Kesernyőcske úr

Rég volt. Egy áprilisi napon, tizenharmadikán, minden különösebb előzmény nélkül, elkezdett esni az eső.
Ez azért volt különös, mert sem a meteorológiai szolgálat tudós doktorai, sem a vénasszonyok esőt jósoló fájós lábai nem jelezték előre az eseményt.
Ha lenne szín a színtelen és a szürke között, olyan lenne e történet, és a körülötte kibontakozó világ is. Színtelen, szürkés, fakó-fekete régóta minden, s ha van szín egyáltalán ezeken kívül, az is mind matt, erőtlen, halvány. Szürke az ég, a beton-föld, a fák, a házak, szürkék a falak, a hidak, az eső, a Duna, szürkék az esernyők, a budai hegyek, a gerincferdüléses gyerekek, a ritkán fújó szél, mind egyszínűek az autók, a metrón ücsörgő kabátok is csak ritkán fakó-kékek, színtelen a tekintet, mely a szemedbe néz. Szürke gondolatok, színtelen képek, megkreált mosolyok, szürke bú és bánat. A meghatározhatatlan szürkeség minden árnyalata a világon ül. Csak a telefonok világítanak, az autók fényei, a reklámok, a led-tévék, a monitorok: ezekre bólogatnak az üres fejek. A világ szürke félálomba ájult.
Szóval, hogy is kezdődött? Ahogyan említettük, kissé borús volt az idő. Szürkésfehér felhők gomolyogtak az égen és elkezdett esni az eső. Szép lassan, kényelmesen. Még jól is esett az utcán ténfergő embereknek. Végre történik valami valóságos is. Bőrünkön érezhető. Esetlegesen futásra késztető.
Ezen az április közepi napon nagyon meleg volt. Melegebb, mint ezen a napon általában.
A hőmérő higanyszála 21 Celsius fokot mutatott, az emberek majd megőrültek.
Szóval esett.
Apró cseppekben.
A stramm járókelők nem zavartatván magukat, folytatták tovább útjukat, a finnyásabb városlakók azonban rövidebb- hosszabb időre behúzódtak egy-egy kapualjba.
Némelyikük azonban – időjárástó függetlenül – táskájában tartott egy-egy esernyőt, s ilyenkor kinyitották és nagy büszkén siettek tovább fontosabbnál fontosabb ügyeik elintézésére. (A kor emberének ugyanis a dolgaik intézésénél nem volt fontosabb dolog a világon.) Ilyenkor ki-kitekintettek szemük sarkából a kapualjban várakozókra, s lássuk be magukban el is mosolyogtak, látva sok szerencsétlent, akik – ernyő hiányában – kényszerpihenőre kényszerültek.
Az ernyőt fejük fölé tartó emberek tartása és járása ilyenkor megváltozik.
Az, hogy egyik kezüket felfelé kell tartaniuk, fogván az esernyő visszakunkorodó fogantyúját, nos, ettől kissé féloldalas lesz tartásuk, járásuk hetyke lesz, s ami a legkülönösebb esernyővel a kezükben gyorsítanak is, tempójuk legalább akkora, mint azon társaiké, akik esernyő nélkül igyekeznek elérni a legközelebbi villamosmegállóban várakozó szerelvényt vagy a metró aluljárót.
Ezen az áprilisi napon hősünk Kesernyőcske úr is Budapest utcáit rótta, kerülete Önkormányzatába sietett jogosítványa meghosszabbítása ügyében, majd onnan a keletibe postára, majd vissza az Önkormányzathoz, s végül egy másik épületbe, ami az Önkormányzat közúti épületétől két utcára állt, itt kellett ugyanis parkolási kártyát igényelni. Szóval nem volt könnyű napja.
A hivatalos bürokrácia a társadalom ilyen típusú ügyeink intézésében nem hogy nem segített, hanem kifejezetten bosszantóan hatott az emberekre.
Kesernyőcske Úr nem volt már fiatal, de gyorsan alátámaszthatjuk, nem is volt koros.
Fiatal és koros közt igen nagy a kínálat, 30 és 55 között szép számmal találhatók emberek, bár a társadalom elöregszik, már-már megállíthatatlanul vénül, de ezzel nem törődik senki, 25 éve nem törődik senki.
Igaz, ki akar ma gyereket?
A gyerek pénzbe kerül, a gyerek nyűg, s még ha valaki kacérkodik is a gyermekáldás gondolatával, sokszor azzal odázza el a cselekvést, hogy „én még nem vagyok rá felkészülve!” De vajon mikor lesz? Soha, mert, ha fogan is, terhes lesz. Nos, és vajon mennyit veszítenek azok az emberek, akik ilyen vagy olyan oknál fogva nem vállalnak gyereket? Ez itt a kérdés. No meg a válások nagy száma, melyet – a gyerekek bánatára – a statisztikai hivatal minden évben közöl.
De erről többet nem beszélünk, hiszen nem hagyhatjuk magára Kesernyőcske urat gondjaival. Mert gondjai a mai délelőttől kezdve megsokszorozódnak, látjuk majd milyen események folyamán.
Szóval hősünk nem fiatal már, de nem is oly régi, öreg. Kissé az idősebb korosztályhoz azonban közelebb áll. Kopaszodik, az idők folyamán lassult a járása is, tartása sem a régi, pocakja és testsúlya miatt talán idősebbnek is tűnik, mint újkorában. De azért ügyel arra, hogy mindezt jól leplezze, ad magára, öltözködése urasnak mondható, mindig ingben látni, időjárástól függően vékonyabb vagy vastag bársonynadrágot visel.
Na, de térjünk a lényegre. Ne untassuk az olvasót. Ma erre nincs idő. Rövid, frappáns történeteket írjunk, nincs mód részletes és minden körülményre kiterjedő leírásokat rögzíteni. Ki olvas ma Gogolt?
