Ketten az asztalnál, avagy a hölgy nem kér semmit 3/2

‒ A hölgy nem kér semmit?! – kérdezte vészjósló hangon.

‒ Kérni szerettél volna? – néztem rá ártatlanul, mire a hölgy arcának pirosa vészes gyorsasággal lilába fordult, jelezve, hogy sohasem állt még olyan közel egy kiadós gutaütéshez, mint ebben a percben.

‒ Szerinted?! – sziszegte, és láttam, hogy mindkét kezével az asztal peremét markolja, ujjai is belefehéredtek. Nem tudtam eldönteni, vajon azért-e, nehogy leforduljon a székről felindultságában, vagy azért, mert azt fontolgatja, hogy hozzám vágja a kiterjedésében kifogásolt bútordarabot.

A köröttünk ülők rutinosan játszották a szerepüket, úgy viselték magukat, mint aki számára semmi egyéb látható és hallható nem létezik a saját asztaltársaságán kívül. De természetesen fél szemmel, fél füllel már minden lélek minket figyelt a teremben.

‒ Ez valami tréfa akar lenni? – sistergett Szilvi, akár egy vízbe pottyant, izzó lávadarabka.

‒ Tréfa? – pislogtam enyhe sértődéssel. – Hiszen barátok vagyunk. Nem tréfállak meg ennyi ember előtt. Ugyan már!

‒ Szerinted az ember így bánik a barátjával? A hölgy nem kér semmit?!

‒ Az emberek többsége természetesen nem – feleltem önérzetesen. – De én tisztelem és szeretem a barátaimat, és ennek megfelelően bánok velük.

Szilvi most egyszerűen nem tudott megszólalni, már sem vörös nem volt, sem lila. Szikrázó szemeit összeszűkítette, s megmarkolta az asztalterítő egy csücskét. Szorította, tekerte, és valószínűleg az én torkomat képzelte közben a markába.

‒ Szerinted ilyen a tisztelet és a szeretet?!

‒ Naná!

Úgy állt föl, mint aki eddig szögeken ült, és ezt csak ebben a pillanatban vette észre.

‒ Hazamegyek.

‒ Kérlek! – csitítottam, maradásra intve. – Ne csinálj jelenetet. Ülj vissza szépen.

‒ Üljek vissza? – nézett rám elkerekedett szemekkel, amelyek már szikrákat szórni is elfelejtettek. – Mégis mi a fenének? Hogy végignézzem, ahogyan te végigeszed az étlapot?

‒ Éhes vagy?

Ettől a pillanattól kétséges volt, hogy Szilvi agya elegendő oxigénhez tud-e jutni. Erőltetett hápogásából és arcának legújabb magnólia árnyalatából legalábbis erre lehetett következtetni. Nem visszaült, inkább visszapottyant a székére, s abban egészen biztos voltam, nem azért, mert hirtelen meggondolta magát, sokkal inkább, mert a lábaiban egyszeriben annyi erő sem maradt, hogy megtartsák őt.

‒ Minek hoztál ide? – kérdezte könyörgőn. – Miféle gonosz játék ez?

Erre a sértő föltevésre már nem tudtam reagálni, mert ekkor visszaérkezett a pincér. Olyan pillantást vetett rám, mintha kérdezné, nem gondoltam-e meg magamat időközben, de én válaszpillantásra sem méltattam, elkezdett hát tálalni.

Az asztal valóban kicsi volt, kör alakú lapja közel tudta hozni egymáshoz a körötte ülőket, az asztalon pihenő kezek csaknem összeértek, az étteremben ez volt az egyetlen ilyen asztal. A szervírozott előétel ott gőzölgött csaknem az asztalka közepén, melléje kerültek az én evőeszközeim, az előzőleg már odakészített egy vizes és egy boros pohár, a kőszoborrá merevedett lány elé pedig csupán néhány fényesen csillogó evőeszköz. Ő nem kapott gőzölgő előételt, sem poharat, de még egy üres tányért sem, akkorát se, mint egy csészealj.

A pincér – aki magában talán végigfohászkodta ezt a kínos műveletet, hogy csak ép bőrrel ússza meg a dolgot – sietve kihúzta magát és kínlódva megköszörülte a torkát.

‒ Jó étvágyat – krákogta zavartan, azzal visszamenekült a konyhába.

Szinte láttam magam előtt, ahogyan megkönnyebbülten fújja ki magát, és hálát ad Szent Lőrincnek, a vendéglátósok védőszentjének, amiért a szikrázó szeműben fortyogó vulkán csodák csodájára még nem tört ki pusztító erővel. De csupán pillanatokra kötött le az idegen személyéhez köthető gondolat, figyelmem immár csakis az asztalunké volt. Kerítékes mozdulattal villára szúrtam egy darabka húst és némi azonosítatlan takarmánynövénynek látszó valamit, s már majdnem a számhoz vezettem, amikor megakadt a pillantásom Szilvi mészfehér alapon forradalom-vörös ábrázatán. Gyönyörű szemei sarkában apró könnycseppek kezdték a gyülekezést. Én megütődötten pislogtam rá.

‒ Te mire vársz?

Megütődésem most átterjedt az asztal túloldalára és kezdte elborítani a lányt.

‒ Azt hittem, éhes vagy – mondtam éppen úgy, mint akit megvezettek.

Ekkor egy újabb árnyalat kezdett eláradni a szép arcon és a tekintet végre a fölismerés értelmével kezdett megtelni. Mindez eltartott egy-két kurta pillanatig, de azután végre kibuggyant belőle egy halk, rövid nevetésféle és néhány olyan szó, amit inkább nem írnék le ide, ha nem baj.

Kisvártatva nem szűnő mosoly költözött a színét visszakapott szépséges arcocskára, és a lány fejét csóválva tette finom kis kezét az enyémre, jól összemarkolászta ujjaimat.

‒ Ne haragudj! Tisszta hülye vagyok. Nem kapcsoltam – szabadkozott, a köröttünk fuldoklók mély megdöbbenésére.

‒ Semmi baj – mosolyogtam vissza nagyvonalúan.

Végre ő is felszúrt valamit a villájára, s most már bólogatott fölismerésében.

‒ Hogy én mekkora marha vagyok! – korholta magát, mire a köröttünk fuldoklók gombócai mind nagyobbá duzzadtak a torkukban. – Ne haragudj… hogy is gondolhattam rólad… hát persze. Ki kellett volna találnom. Tudnom kellett volna, hogy te… persze tudom is csak… mégsem gondoltam… eszembe sem jutott. Úgy szégyellem magam.

Láttam, amint néhány asztalszomszédunk már azon van, hogy menten levágja a partedlijét, föláll és odalépve hozzánk, nekem szegezi a kérdést, miért épp a hölgy kéri már másodszor, hogy én ne haragudjak. De mit is érthettek volna meg ők bármiféle válaszból. Ők, akik mind tágas, széles asztaloknál ültek.