumot, és pénzt dobtam a
Trevi-kút vizébe. Velencében gondolába ültem, és miközben hallgattam a gondolások szomorúan szép énekét, a Szent Márk téri galambok röptében gyönyörködtem. Peruban a gyöngyhalászokkal együtt merültem a víz alá. Szibériában hóviharba kerültem, és majdnem lefagytak a lábaim…
Az asszony szeméből peregni kezdtek a könnyek. Először csak bátortalanul, mint a májusi eső, mely miután hullajtott egy-két cseppet, nem tudja, hogy lesz-e folytatás. Majd később rázendül, és égdörgés, villámlás közepette megindul a vízözön. Zsuzsa egész testében rázkódott a sírástól. Zihálva, kapkodva, fájdalmasan szedte a levegőt. A férfi a kezét nyújtotta felé.
Nagy nehezen odalépett, és forró szerelemmel ölelte át a kinyújtott kezet. Ajkához emelte, és megszámolhatatlan csókot lehelt rá. Lassan-lassan csillapult a sírása.
Zoltán óvatosan törölgette a könnycseppeket, és vigasztalni próbálta:
– Na, nincs semmi baj, drága! Ne sírj! Ne legyél bánatos. Az élet megismételhetetlen, és csodaszép. Nézd, milyen gyönyörűen süt a nap. Gyere, élvezzük együtt napfény melegét…