Ki olvas ma hosszú és látszólag a végletekbe nyúló irodalmi alkotásokat. Ma mindenhez egy pillanat alatt hozzá lehet jutni, kinek van arra ideje, hogy hosszasan kínlódjon bármivel is. A percemberek világát éljük. Ezért olyan gyatra és lelketlen minden e világon. És színtelen vagy fakó. Nincs idő bármibe is lelket öntenünk.
Szóval eleredt az eső. Kesernyőcske urat a postáról jövet a Rákóczi út elején kapta el éppen. Tudni kell az olvasónak, hogy Kesernyőcske úr nem szerette az esőt. De nem ám! Még a szemerkélőt sem. Egyszerűen ki nem állhatta. Nem tehetett róla. Manapság mindenkinek van ilyen-olyan fóbiája. Az író a kígyóktól retteg, mások a pókoktól irtóznak, a mi hősünk a szürke esőt nem szerette.
Az esőfóbia dacára azonban – láss csodát – Kesernyőcske úr kedvelte az esernyőket. Ki érti ezt? Ez olyan, mintha az író, aki kígyófóbiás, a hüllők levetett bőrét gyűjtené. Képzeljék! Kesernyőcske úrnak egy egész rakás ernyője volt otthon: különböző méretű, fajtájú, körátmérőjű esernyői voltak, nem egy közülük külföldi származású, Olaszországból, Csehországból és Oroszországból való.
Az igazán értékes esernyőit azonban nem használta sohasem. Féltette őket. Utálta az esőt, és talán pont ezért nem is figyelte a meteorológiai előrejelzéseket, így ezen az áprilisi napon sem hozott magával egyet sem. Ráadásul az eső ezen a napon, minden előzmény nélkül eredt el.
De esernyő híján ez a szerény, egyszerű, tisztességes és magára igen sokat adó ember tehát nem maradhatott.
Mit tegyen hát?
A keletinél lévő posta és a Blaha Lujza téren lévő önkormányzat ügyfélszolgálati irodája gyalog messze volt. Esőben pláne. Hősünk ezért az első útjába akadó mindentáruló kínaimongóliaitájföldiszingapúri érdekeltségű üzletbe lépett, s megkérdezte, tartanak-e esernyőt.
– Esernyőnk van, de, hogy fog-e tetszeni a színe, azt nem tudom. Azért megmutatom. – Az eladó se kínai, se mongol, se tájföldi se szingapúri nem volt, de európai sem. Származási helye délkelet kamcsatkai lehetett, erős indonéziai beütéssel. De magyarul beszélt. Próbált.
Az eladó a hátsó raktárból előhozott egy új, ámbátor érdekes színekben pompázó ernyőt.
Hősünk vásárlásra szorult volta dacára kissé megrökönyödött.
– Csak ebben az egy színben kapható? – kérdezte hüledezve, pedig nem is volt igaza, hiszen az „egy szín” nem is illett rá. Kinyitva az ernyőt ugyanis minden szeletének más volt a színe. Rikító piros, sárga, kék, narancs, lila és zöld színben pompázott, jobban hasonlított egy napernyőhöz, mint esernyőhöz. Micsoda kontraszt.
– Na, jó, ha biztosan nincs más…? – kérdezett rá a válaszban már előre bizonyosságot nyervén.
Szó szót követett, és Kesernyőcske úr végül megvette újdonsült ernyőjét. A boltból kilépvén rögvest ki is nyitotta, s feje fölé emelte. Mivel erősen esett.
Hősünk a mai nap vékony világosszürke bársonynadrágot és hozzá sötétszürke inget viselt. A színes ernyő ehhez az öltözékhez pestiesen szólva „viccesen” hatott, de mit volt mit tenni a kényszer nagy úr, s a kényszer most az eső volt, amit Kesenyőcze úr ki nem állhatott.
Elindult hát, sietett – esernyővel, mint tudjuk, siet az ember – a Blaha felé tartott a Rákóczi út jobb oldalán.
Kálváriája már itt elkezdődött, de mint látni fogjuk, az események olyan fordulatot vesznek, amire épp ésszel nemigen lehet felkészülni.
Vásárlóból gyalogos, majd, mint látjuk, ügyfél lett.
Tíz perc múlva megérkezett az Önkormányzat ügyfélszolgálati irodája elé. S itt váratlan fordulat következett.
Az ajtó előtt bal kezével odanyúlt az esernyő karimája alá, hogy a kis fém összecsukó szerkentyűt benyomja.
Sikerült is.
A színes ernyő összecsukódott. S ekkor – amint a jobb kezéből a bal kezébe vette volna át az ernyőt – hihetetlen dolog történt.
Észrevette, hogy az ernyő oda van tapadva a jobb tenyeréhez!
Egyszerűen nem tudta a tenyeréből elhúzni, mintha valami erős kötésű bőr-műanyag ragasztóval lett volna hozzáragasztva. Ott állt szegénykém az ajtó előtt, s nem tudott mit kezdeni magával. A dolog annyira meglepte, hogy teljesen megzavarodott. Az ajtó közben becsukódott előtte, s az ernyő ott lógott a kezében, immáron elválaszthatatlanul tőle. Marokra fogva volt kénytelen szorítani, s ujjai nem mozdultak, hozzá ragadtak immáron a markolthoz.
Közben többen bementek már, néhányan kissé oldalba is lökték, hiszen pont az ajtó előtt állt.
Percek teltek el így.
Közben próbálgatta leoperálni kezét. Erőlködött, már izzadságcseppek is megjelentek homlokán, de nem ment. Aztán abbahagyta. Felocsúdott.
Hátralépett, mert észrevette, milyen rossz helyen áll. Nem értette mi történhetett, nem is érthette szegény, hiszen ilyesmi nem történni soha.
Mivel nem volt buta ember és minden helyzetben feltalálta magát, józan ítélőképessége most sem hagyta el. Bár helyzete valljuk meg képtelen volt, gondolkozni kezdett. Mit tegyen most?
