Ketten voltatok

Ketten voltatok, s most itt ültök. Meredten néztek már. Értetlenül, bután. Szemetek szenvtelen, üres, tűz és érzelem nélküli. Két idő, két csaknem három év. Messziről derengő, illatos érzések nehezítik el szívemet. Megszólítanálak titeket, de átnéztek rajtam. Talán mondandóm se lenne. Mégis. A nyilvánvaló kérdés kényszerít, hogy szemetekbe nézzek, s szóljak. Mi végre volt? De ajkaitok nem mozdul. Szoborrá kövültetek. Kissé előredőltök. Alig észrevehetően. Menni készültök talán? Máris? Úgy, mint akkor?

Elléptetek mellőlem. Egyszerűen, gyorsan, másba kapaszkodva. Egyedül hagytatok, pedig hittem bennetek. Szerettelek titeket. Magam sem gondoltam annak előtte, hogy kérgesnek hitt lelkem ennyire megérinthető. Hogy ennyire más tudok lenni, hogy a bennem élő énkép hamis.

Pedig így történt mindkétszer. S újra elbuktam. Megint, ugyanúgy. Ugyanazt a játszmát veszítettem el. De most már a múló idő uralkodik. Neki adtunk át mindent. Ő pedig temet érzést, bizalmat, hitet, s reményt. Olyan temetés ez, melyre csak kevesen jöttek el. Koldus a holt, s a világ nem vesz róla tudomást. Csak én gyászolom.

Eltűntetek! Köddé lettetek. Vajon minek voltatok? Talán az idő végtelen univerzumát bejárva egyszer csak máshol, máskor, az ismeretlenbe érkezve új értelmet nyerhet közös létezésünk. Egykori tervezgetéseink majd a kollektív és kifürkészhetetlen, kozmikus tudat titokzatos birodalmában válnak valósággá.

Ketten voltatok, s most keserű minden. Magányom immár véglegesnek tűnik. Persze, nem korom okán, hitem nincs tovább bennetek. Úgy általában bennetek: mosolygós-kedves, szeretetet hazudó, önzésből önzetlen szerep-társak, kik mindig, kínos kiszámíthatósággal kezdtek másról, mással álmodozni. Lehet, hogy a világ rendje ez, s tényleg hasztalan minden értelemkereső felbuzdulás, mely az érzelem, mint biokémiai létező tartalmát igyekszik kutatni. Mégis, hányan próbálkoztak ezzel az évezredek során! Egyszer mosolygunk egymásra, aprólékosan tervezgetjük közös létezésünket, s a nyári reggel zsongó illata ömlik a lakás nyitott ablakain át, később pedig, nem is oly soká megtörten, csalódottan búcsúzunk.

Előttem ültök, s alig-alig néztek rám. Unjátok ezt az egészet. Hisz ismét csak nyavajgok, butaságokat beszélek. Minek ennyit gondolkodni, ugye? Inkább előre, tovább! Túllépni! Futni, edzeni, „szolizni”, beújítani! A tűnődés felesleges.

Így telik el az életünk, haszontalan elmélkedéssel. A kiváltság, mely csak az embernek adatik, megkerülhetővé vált, sőt kifejezetten megkerülendő ma már. Ti ketten, és még annyian prófétái vagytok az ürességnek. Művilágotok majd művirágokkal jutalmaz benneteket. Az „igaz” értéke, értelmetek számára csak a vég előtt világol fel újra. Fájdalmasan későn, s talán társas magányban. Tudom, ezek mázsás szavak. Bocsássátok meg nekem.

Ketten voltatok, s igen, én is hibáztam. Viszont adtam, mit csak kevesen tudnak: magamba öleltelek titeket. Hosszan, erősen, szenvedélyes bizalommal. Csekélység érzem, de csak ennyire voltam képes.

Ketten voltatok, s már látom, türelmetlenkedtek. Kínosan feszengtek, megvetően néztek rám. Mennétek, minél messzebb. Nem akartok várni többé, nincs miért. Újra át akartok élni valamit, amiről azt hiszitek, igaz. Az elejét. Mert lélekben úgyis csak odáig juttok. Igen, az első néhány hónap. Az önbecsapás eufóriája. A harsány összenevetések, a „szeretlek” mámorítóan jóleső hazugsága. Amikor a szavak ígéretnek tűnnek, s azokat habzsolni lehet. Túl olcsó ez így. De oly légies is egyszersmind. Könnyű és édes. A marcipándísz íze.

Én, mindezért sajnállak titeket, ti viszont szántok engem, tudom. Vesztesnek láttok a győztesek világában. S valóban, talán az is vagyok. Kétszer is veszítettem ott, ahol pedig harcnak semmi helye. Bűnöm a naivitásom. Bűmön, hogy hittem, hogy bennetek szövetségest kerestem, s hogy írtam pénzimádat helyett. Bűnöm, hogy gyengeségeimet veletek is megosztottam, hogy megértést vártam megvetés helyett. Végül még búcsúztam is helyettetek.

Ketten voltatok, s májusban elmentetek.