Kerestem az igaz Istent: ott, hol vézna, fakó papok zsolozsmáztak, kik görbe hátukon lihegve cipelték a Megváltás gyötrő keresztjét. A kongó, halotti csöndben monoton mormolták atyáik, nagyatyáik, dédatyáik imádságait. Az elfolyó évszázadok alatt dermedt ujjaikkal öntudatlan egyre tépték, marták a zsoltároskönyv pergamenlapjait. Szemük földre szegezve, csak akkor tekintettek fel, ha valahol illetlen-hangosan koppant egy-egy cipősarok. Nem magukért vezekeltek, a világ bűne húzta beesett vállukat.
Kerestem Őt, de csak fáradt, fekete reverendák suhogását hallottam. Körülöttem roppantak a sok térdeléstől megkopott izületek, sóvár homlokomat hólyagosra égette a piszkos, hideg kő. Csak a csönd szakadt reám elviselhetetlenül…
Kerestem az igaz Istent: ott, hol romokban hevertek városok és falvak. Szirénák szaggatták dobhártyámat, halálsikolyok lüktettek agyamban. Emberek álmait temették maguk alá örökre a földre zuhanó, ócska betonkaszárnyák. Kik míg éltek, öleltek vagy öltek; ki emlékszik erre már…
Hívtam Őt fennszóval, ám didergő kárhozat bénította nyelvem, s az éjszaka némasága nyújtózott felém…
Kerestem az igaz Istent: ott, hol ártatlan gyermekarcok csodálkozó szembogarában lobogott fel a nyár, de csak tátongó, fázós gödröket számolgattam újra, s újra. Haldoklók utolsó leheletét fogtam el ajkammal, ujjaimmal szemfedelet bocsátva a lélek kihunyó tükrére.
Menekültem volna a kegyes áhítatba, de a megbocsátás zamatát penészes kenyérrel mártottam ki a szent borral telt kehelyből.
Kerestem az igaz Istent: ott, hol elporladt levelek hullámait sodorta felém az üvöltő szél. Zöld, sárga, rőt, barna… Lángoló, színes gyertyaként szegélyezték utam, mint túlvilági mécsesek. Temetők viaszos homálya borította az avarral dagasztott, kovásztalan földet, mert az ősz gázolt keresztül meggyötört testén.
Megnyugvás helyett félelem borzongatott: porból lettünk, s porrá leszünk ismét. Csak a csönd sikoltott felém…
Kerestem az igaz Istent: ott, hol rügy pattant ki sok millió elszáradt ágon, s a beesett arcokat pírral festette meg a gyógyító napfény. Tavasz pillanat-illata szaladt át a hószagú tájon, ezernyi színnel játszott az ébredező virágok harmatos kelyhében.
Mégis fagyos éjszakákon vissza-visszaköszönt a vacogó félelem; vajon nemsokára csakugyan nap sugara csókolja-e végig az utcákat, a jövő-menő embereket, kitárva a sötét kabátok magányát? Simogatva az éledő fákat, bezárt ajtókat, ablakokat, megtorpanva az omladozó kémények nyers-szürkéjén, szabad-e ide is bejönni?
Álmosító, beteg árnyak nőttek körém, s kialudt a fény…
11 hozzászólás
Kedves Nóra! Elolvastam írásodat, s kerestem benne a megoldást: megtaláltad-e Istent? Nem derült ki, ami persze nem baj, ettől még lehetne jó. Ne neheztelj rám, de én tól soknak, erőltetettnek tartom a gyönyörűen megfogalmazott szóképeket. A lélek kihúnyó tükre, az omladozó kémények szürkéje, a megbocsátás zamatát penészes kenyérrel mártogatni, -inkább lerontják, mintsem erősítenék a hatást. Kevesebb jelző, kvesebb, tisztább szókép, hasonlat talán több lenne. Ne haragudj az őszinte szóért. És ez csak az én véleményem, nem biztos, h igazam van!!!! Üdvözlettel: én
Szia Bödön,
Ez az írásom általában megosztja az olvasókat, jó és rossz értelemben is. De nem baj. A baj az lenne, ha a középszerűen aranyos kategóriába sorolnák.
Köszi a véleményed, máskor is írd le bátran.:)
Barátsággal: Nóri
Kedves Nóra!
Az írásodat gyönyörű fogalmazással tártad elénk. Azonban én sem tudom eldönteni, hogy valóban csak kerested-e az Istent, vagy megtaláltad-e?
Bármilyen csodálatos szavakba öltöztetted, nem mondtad ki, amit én – csupán sejtéssel – gondolok, hogy nem találtad meg, csak kerested, de hiába az Istent.