Szaladjon orvoshoz vagy intézze el ügyes-ügyeit, s utána forduljon segítséghez.
Hogy lehet-e így bármilyen hivatalos dolgot intézni? Erre nem is gondolt. Hisz jobbkezes volt. Jobb kezében azonban most egy ernyőt szorított, hogyan fog tehát írni? – teheti fel a kérdést joggal az olvasó!
Erre nem gondolt.
Bal kezével, melyben autós táskáját szorongatta kinyitotta az ajtót.
Belépett.
Hosszabb, viszonylag széles folyosó fogadta, melyet két üvegajtó is elválasztott attól a teremtől, melyben az ügyeket intézték.
Miután túljutott az üvegajtókon, odalépett a pulthoz, ahol sorszámot lehetett kérni. Ha már kért, akkor, amikor a jogosítvány meghosszabbítás kérvényét benyújtotta, most ismét kérnie kellett.
Állítólag modern társadalmakban ez a sorszám-húzósdi módszer nagyon bevált, ezért alkalmazzák nálunk is. Eredetileg a viták elkerülése miatt találták ki, a civilizált emberek ugyanis úgy látszik, e nélkül nem tudják a sorrendet betartani. Hiába hol segítségre van szükség, ott segíteni kell a betegnek.
Jobb kezében ott lógott az ernyője, így tehát csak bal kezét tudta használni. Még jó hogy csupán néhány aláírás van hátra. – gondolta – azt valahogy odafirkantom a papírokra a másik kezemmel.
Az esernyős ember első komoly megpróbáltatásai most következtek.
Ott állt a pult előtt. Bal kezével a pultra helyezte autóstáskáját, jobb kezét pedig, melyben az esernyőt szorongatta, óvatosan felrakta a magas mellkasig érő pultra, amely mögött az ügyintéző hölgy üldögélt.
A kisasszonynak rögvest szemet szórt a hosszú, színes ernyő, mely előtte feküdt, s mely kissé takarta a látványt.
Kesernyőcske Úr szándéka az volt, hogy ha megkapja a papírokat, amiket alá kel írni, az esernyő alá csúsztatja azokat, azzal terheli le őket, hogy el ne csússzanak, miközben ő az aláírásokat megejti.
– Kérem, lenne szíves az esernyőjét levenni a pultról!
Mit volt mit tenni, esernyőjét le kellett venni.
Ezután maga mellett lógatta. Nem volt feltűnő, de mégis rettenetesen zavarta. Nem szokott még hozzá.
Megkapta a papírokat. Összesen két aláírást kellett megejtenie, egyiket az egyik, másikat a másik lapon.
Zavarba jött. Ugyanis a pult teteje csúszós volt kicsit.
Az aláírásokat a lapok alján kellett szignózni.
Na, már most, ilyenkor az ember mindkét kezét használja. Az egyikkel a lapot fogja ügyesen, a másikkal aláír. Csakhogy hősünknek bal kézzel kellet most aláírni, úgy hogy a másik keze – az ernyős – nem segíthetett.
Nagyon illendően, a legfinomabb szavak keretében megkérte úgy a hölgyet, segítsen neki.
– Kérem szépen! Legyen olyan kedves segítsen nekem!
A hölgy meg sem várta, hogy befejezze mondandóját ügyfele, máris mutatta a lap alján azt a helyet, ahol szignózni kellett az iratot.
– Tessék kérem!
– Köszönöm szépen!
– De én azt szerettem volna kérni, fogja meg nekem a papírt, amíg aláírok.
Na, ez kiverte a biztosítékot az ügyintézőnél.
– Fogja meg maga! Mutattam hol kell aláírnia!
Kesenyőcze tisztelettudó, illedelmes ember volt. Jó nevelést kapott, s különösen tisztelte a női nemet, nem akart hát ellenkezni.
Felemelte jobb kezét, s az ernyővel együtt a pultra helyezte.
A színes ernyő ott feküdt hosszában a pulton.
– Mondtam már, hogy tegye le az ernyőjét!
– Kérem szépen, akkor segítsen nekem, legyen olyan kedves és fogja meg a papírt.
– Tegye le az ernyőt és fogja meg maga!
– Kérem szépen!
– Ne haragudjon, ez nem az én dolgom.
– De nem megy. Nem tudom az ernyőt elengedni, ezért kérek segítséget!
Most következett el a perc, amikor a hölgynek többet kellett adnia, mint amit a hivatala megkövetelt. Ez nagyon nehezére esett neki. Fel kellett állnia, meg kellett fognia a papírt, hogy ügyfele – a mi hősünk – alá tudja írni a papírokat.
Nem ment könnyen a hölgynek, még arca is eltorzult a nagy erőlködéstől.
– Kérem szépen. Köszönöm szépen. Ön nagyon kedves.
Ettől a hölgy kissé megenyhült. Mikor elbúcsúztak hosszan nézte ügyfelét, amint színes esernyőjét szorongatva elindult kifelé az üvegajtók irányába. Furcsa szerzet – gondolta az ügyintéző – vajon mért nem tette le az esernyőjét?
Most kifújjuk kissé magunkat. Az író is megáll egy pillanatra, szusszanásnyi szünetet engedélyez magának, iszik valamit, majd visszaül a papír mellé.
Kesernyőcske úrnak, ahogy korábban említettem, el kellett intéznie autója éves parkolási kártyájának beszerzését is, de ennek leírását mellőzöm, azzal a megjegyzéssel, hogy hasonlóan kínos jelentet fogadta ott is, bár aláírására nem volt már szükség. Az írói szabadság megengedi azt, hogy válogasson a történetek eseménysorozatából, fókuszálva azokra a pillanatokra, melyeket fontosnak és közlendője szándékának leginkább megfelelnek.
A mi főszereplőnk ezután azonnal orvoshoz ment. Ezt nem lehet halogatni. Az életet és a dolgok normalizálását lehet. De ezt nem. Nem lehet így élni. Egy ernyővel? Kizárt!
