Kereszt

Fiatalsága, mosolya, könnye, kétségbeesése és bizakodása egyszerű volt. Olyan egyszerű, mint egy alma, és épp olyannyira hordozta magában a természetességet is.
Talán ennek köszönhette népszerűségét. Az emberek, akik nap, mint nap miatta látogattak el a színházba, magukat keresték benne. Szívesen bújtak volna a bőrébe, akár a nemes lelkű hőst játszotta, akár a velejéig romlott gonoszt.
Nehéz idők jártak akkoriban. A legegyszerűbb dolgok is szövevényesnek tűntek, az őszinteség mindenkiben félelmet és gyanakvást keltett.
Ő volt talán az egyetlen, aki bár minden este más jelmezt öltött magára, mindenkor önmagát adta.
Egy este az előadás után szokott kávézójában üldögélt néhány nő és férfi társaságában. Asztaltársai, igaz egyre nehezebben, de még le tudták szedni ünneplő ruhájukról a gyanakvás kövér pókjának bonyolult fonalát, és kívánták a természetességet. A művész természetességét.
Az utca zaja nem tudott beférkőzni a kávézóba. Útját állta a zongora hangja. Egyetlen egy foszlány volt csak, ami alig kivehetően besurrant a terembe. Végig kígyózott a szék- és asztallábak között, fel a szoknyákon és nadrágszárakon, a blúzokon és ingeken, megkerülve a nyakakat. A dobhártyákon még átjutott, de elakadt a tudatalattiakban…

Az asztal körül ülők elszomorodtak, maguk sem tudták, miért.
Csend lett, csak a függöny lebbent meg itt-ott. A Hold bekukkantott a nyitott ajtón s ezüstös pillantása szétfolyt a kövezeten. Az asztalon álló gyertya fénye magányos táncba kezdett…

A hangfoszlány egy fekete autó repedt kipufogócsövéből került a világra. Mire az asztaltársaság tagjai felocsúdtak, a kávéházi Tonet szék párnája és fekete kocsi hátsó ülése már csak emlékeiben őrizte a színész hűlt helyét. Elvitték. Maga sem tudta miért. Talán épp önmagáért.

A börtön mindennapjai éles késükkel igyekeztek lenyesni egy-egy kis darabot a színész életéből. Nehéz hetek voltak. Már csak természetes egyszerűsége maradt vele. A zsebében lapult kicsiny, gömbölyű kavics képében…
Ekkor hívatta a börtönigazgató. Színházat akart. Látni akarta a színész játékát. Drámát akart, komédiát.
…és ő játszott. Hőst, gonoszt. A börtönőr nevetett és sírt.
A művésznek a játék lassan visszaadta a teljes életét. Hálája jeléül a zsebében lapuló gömbölyű kavicsból kicsi keresztet faragott a börtönigazgatónak.

Sok-sok év telt el.

Fiatal férfi állt a Színművészeti Iskolán a felvételi bizottság előtt. Ő maradt az utolsó jelölt. A Nap már lement.
Az elnök, egy tiszteletreméltó öreg színész volt, akinek ráncos arcából két kíváncsi szembogár figyelt értő gondossággal.
A szembogarak tekintetet szőttek, mely lassan kúszott előre egészen a fiatal férfi mellkasához. Ott megpihent az ezüstláncon lógó kicsiny kavics kereszten.
„Édesapám börtönőr volt”- kezdte életrajzát a fiatal férfi.
Csend lett, csak a függöny lebbent meg itt-ott. A Hold bekukkantott a nyitott ajtón s ezüstös pillantása szétfolyt a kövezeten.