Keresztanyám nagykendője

Madárcsontú, vékony lányka volt fiatalon, kedves arcú. Sima, barna haját gazdag kontyba tekerve hordta. A szeme is szép volt, de mindig benne ült valami könnyes szomorúság. Nem csoda, mert gyerekkora óta púpos volt. A falu borbélylegénye még így is feleségül vette volna. Már menyasszony-vőlegény voltak, mikor a férfi odaveszett a háborúban. Így sem férje, sem gyermeke nem lett. Anyámék ezért elhatározták, ha én megszületek, ő tart majd engem a keresztvíz alá. Legyen legalább egy keresztgyereke szegénynek!
Én Margit-anyámnak neveztem, hisz úgy szeretett, mintha az „édes” lett volna.
− Margit-anyát akarom – nyűgösködtem kicsi koromban, ha valami bajom volt. Jött is mindjárt, én meg bebújtam a fekete, gyapjú nagykendőjének melegébe.
Keresztanyám a púpja miatt nem tudott kabátot hordani. A leghidegebb télben is a fekete nagykendőjét tekerte magára.
Aztán iskolába kerültem, és egyszer ő jött értem tanítás után. Az osztálytársaim Margit-anyámra pillogtak, összesúgtak, majd vihorászva elszaladtak.
− Nem tudod, ezeknek meg mi bajuk lett? – kérdeztem keresztanyámat, ahogy kézen fogva hazafelé igyekeztünk.
− De, kislányom, tudom. Más vagyok, mint a többiek, ezért csúfolódnak.
Ezen aztán otthon sokáig gondolkodtam. Hiszen mindenki más, én sem vagyok olyan, mint Kapás Bori vagy pláne, mint Pásztor Józsi. A tanító néni is más, szemüveges meg szőke, anyukám meg fekete hajú, és nem hord szemüveget.
Másnap az iskolában a gyerekek elfordultak, ha szólni akartam hozzájuk. Csak a padtársam volt hajlandó válaszolni, amikor megkérdeztem:
− Mi a bajotok velem?
− Hát… hogy a keresztanyád púpos.
A szünetben egy másodikos lány meglökött, majdnem elejtettem a zsíroskenyér-uzsonnámat. Ahogy utánakaptam, a többiek nevettek. Egyikük elkezdte kántálni:
− Keresztanya, púpos banya, keresztanya, púpos banya…
Azért sem fogok sírni, azért sem – fogadkoztam magamban, de az órán nem tudtam figyelni. Azon imádkoztam, nehogy Margit-anyám jöjjön megint értem.
Az iskolakapuban nagyanyám várt. Ahogy megfogta a kezemet, aggódva hajolt hozzám:
− Te lány, csak nem vagy lázas?
Mire hazaértünk, már rázott a hideg, hiába volt kinn-benn langyos, őszi idő. Lefektettek, betakargattak, vizes ruhával borogattak, nem ért semmit.
− Hívom az orvost – mondta apám, és már vette a kalapját, hogy megy az öreg Szervánszki doktorért.
− Apa – szóltam utána halkan az ágyból.
− Mi kell, kislányom?
− Én Margit-anyám nagykendőjét akarom.
Aztán elaludtam. Hogy volt-e a doktor, megvizsgált-e, nem emlékeztem. Csak mikor felébredtem, már éjszaka volt, és keresztanyám nagykendője volt rám takarva. Ő meg ott ült az ágyam mellett, szép, szomorú szemével nézett rám, mint aki az orvosnál is jobban tudja a bajomat.