S mivel az eső még jobban rákezdett, úgy gondolta jobb lesz busszal mennie. A rendelőintézet épp akkora távolságra volt, mint a posta, közel abban az irányban, így gyalog is megtehette volna az utat, de a busz jobb ötletnek tűnt. Látszólag.
A kórház a Péterfy Sándor utcában volt. A 7-es buszra a Blaha Lujza téren szállt fel. A téren a buszmegálló előtt várnia kellett. Az orra előtt ment el három busz is, ami jó lett volna neki a 7-esen kívül. Vajon miért járnak hármasával a buszok? Sokszor látni, hogy valóban három busz fut be egyszerre a buszmegállóba, s utána 10 percig semmi, pedig közlekedhetnének 3 perces kihagyásokkal is, s akkor az utazóközönség is jobban eloszlana. De nem, úgy látszik konvojban, hármasával jobb az élet. Hagyjuk meg sofőrjeinknek a buszos örömüket.
Szóval igen jól esett. Orvosa mondta is neki a múltkor: makkegészséges Kesernyőcske úr, de jöjjön máskor is bátran, ha jól esik, szívesen látom!
Hát most jól esett.
A megállóban várakozott tehát. Az esernyő most jól jött, mert ismét rendeltetésszerűen használhatta. Ám egy suhanc fiatalokból álló csoport kinézte magának. Pár lépésnyire álltak tőle. Úgy látszik jobb szórakozásuk nem akadt, így hát a fiatalok kedvenc játékát használták idejük elütésére, kiszúrták szegény Kesernyőcske urat, s elkezdték egymás közt jól hallhatóan cukkolni. De, hogy a kép teljes legyen: volt a megállóban még egy csomó másik ember is, ők is különböző tömegközlekedési eszközöket vártak, ám emellett még egy közös jellemvonásuk volt: kissé hajlott háttal, leszegzett fejjel álltak mind, s egy vékony téglalap formájú tárgy felső felületét húzogatták. Mind. Biztosan összebeszéltek. Fel sem néztek, bár gyanítom, akármi történne, nem is néznének fel. Összeesküvés elmélet gyártó vagyok: a lehajtott fejűek biztosan összebeszéltek egymással, s készülnek valamire. Meg kell őket ebben akadályozni. A szürkeség úgy gomolygott most, hogy kedvem lett volna hanyatt homlok elfutni előle. Félős vagyok. Aztán újra Kesernyőcske úr mellé szegődtem.
A csoport tagjainak, akik inzultálni kezdték, nem volt telefonjuk. Nem tellett nekik rá. Utolsók voltak e téren a világban. Talán ezért is kötöttek bele hősünkbe. Nem tudtak más időtöltést elképzelni maguknak.
– Nézzétek, egy madárijesztő! – kurjantotta valamelyik Kesernyőcske úr felé – Milyen szép színes ernyője van!
– Á, ez nem is madárijesztő – szólta le valamelyik az előzőt – ez egy ripacs, magamutogató, az ernyőjével vonja magára a figyelmet.
– Vegyük el tőle! – kiáltották többen!
S már indultak volna, ha a 7-es meg nem jelenik a kórház mögül.
– Á, hagyjátok!
– Ez egy vén hülye.
– Vagy buzi.
– Hé, vén szatyor, van szotyid?
A busz ekkor megállt, az utazók egy része leszállt róla, Kesernyőcske úr összecsukta esernyőjét, s a korlát mellett jobb oldalon – bal kezével kapaszkodva – felszállt a buszra.
Úgy kellett helyezkednie, hogy bal kezével tudja fogni valamelyik kapaszkodót. Sűrű bocsánatkérések közepette átfurakodott tehát egy férfin és egy nőn. Mindketten megjegyzéseket tettek.
– Miért nem tud a helyén maradni, és miért nem tudja átvenni a másik kezébe az ernyőt?!
De Kesenyőcze úrnak csak a bocsánat szó jutott eszébe, s igen kínosan érezte magát. De mit tehetett? Az ernyőt jobb keze görcsösen szorította, s e szorítás nem engedett.
Alig várta, hogy leszálljon a buszról, sietett, hogy minél előbb a rendelőbe érjen.
Sokan várakoztak. A padon nem is volt hely, úgyhogy álldogált. Senki sem értette, miért lógatja maga mellett az ernyőt, miért nem vágja a hóna alá, vagy mért nem fogja marokra a középtájon, úgy kényelmesebb lenne.
Előtte még hárman várakoztak.
Izgatott lett.
Mit fog mondani, ha az orvos kérdezi, hogyan tapadt a kezébe?
Ez a helyzet képtelenség, valami nem stimmel velem – gondolta. Csak van valami egzakt magyarázat a dologra. Valahol görcs állhatott a kézfej csontjai közé, egész biztos ez lehet a baj.
Gyorsan haladt a sor. Végül ő is sorra került.
– Kesernyőcske Úr! De rég láttam! Hogy van? Csak nincs valami baj? – a doki hangosan beszélt.
– Jó napot doktor úr! – köszönt bánatosan Kesernyőcske úr. – Baj az éppen akad, de olyan, amit el sem fog hinni.
– Nyugodjon meg. Azért vagyunk, hogy orvosoljuk a bajokat. Ha a test egészséges a lélek is az és fordítva! Üljön le szépen. Tegye le az ernyőjét. Akassza oda a fogasra.
Az orvos – azon társaikkal ellentétben, akik meg sem szólalnak – bőbeszédű volt. Ez egyesekben botor módon reális gyanút, másokban valótlan szimpátiát kelthet.
– Éppen ez a bajom doktor úr! Az ernyő!
– Ernyővel nem foglalkozunk – mondta élcelődve a fehér köpenyes úr. Szerette használni a királyi többest.
– De üljön már le. Hozza az ernyőt is? Na, nem bánom.
– Doktor úr! Kérem, ne viccelődjék!