Én legalább is nem szeretem az elvarratlan szálakat.
Mivel, ha prózát írunk, akkor jobb, ha egyszerűen kimondjuk, amit akarunk közölni az olvasóinkkal.
Annyira szép és költői szavakkal teli az írásod, hogy már-már inkább prózaversnek nevezném.
Itt, a Napvilágnál is találkoztam már olyan valakivel, aki gyönyörű verseket ír, már-már mestere a költészetnek, de a prózai munkáit is hasonlóan fölcicomázza. S amikor véleményt kért tőlem egy alkotásához, elmondtam neki, hogy a prózaírás más, mint a költészet.
Folytatom:
Folytatás:
Cikkedet olvasva jutott szembe egy idézet, amit eltettem magamnak, Illés Gyulától származik (1954. évi „A Magyar Beszéd” c. tanulmányából):
„A magyar emberek általában azt hiszik, hogy szépen, művészien írni azt jelenti, hogy egyszerű gondolatait is az ember jól fölcifrázza. Bonyolultan adja elő. Ennek éppen az ellenkezője az igaz. Szépen az ír, és beszél, akinek sikerül még a bonyolult gondolatait is egyszerűen és világosan előadni.”
Nos, én teljesen egyetértek vele.
Természetesen mindenki maga dönti el, hogyan ír.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata,
nem hiszem, hogy túl bonyolultan írtam volna; talán inkább a kis prózában használt képek, szokatlan szókapcsolatok tették bonyolultá.:) Talán nem a szóképeket kellene külön-külön vizsgálgatni, hanem a mű mondanivalóját…:) Én is szeretem Illyés Gyulát, de az ő naturális ábrázolásmódja nem az én világom. Inkább Ambrus Zoltán (a XX. század eleji magyar irodalom egyik kiemelkedő alakja volt) lírai szépségű novellái állnak közel a szívemhez. De akár Godzsu Eleket is megemlíthettem volna.
Jól érezted, hogy ez az alkotás inkább prózavers, mint szokványos próza, sőt fennköltsége miatt akár a himnusz kategóriába is sorolható (nem én állítom ezt, irodalommal komolyan foglalkozó emberek mondták).
Köszönöm az olvasát és a kedves hozzászólásodat!
Barátsággal: Nóri
Engem nem zavara megfogalmazás, hisz egy-egy mondattal elszaladhatnak az emlékek hogy aztán visszatérjenek a képzelet szárnyán.
Kedves Arthemis, ezzel én is egyetértek!:) Köszönöm a véleményezést!
A vitához hozzászólva…a legnehezebb feladat a helyes arányt megtalálni. Vajon tegyek-e bele a főztömbe még egy adag sót borsot? Vagy az már sok lesz, ehetetlenné válik a borsostokány, Ez a nagy kérdés. A válasz egyszerű. Érezni kell. Nincs rá szabály. Az érzés a helyes arány, a megfelelő díszítés kiválasztása teszi, h az egyik írás dagályos, megmosolyogtató, a másik pedig szép, fenkölt, stb.. Az egyensúly rettenetesen fontos. Egy rövid írásban egyetlen túlzó, vagy oda nem illő szó, szókép, stb elronthat mindent. Recept nincs, csak a belső kontrol. Üdv mindenkinek: én
Kedves Bödön,
én nem vitázom,mert nincs miről.:)
Üdv: Nóri
Kedves Nóra!
Elolvastam a prózád után a bemutatkozó soraidat is az adatlapon.Dícséretes,hogy mennyi sikeres alkotás van már mögötted mit sokan olvashattak.Én kívánom,hogy itt a Napvilágon is legyél sikeres,érezd otthon magad.Szépen írsz.Szép képeket használsz.Számomra lehangoló ez az írásod.Ezt ne vedd negatív kritikának,- sőt!Ez volt az érzésem miután elolvastam.Az alkotás pedig akkor jó ha hatással van az olvasóra.Ez megtörtént.Azért azt is kívánom Neked,hogy nézzél bizakodva mindenre ami körülvesz,és minden emberre akit a sors az utadra vezényel,és találd meg bennük az Istent,mert ott van,hiszen Ő a "Mindenben Minden".Ez utóbbit zárójelbe is tehettem volna mert ez az én hitem.Természetesen elfogadok mindenkit úgy ahogy Ő gondolja,csak nem azonosulok vele.Az írásodhoz gratulálok!
Szeretettel üdv:hova
Kedves Hova,
köszönöm bíztató soraidat!
Barátsággal: Nóri