Két hónap New Yorkban 11. Befejező rész.

Közben a naptár május közepét mutatja, még egy jó hetem van, de addig még ki kell menni a Lóversenypályára egy este nyolc órakor kezdődő versenyre, valamint el kell látogatni a New Yorki Hungária Atlétikai Klubba, és az ajándékvásárlás is hátra van még.
Az ötletet, hogy nézzük meg a lovit, Boros úr története adta, be kell vallanom, hogy lóversenyen még nem voltam, a Lóversenypályát, és a Kincsem-parkot is csak üresen láttam, amikor a BNV-re jártunk fel kollégáimmal, hát ehhez képest ismét tátva maradt a szám. Stadionszerű építmény tökéletes kivilágítás, tizenöt- húszezer néző, a futamok alatt kaotikus hangzavar, ami abból adódik, hogy ki-ki az általa favorizált lónak szurkol, a versenyek végén, mintegy nagy sóhaj az egész pálya, aztán a következő startig halkan morajlik a nézőtér, és ez periodikusan ismétlődik késő estig. A látvány élményszerűen érdekes, és gyönyörű, a hangulat páratlan, az egész miliő olyan meseszerű, utólag is örülök, hogy részem lehetett benne, ja, és nyertem 2, azaz kettő dollárt. (Aki a kicsit nem becsüli…).
Reggel a telefon csörgésére ébredek, kisvártatva jön Laci, hogy Pék (ő is egy barát, a Pék csak becenév, az igazit nem is tudom, de azt igen, hogy építész, és Mohácsról származik) egy óra múlva jön értünk, és kimegyünk az Atlétikai Klubba. Gyors zuhany, fogmosás, és már megyünk is. A klub a külvárosban, hatalmas fák, övezte park közepén, helyezkedik el. A klubház egy jókora, elegáns villa, benne irodák, öltözők, étterem, körülötte a parkban pályák, az egyiken, amelyet baseball, és hagyományos focimeccsek lejátszására is használnak most éppen egy futballmérkőzést, készülnek játszani a New Yorki németek, és a New Yorki magyarok. Amint később kiderül ez hivatalos városi bajnokság. A kamerámmal bőszen filmezek, majd kiesik a kezemből a készülék, az unokatesómmal az élen fut ki a két csapat, vagyis Laci fogja vezetni a találkozót. Tudtam, hogy korábban bíráskodott, akárcsak jómagam, de nem gondoltam, hogy 58 évesen még elvállal hivatalos meccset, amint később kiderült, a hivatalos játékvezető nem érkezett meg, és hogy ne maradjon el a sportesemény ő levezette, nem is rosszul. Jó volt látni, ahogy gratuláltak neki. A találkozó után közös ebéd a két csapattal, akik láthatóan jó barátságban vannak egymással, igaz most a németek győztek 3-2 re, de a hangulat azért kitűnő volt.
Két nap múltán Béla bácsival futok össze a 2-es sugárúton, éppen ajándékokat indultam vásárolni, de ő arra kért kísérjem el Harlemba, taxival megyünk, egy óra az egész, legalább szétnézel ott is, meggyőzött, leintünk egy jellegzetes sárga taxit, (másmilyen nincs is), és irány Horány, akarom mondani Harlem.
Ahogy a 100. utcát elhagyjuk, megváltozik minden, kivéve a sugárút forgalma, az továbbra is végeláthatatlanul hömpölyög négy sávon, de a környéke borzasztóan elhanyagolt, egész háztömbök graffitivel összefirkálva, üveg nélküli ablakok, barátságtalan kerület. A 138. utcába bekanyarodunk, majd kiszállunk, ha eddig barátságtalan volt a környék, akkor most félelmetes. Nincs előítéletem, de nem kell jó megfigyelőnek lenni ahhoz, hogy észrevegyem nincs rajtunk kívül fehér ember a környéken, most vagyok először ilyen környezetben, ráadásul az öreg szól, hogy felszalad az egyik házba, várjam meg, jön azonnal. Árván várakozom a koszos, szemetes, lepusztult utcán, és azon tűnődöm, hogy ez a hely nincs többre, mint három, négy kilométerre az ENSZ-palotától, vagy az Empire State Building-től, és mégis egy másik világ ez, itt a nyomor, a szegénység, és az elhanyagoltság az úr.
Közben visszatér Béla bácsi, leintünk egy taxit, és megyünk haza, érdekes másfél órát töltöttem itt, örülök, hogy láthattam, különös élmény volt.
Így délutánra maradt az ajándékvásárlás, a gyönyörű áruházakban, boltokban való nézelődés közben eszembe jut, milyen gazdagság, elegancia itt, és micsoda szegénység amott mindennek néhány óra lefogása alatt lehettem részese.
Az utolsóelőtti napon már gondolatban itthon vagyok, elképzelem a megérkezést, a fiam csillogó, érdeklődő tekintetét, a feleségem mosolyát, és húslevesét a szüleim megnyugvását, hogy itthon vagyok. Nem gondoltam, hogy két hónap távollét is honvágyat okozhat, pedig nekem okozott. Közben csomagolunk, hogy ne az utolsó napra maradjon, ekkor jut eszembe, hogy venni kéne valami jobb fajta whiskyt, leszaladok a közeli ital szaküzletbe ahol a borok származási hely szerint vannak kirakva a polcokra, a Portugália felírat alatt ott a portói stb., nézelődöm, kosárba teszem a whiskyt, és elképedek, a Románia felírat alatt van a Tokaji Aszú. Reklamálok az olasz tulajnál, de ő azt kérdi, hogy nem mindegy?
Tudtam, hogy imádja a focit, tegnap az olasz tv Juventus meccset közvetített, kérdem tőle
-Láttad a tegnapi meccset?
-Láttam bizony.
-Azért a spanyolok még játszák a futballt.
-Milyen spanyolok, a Juventus olasz csapat.
-Nem mindegy?
Mire kifizettem a whiskyt az aszúk már a Magyarország feliratú polcon sorakoztak a többi magyar bor társaságában.
Az utolsó nap délelőttjén még kisétáltam a Centrál Parkba videofelvételeket készíteni, este pedig amolyan búcsúvacsorát rendeztek Laci barátai a Red Tulip (Vörös Tulipán) étteremben, ez a restaurant a 75. utcában van, nem magyar vendéglátóhely, de remek a konyhája, és sokszor vannak vendég zenészek, most éppen két Dél-Amerikai muzsikusok csináltak kitűnő hangulatot a finom vacsora mellé. Amikor megtudták, hogy magyarok vagyunk kissé hamisan, de eljátszották a Magyar Himnuszt, talán nem kell mondanom mit éreztem, mit éreztünk ott, és akkor. Szóval nagyon jól esett.
Reggel kicsit tovább aludtam, kipihenve a tegnapi búcsúestet, ami persze hajnalig tartott. Aztán egy óra múlva menetkész voltam, délután egy órára jött Fekete Ing, hogy kivigyen a röptérre. Kellemes repülőút után simán landoltunk Ferihegy 1-en, a család várt bennünket, mert, mint korábban említettem együtt jöttünk Lacival. Így ért véget két hónapos kalandom Amerikában, de már jó volt hazajönni.
Ma, csaknem 19-év távlatából is boldogan gondolok vissza erre a két hónapra. Tudom ma már hétvégi program New York-ba kimenni, hála Istennek, teszem hozzá, és most már vízumkényszer sincs, szerencsére. Amikor a család összejön, sokat emlegetjük Lacit, aki mindnyájunknak megmutatta a világ másik oldalát. Ezt a néhány oldalt az Ő emlékének is ajánlom.

VÉGE