– Én? Halálosan komoly vagyok. Itt a beteg, itt az orvos, mindjárt megvizsgálom.
– Itt a beteg – Kesenyőcze Úr magán is meglepődve mondta ezeket – ez a fránya ernyő a kezemhez ragadt.
– A fene, aki megette!
Ezt nem várta volna háziorvosától ernyős emberünk.
– Tudja, mennyire bosszant?
– Mennyire?
– Magával történt már ilyen?
– Velem nem, de magával viszont…
– Doktor úr! Kérem, vegyen komolyan.
– Biztosíthatom komorságomról, akarom mondani komolyságomról. Na, tegye le szépen azt az ernyőt.
– Nem tudom. Értse meg végre, nem tudom. Már mondtam. Az önkormányzat előtt a kezembe ragadt, azóta nem ereszt, akarom mondani, én nem eresztem. Ez téboly. Már én sem tudom, mit beszélek. Mi lesz most velem, doktor úr?
– Jó. Ha tényleg nem viccel…
– Nem kérem, higgye el nekem.
– Görcsbe rándult a keze… Marika! – kiáltotta a másik szobába asszisztensének – hozzon egyet a c16-os injekcióból. A nagyobbik adagot.
– Az micsoda doktor úr?
– Görcsoldó. Olyan szer tudja, ami oldja a görcsöket, bárhol is legyen az.
Marika berobogott.
– Itt vagyok. Feküdjön le oda uram. Hasra. És tolja le hátul a nadrágját. Az esernyőt ne hozza magával.
– Hadd vigye Marikám… Úgy megszerette.
– Doktor úr kérem, megint élcelődik.
– Óh, pardon. Ne vegye a szívére Kesernyőcske úr. De ez a színes ernyő…
– Vegyen nagy levegőt – pattogott Marika. – Most! És készen is vagyunk.
Kesernyőcske úr lekászálódott a fekhelyről, de mást már nem csak a tenyere állt görcsben. Sántikálva botorkált oda a székhez, amin korábban ült.
– Doktor úr, használ ez nekem?
– Ha használni nem is, de ártani biztos nem árt. Én ebből minden hétfőn adnék az embereknek munkába menetel előtt. Legalább a nagy hajtásban nem kapnának agybajt és idült szívrohamot, melytől még kényelmesebb és mihasznább lesz süketnéma életük.
– Miről beszél?!
– Mindegy, ne foglalkozzon vele. Lazuljon! És ne akarjon az élettől többet, mint egy nádszál.
– Nem akarok. De az ernyőtől viszont szívesen szabadulnék.
– Várunk egy kicsit.
Eltelt körülbelül három perc.
– Hogy érzi magát?
– Kellemesen, lazán, könnyedén, simulékonyan… Akarom mondani… Már megint miket beszélek! A görcsoldó kioldott belőlem minden józanságot. Elnézést.
– Adja csak azt az aranyos ernyős színes kis kezét. Nem mozdul?
– Nem.
– Tényleg olyan, mintha valamilyen láthatatlan ragasztóanyag tartaná! Hisz maga a kvantumfizikában?
– Igen.
– Ó, akkor az angyalokban is hisz. Ennek örülök. Ugyanis, a kvantumvilágot sem látjuk műszereink nélkül, mégis elhisszük, hogy létezik. Mármint a laikusok. Higgye el, ha hinnénk az angyalokban, angyalmérő műszert is készíteni tudnánk. Hasznos lenne. Nem lennénk ennyire földhöz ragadottak.
– Hová akar kilyukadni?
– Hát nem a túlvilágra… De komolyra fordítva a szót. Várnunk kell. Ami jön, az el is múlik. Hátha ezzel is így lesz. Ha gondolja, elküldöm röntgenre, de ahogy mondani szokták, az idő – röntgennel vagy röntgen nélkül – sok mindent megold.
– Most akkor távozhatok?
– Igen… Nem tehetünk semmit. Marika! Adjon Kesernyőcske úrnak egy nagy adag kontroll időpontot. Mondjuk két hétre.
Kesernyőcske úr a kontroll nagyméretű és pontos adagjával távozott. S mivel ő is módfelett pontos volt általában, pontban tizenkettőre haza akart érni, hogy harangozás közben lefetyelje magába felesége pontosan és finoman elkészített levesét.
Nemsokára haza is ért. Felesége jóval előbbre várta, úgyhogy szokás szerint nekiesett, azzal a felütéssel, hogy hol a fenében ténfergett ilyen sokáig.
– Na, látom! Megint ernyőt vettél! Erre bezzeg van időd meg pénzed! Szerencséd van, mert ez részben megmagyarázza kimaradásodat. De nincs tebenned egy cseppnyi szépérzék sem? Hogyan lehet ilyen tiritarka esernyőt vásárolni?
Kesernyőcske úr a sokévi házasság folyamán megtanulta már: nem szabad magyarázkodni.
– Kaphatnék esetleg jó szó helyett inkább ebédet?
Az asszonyka, rosszalló tekintetét a férjére helyezte, majd elindult kötelességére, kimenet a konyhába, s egy percen belül már az asztalon volt a gőzölgő leves.
Hősünk újabb megpróbáltatás elé nézett. Az ernyő! Hogyan tud majd így ebédelni? Balkézzel? Vagy felesége fogja etetni?
– Na, gyere már, nem haragszom. Kihűl a leves.
Kesernyőcske úr az ebédlőasztal mellett, a széke előtt állt. Nem moccant. Színes ernyője ott lógott mellette. Elengedhetetlenül. Ellenállhatatlanul. Ellentmondást nem tűrően… Vallania kellett tehát.
– Csibikém, baj van. Az ernyő nem véletlenül van nálam. Nem tudok tőle megválni, hozzám ragadt.
– Furcsa ízlésed van, de mit tudok tenni? Ha ennyire ragaszkodsz hozzá, én nem állok utatokba. De most tedd le, együnk.
– Értsd meg. Nem tudom letenni.
– Jaj, megőrjítesz!… De rendben, ha ennyire tetszik, akkor támaszd oda az asztal lábához. Akkor a közeledben lesz.
– Nem megy. Nem tudom elereszteni. Hozzám tapadt. Ennél egyszerűbben és érthetőbben nem tudom mondani.
– Hogy érted, hogy hozzád tapadt? Egy ernyő nem tapad hozzá az emberhez.
– De igen. Éppen ez a borzasztó. Ma délelőtt már orvosnál is jártam. Ő sem tudott segíteni.
– Orvosnál. Te jó ég. Mi történt? Mutasd csak.
Felesége megemelte férje esernyőt tartó jobb kezét. Odahúzott egy széket, leült, nézegette. Pillanatokon belül már azon törte a fejét, hogyan lehetne leoperálni a férje kezét az ernyőről. Először húzogatni próbálta. Egyik kezével az ernyőt fogta, másikkal férje csuklóját. Teljes vehemenciájával próbálta kétfelé húzni a két karját, amelyben persze más és más volt.
Kesernyőcske úrnak ez nem volt ínyére. Eleinte hagyta, úgysem tudott sosem első körben megálljt parancsolni feleségének, ám amikor a pohár betelt, rámordult feleségére, hogy most már elég.
– Jaj, Istenem! Mi történt veled? Hogyan történt? Hogy fogsz így dolgozni?
– Neked ez az első kérdésed, hogy hogyan fogok így pénzt keresni? Neked csak ez számít? Hogy bejöjjön a havi?
Esernyős urunk begurult… Aztán hamar csillapodott. Ilyen ember volt ő.
– És mit mondott az orvos?
– Ő sem érti… De várni kell. Nem tehetünk semmit…
– De mi ez, valami görcs?
– Görcsből van éppen elég. Mindenki görcsöt kiabál a másikra. Ezért lesz mindenki az. Ez viszont – mutatott az ernyőre – nem az. Vagy mégis?
– És az esernyőt hol vetted?
– A kínaiban. Nem volt más, csak ez. Ugye milyen különleges? – Kardként emelve fel az ernyőt. – Látod, színes!
– Ez egyszerűen otromba! Cirkuszba való, vagy reklámba. Ma ilyen színűt senki sem vesz. Nem divatos. Nem előkelő.
– Vagyis nem szürke, vagy matt-kék, esetleg fekete?! Na, jó, napoljuk a témát.
– És most mihez kezdesz?
– Ebéd után, lefekszem aludni. Ki kell hevernem a délelőttöt.
– És mi lesz az ernyővel?
– Az is aludni fog, ma sok dolga akadt, elfáradt. Na, most már együnk, mert tényleg kihűl.
Kesernyőcske úr egyetlen kézzel, azaz jobbára bal kézzel evett. A másik keze, az összecsukott ernyővel együtt ott lógott mellett. Nem hagyta, hogy felesége etesse, ám a hús felesége általi felvágását rezignáltan viselte. Minden fogás kihűlt, mire a végére jutott, de legalább jóllakott.
Később aludt. Karját ernyőjével együtt maga mellé helyezte az ágyba. Forgolódni bonyolult volt, nem is tette. Álmában hadvezér volt, csatát vezetett. Az ütközetbe hívó csatakiáltás közben jobb kezében lévő kardját az ég felé emelte, ám amikor felnézett rá, kard helyett színes esernyőjét látta, katonái pedig röhögtek körülötte. Borzalmas volt.
Megizzadva ébredt. Kávét kért, a fekete nedűt szentségtörő módon bal kezével kavargatta. Másnap dolgoznia kellett. Mi lesz ott vele? A késő délután és az este lassan telt. Kesernyőcske úr olvasni próbált, de könyvének tartása gondot okozott neki. Olvasószékében ücsörgött, ernyőjét és orrát is lógatta. Ám az ernyő színesen virított mellette, a szürke világra húzódó szürkületben ernyője színei idült derűvel töltötték el. Még az is megfordult benne, hogy nem is olyan szörnyűséges ez az állapot. Végtére is, minden rosszban van valami jó. Csak hozzáállás kérdése. Aztán persze elhessegette magától ezt a gondolatot. Ilyen az ember. Csak ne legyek vénségemre szentimentális – gondolta magában.
Korán kellett kelnie. Éjszaka nem is nagyon aludt, hogyan is aludhattak volna jót, hisz esernyője felesége és közéje állt, akarom mondani feküdt, és emiatt helyszűkében is voltak.
Az éjszakai sötétség szürkeséggé avanzsálódott ismét: szürkeség uralta a nappalt. Színe, ha egyáltalán e színt színnek lehet nevezni, belülről szűrődött kifelé, és visszahatott, hogy ismét semmivé legyen mindaz, ami valamivé válhatott volna.
Csak Kesernyőcske úr új ernyője vitt színt a világba. A kontraszt jelentős volt, s ez Kesernyőcske úrnak nagyon is tetszett. Derűt csalt arcára. Másnap kettős érzésekkel vágott neki a munkahelyére vezető útnak, félt, hogyan végzi majd munkáját, így félkarúan, akár az a bizonyos rabló. De mosolygott is belül, hisz ernyője az egyetlen szépség volt, ami a világot betölthette. Csak a telefonok és képernyők fénylettek és színlettek, ám fényük s színük mesterkélt volt. Vagyis hamis. Az ő ernyője azonban valóságosnak mutatkozott, igazi színekkel, markolattal, formával és körcikkelyekkel. S mind tudjuk jól: ami valóságos, mindig erősebb hatást kelt, mint ami nem igaz.
Az emberek is mind odanéztek. Az ernyőre. Már amikor a buszmegállóban várakozott, már akkor is. Bár csak egy pillanatra, de telefonjukról mégis odanéztek, szemük elkerekedett, s mosolyogtak. Igen mosolyogtak. Tüneményes jelenet volt ez akkoriban. Tudniillik olyan volt a kor, hogy vagy törvénytelenül röhögtek, vagy kimérten komorak voltak az emberek, a kettő között pedig átmenet nem jelentkezett. Hogy is jelentkezhetett volna, a finomságok is eltűntek a világból. Az illem és a színek… Más nem maradt, mint ez vagy az. Csak így vagy úgy. Csak fekete vagy fehér. Vagy egyik sem. Csak szürke.
A 7-es buszon utazott az Astoriáig, ott leszállt, s a Múzeum körúton az antikváriumok felé igyekezett, hiszen ott, az egymás mellett álló könyvesboltok egyikében dolgozott. Ernyője kezében, ballagott szépen, s mindenki odanézett, a kiskutyák meg ugattak. Sem a rövid buszos kirándulás, sem az ötperces séta nem telt el atrocitás nélkül, a buszon egy néni szólt neki, hogy nincs nyár, de nem is esik az eső, minek ez az ernyő, s már majdnem a könyvesbolt előtt járt, mikor egy férfi lépett ki egy fa mögül, s kiabált rá: ripacs, mit keresel közöttünk? Kesernyőcske úr maga elé meredt, s kesernyésen visszaszólt.
– Nem is értetem, mit.
S tényleg nem értette. Mintha ő maga e társadalom egyszemélyes inverze volna, olyan, mint cirkuszban a bohóc, vagy mint Shakespeare bizonyos karakterei, akik tükröt tartanak az őt néző közönségnek. Igen. Talán az idő is kizökkent a helyéből.
Szóval egy antikváriumban dolgozott. Délelőtt tíztől, délután hatig. A mai naptól fogva ernyővel. Esernyővel. Egy színes, nagyméretű esernyővel.
Amikor belépett, kollégái a szokott módon üdvözölték.
– Helló Karcsi – mondta egyikük.
– Helló Karcsi – mondta a másik.
– Helló Karcsi – mondta a harmadik.
– Helló Karcsi – mondta a negyedik.
Aztán tettek-vettek, rendezgették a könyveket polcokon, pénztárgépet nyitottak, sőt valamelyikük takarított is. A boltnak nem ment jól, bár hétfőtől szombatig nyitva tartottak. A tulajdonossal együtt már csak öten maradtak, s a vásárlók száma egyre csökkent. A könyvek száma pedig nőtt: mindenki szabadulni akart kisebb-nagyobb könyvtára megmaradt darabjaitól. Macerás, időigényes dologgá vált az olvasás, már csak azért is, mert hosszabb, összetett mondatok olvasása meghaladta az emberek általános szellemi kapacitását, ha egyáltalán bármit is szelleminek meg kapacitásnak lehetett még nevezni.
– Karcsikám! Ugye tudod, hogy ma te… Te… te jó ég, mi van a kezedben? Csak nem egy esernyő? Milyen hülye színe van! Újabb darab a gyűjteményedben?
– Igen. Mit szólsz? Máris megszerettem! Nem is tudok megválni tőle!
– Ez a te esernyőgyűjtő szenvedélyed egyszer a sírba fog vinni – mondta az egyik.
– De miért nem rakod már le! Ne félj, nem vesszük el – mondta a másik.
– Hát… Egyenlőre nem tudom… Illetve félre ne értsétek, nem akarom… – mentegetőzött Kesernyőcske úr.
– Ezt hogy érted? – ezt már Vencel, a tulaj kérdezte – Egész nap magadnál akarod tartani? Egész nap fogni akarod? De tudod mit, azt csinálsz, amit akarsz! De becsukom a boltot, ha nem kezdünk valamit magunkkal!
– Bocsánat. Tényleg nem tudom lerakni. Tegnap orvosnál is voltam.
– Na, ne hülyíts. Egy ernyő nem ragad hozzá az emberhez. Ez képtelenség. Ilyet még nem hallott a világ. Na, mindegy. Mondtam már, csinálj, amit akarsz.
Kesernyőcske úrnak szöget ütött a fejében valami.
– Te Vencel! Figyelj ide! Mi lenne, ha kinyitnám az ernyőt, kiülnék vele a kirakatba, fognék egy könyvet, és ott premier plánban, önmagamat közszemlére téve olvasnék!
– Nyitunk! – mondta az ajtóhoz legközelebb álló kollégájuk.
– Karcsi – lépett oda hozzá a bizalmaskodva a tulajdonos – ez nem is rossz ötlet. Hátha történne valami. Felfigyelnének az emberek. Hiszen ilyesmi azért mégiscsak ritka… Ezt még meglépjük, aztán, ha ez sem megy, bérlünk egy garázst és webáruház leszünk. Bár én már abban sem hiszek… Miért is nem én vagyok a fészbuk vagy a tvitter alapítója? Már milliomos lennék. Na, mindegy. Tudjuk mind a ketten, hogy nem a pénz számít, hanem az, hogy az emberek visszaszokjanak az összetett mondatokhoz, aztán a könyvekhez, meg az időigényes foglalatosságokhoz… – megállt egy pillanatra – vagy például lehetnének ácsok. Vagy…
– Vencel! Tudod, hogy kedvellek, de vissza tudnád terelni a gondolataid a boltba?
– Igen, igen… Bocsánat. Szóval megpróbálhatjuk. Holnap szombat lesz, hatalmas – s itt Vencel ujjaival macskakörmöt formázott – forgalom várható. próbáljuk meg akkor. Itt ez a szék, szerzünk egy kis olvasóasztalt, ma kipakoljuk a kirakatot, s holnap nyitás előtt berendezzük a te kis olvasóhelységedet, te pedig beülsz majd, tartod az ernyőt, olvasol, integetsz, mosolyogsz, forgatod az ernyőt, pláne akkor, ha valaki olyan színes világító kütyüvel érkezik, melyből nehezen tud felnézni. S akkor aztán… Rád néz, ő is elmosolyodik és kész az interakció, és már be is jön, és rád kérdez, mi pedig beavatjuk, mutatunk neki néhány szép albumot, kevés szöveggel és sok képpel, hogy eleinte ne legyen megerőltető, aztán majd újra jön, akkor útleírást kap, majd Jack Londont, és Aghata Christit, majd később Villont, végül jöhet minden, még Shakespeare is,
– Gyönyörű. Csak ne lenne ez a nagy szürkeség mindenhol.
– Ne is mondd. Nyomorult egy idő ez. Hol esik, hol nem, de mintha állandóan be lenne borulva. Még akkor is, ha süt a nap. Olyan szürreális az egész. Mintha mindent megpróbálnánk, de mégsem tudnánk a világ szebbik tájára érni. Egymáshoz férni. Egymáshoz érni. Mintha valahol itt ragadtunk volna, ahonnan a valósághoz vezető út, akarom mondani a normalitáshoz vezető út, már elérhetetlen lenne… De ez az ernyő. Épp ez az ernyő. Ezért fognak talán ránk nézni az emberek. A könyvekre. A gondolatkora. Rátalálni a Szent Szellemre, melyet egyszer talán önmagunkban újra megszólaltathatunk. Mint hegedű húrjai Mozartot. Az ernyő színei reményt adhatnak.
– Szentimentális vagy. Ezt tudjuk jól. De, igen. Igazad van. Már csak ez az ernyő maradt. Ezek az utolsó valóságos színek. Ez a mélypont. Innen fordulunk vissza. Mindannyian. És én a kezemben hordozom ennek lehetőségét.
– Te is az vagy Karcsi. Ne is tagadd. Szentimentális. Ha tudná a nejed!
Kesernyőcske úr a következő – szombati – naptól kezdve, minden napját a kirakatban töltötte, olvasott, integetett, mosolygott, ernyőjét pedig kinyitva forgatta feje fölött. Ernyője továbbra sem engedte el őt. Új munkakörében kiválóan helyt állt, még élvezte is. Az emberek telefonjukból fel felnéztek rá. Kesernyőcske urat hazafelé menet már többen felismerték, megszólították. Egyre nagyobb népszerűségnek örvendett mindennapi útvonalán. Ez azonban nem állt másból, mint hogy nem kötöttek belé. A rosszabb fajtája a buszon megjegyezte a mellette állónak: itt a fazon a kirakatból. A jobb szándékúak pillanatra ránéztek és szégyenlősen mosolyogtak. Ez sem volt semmi. De hogy szégyenlősségük önmaguk, vagy Kesernyőcske úr miatt volt, nem lehetett tudni.
A bolt forgalma azonban nem nőtt. A kirakati látvány ugyan felhívta az általános utcaközönség figyelmét magára, de a nézelődök be nem tértek az üzletbe. Ott volt úgyis minden azokban a villogó, fényes készülékekben, nem volt tehát késztetésük rá, hogy bármi másból merítsenek információt. Mert a hangsúly, ebben a korban, erre esett.
Ha valami, bármi, nem valamely vizuális eszközön keresztül jutott el hozzájuk, máris gyanakodni kezdtek. S bár a világot maguk tették ilyenné, nem értették, mi lehet a gond. A valós világtól bizalmatlankodtak, de a virtuálistól minden elfogadtak. A mesterkéltben hittek.
A valós világ ugyanis szürke volt és unalmas. Legtöbbször semmitmondó, néha veszélyes és általában barátságtalan. Se színe, se izgalma. Ám a virtuális valóság sem nem unalmas, sem nem veszélyes. Mindezek mellett izgalmas és látványos. És mindenre jó.
2058-as év következett. Eltelt negyven év. Kesernyőcske úr 83 éves volt már. S bár körülbelül huszonöt éve egy meleg tél, január eleji napján esernyője elengedte, ő mégis mindenhova magával hurcolta.
Az antikváriumot réges-régen bezárták. Esernyős hősünk hébe-hóba elsétált arra. A kirakatot azonban úgy hagyták, egy bábu helyettesítette őt, kezében egy hasonló színes ernyőt lehetett látni, a bábu előtt asztalon olvasólámpa és könyv. Az asztalon kis tábla, rövid szöveggel: egy letűnt kor letűnt embere. Kesernyőcske úr keserűen nézte e látványt. Akadtak emberek, akinek a kirakati esernyő még olyan volt, mint valami élő skandalum. De a többieknek csupán: a röhej tárgya. Aztán a házat, mely a kirakatnak otthont adott, lebontották.
Vajon mit rontottunk el? Valamikor mindenki arról beszélt, hogy egyre jobb, kényelmesebb, komfortosabb, élhetőbb lesz a világ. A fejlődésnek nem szabad gátat vetni. Még ha az rossz irányba is halad… Ez az ötletszerű megzavarodás fundamentuma.
A világban és a fejekben fejetlen káosz uralkodott. A világ a szürke félelem és a fekete agresszió martalékává vált. Sokaknak a virtuális világ nyújtott már csak menedéket. Az élet egyre hosszabb és kibírhatatlanabb lett. Végül mindenki a másikra támadt. Senki sem bírta elviselni a másik zavaró jelenlétét.
Pár éven belül a világ lángba borult. A földön élő valamennyi ember polgárháború martalékává vált. Kesernyőcske úr maradt csak életben.
A háború után néhány héttel, egy szeles tavaszi napon, Kesernyőcske úr felsétált a Gellért hegy tetejére, ahonnan valamikor egy püspököt szöges hordóba zárva a Dunába gurítottak. Hamvas Béla Mágia szutráját olvasta. Mosolygott és legyintett. Eh, most már mindegy – gondolta magában.
Április tizenharmadika volt. Aznap délelőtt minden különösebb előzmény nélkül, elkezdett esni az eső. Az öreg Kesernyőcske úr színes esernyőjét rezignált mozdulattal kinyitotta és maga fölé tartotta. Nem szerette az esőt.