A reggeli fények tüskés gyémántként ragyogtak, miközben a felhők lassan kúsztak tovább egy másik égtájra, másik országba, hogy ott hullajtsák le könnyeiket.
Az egész folyamat Flórát arra emlékeztette, mikor valaki rettentően rosszul érzi magát (lelkileg) és nem vágyik másra, csak hogy sírhasson, hogy üvöltsön, hogy kifolyjanak azok a könnyek, de nem teheti, mert a környezet, emberek, szituáció mást kíván. Inkább meghagyja naposnak az adott környezetet, hogy mikor visszatér a rejtekhelyéről, ahol kisírta magát, boldogan és erősen álljon helyt a napos oldalon.
– A felhők menekülnek. – Ez volt a reggel első gondolata, miközben felemelte fejét a párnáról, és kinézett a foltos, párás ablakon. – De valahogyan mégsem találják a helyüket.
Halvány sárgára mázolt falak között kelt fel minden reggel. A szőnyeg fehér bolyhai finoman érintették talpát, miközben a barátjától kölcsönbe vett fekete pizsamaalsó széle a sarka alá került. Nyújtógyakorlatokat végzett a tükör előtt, majd az asztalához ment. Ilyenkor még az este látott csillagokon és a Holdon valamint az álmain gondolkodott. De ez ma nem ment.
A monoton fésülködés közben felhőkkel kapcsolatos a gondolatmeneten haladt tovább, aztán fogmosás alatt, mikor belenézett a tükörbe és szembesült emberi lényének mivoltával, egyszerűen szembeköpte magát a szavakkal és kételyekkel:
– Micsoda baromság, szedd már össze magad. Hiszen azok csak felhők, ez természetes időjárási folyamat, senki nem menekül sehova, az eső esik, a Nap süt, mi meg lélegzünk és élünk. A felhők csak vízből állnak.
– Igaz, mi is nagyrészt – tette hozzá félénken magában.
Ujjai lassan haladtak, kúsztak a csempéken, meg akarta érinteni a falakat, a valóságot, mert valahogyan szembe kellett nézni azzal, hogy amit magában gondol, az cseppet sem egyezik azzal, amit tennie kellene. Szinte erőszakkal terelte gondolatait a reggeli kávé cseppjeire, amik húsz perc múlva már a bögréjében várták. De ő csak meredt a cseppekre, miközben azt gondolta:
És most mi lesz? Mi a következő lépés? Hol akadt meg a természet körforgása?
– Természet? Hülyeség. Nem természet és természetes az, hogy a kávéba egy kockacukor és egy deci tej kerül. Ugyan ki döntötte ezt el, ugyan mi értelme, hogy mindent összekeverjünk, feketét a fehérrel még a mosásban sem teszünk össze. Mitől lesz valami konvenció és szokás? Azt mondom, mától nem akarok mással foglalkozni, csak az esőcseppeket figyelni, kint állni egy száll ruhában a szakadó esőben és lefotózni, összehasonlítani a cseppeket. Kevésbé lenne értelmetlen, mint a mindenki által közösen álmodott, nem létező struktúrák közé szorítani agyunkat. Telefonvonalak! Még mit nem.
Felesleges volt tovább gyűrni-mosni a szavakat, belecsöpögtetni őket a mézes napsütésbe, kiszögelni őket a falra. Indulni kellett, mert az idő nem vár, a munkát folytatni kell.
Flóra asszisztensként dolgozott egy multicégnél, nem volt életcél, nen volt létkérdés, sem ambíció, mindössze a diplomája megszerzése után még nem talált jobbat. Nem mintha tíz körömmel és ezernyi sejttel keresett volna… élete rendben volt, ahogyan volt – gondolta -, vagyis inkább úgy vélte, hogy egy másik munkahely semmit sem változtatna a konstrukción, az életén. Ez egy előre megépített kártyavár, mindegy, hogy bubi vagy dáma tartja az alapot, a tetején ugyanaz marad.
Az épületben minden zöld és szürke volt. Ráadásul szürke volt a járda és repedései, amik mindig a kemény és rideg írósasztalát idézték fel benne.
Amikor a virágokat minden hétfőn reggel meglocsolja – azt asztalán is a mikulásvirágot -, és kicsordul a víz, pontosan olyan az érintése, mint a nedves járdának, mikor télvíz idején elcsúszik. A tenyerét hűvös aszfalt dörzsöli pirosra.
Ma reggel is meg kellett erősen érintenie az asztalt, a radiátort, a laptengert… érezni akarta a kívül rekedő dolgokat, a hanyagul szétterített színeket és tárgyakat. Az A4-es papír vonalát, ami ha akarjuk, elvágja a bőrünket. Minden nézőpont kérdése, egy darab fehér papírból lehet repülő, milliós szerződés, szerelmes vallomás, dolgozat, óvodai gyermekrajz, otthon felejtett bevásárló lista, és egy darab valóság, ami megadta magát az emberi képzeltnek. Molekulamaradványokban génkezelt fa.
– Flóra, legyen szíves ezeket az iratokat átvinni a marketing osztályra, és nyomtassa ki kérem a tegnapi ülés vázlatát és a jövő havi előtervezett költségvetést!
A telefonvonal túlsó végéről rekedt férfihang szűrődött ki. Ő volt Miklós Gábor, a főnők, vagyis a hang tulajdonosa. Ebben a percben csak egy hang. Talán csak az üzenetrögzítő szólt… talán Gábor az épületben sincs, talán…
– Ja, és Flóra, legyen szíves két csésze eszpresszót is hozzon. Köszönöm.
– Azonnal, Gábor.
Hát persze, hiszen a főnöke ott volt az irodájában, Flórától száz méterre. Durva anyagú szőnyegen a léptek nem hallatszódnak, kifolyik minden zaj a valóság csatornáján.
– A papírok, persze, mennem kell nyomtatni – figyelmeztette magát, miközben ránézett a kezében lévő köteg A4-es fénymásolópapírra. – Azt hittem, hogy már ezzel végeztem.
Flóra ma különösen elvarázsolva érezte magát. Valahogyan nem tudott együttműködni a testével, a kollégáival, sőt még a saját gondolatival sem.
Valami van a levegőben. Valami nem stimmelt, nem volt olyan, mint a többi reggel. Gábor nem szokott kávét kérni, a felhők nem szoktak elvonulni, mikor felébred, a pizsama nem szokott beleakadni a lábába.
Flórának megint eszébe jutottak a felhők, és az, hogy az este színházba megy a belvárosba. A Duna parton fog vacsorázni előtte, és megszámolja a Vígadó téren lévő hajókat, megnézi a nevüket, hogy kiválassza, melyik lesz a megfelelő a következő randevúra barátjával.
Színházba is vele ment volna, de barátja lebetegedett, és senkit nem talált, akit el tudott volna hívni az előadásra – vagy nem érdekelte őket, vagy elutaztak, egyéb elfoglaltságuk volt.
Az mutatók lassan sétáltak egyik számról a másikra, a papírok fogytak, a telefon pedig egyre csak csöngött, Flóra néha be is képzelte, és hallózott az üres kagylóba.
Mikor nem volt semmi dolga vagy ebédszünet volt logó terveket rajzolgatott a félfamentes lapból készült füzetébe a céges tollával. Néha terveket szőtt és konkrét költségvetést írt össze, mennyibe kerülne körbeutazni Európát egy hátizsákkal és vonattal, aztán mindig eszébe jutott, hogy ő nem lesz más ember attól, mert látja az Eiffel tornyot vagy pizzát eszik Rómában, esetleg a török pálmafákkal pózol. Tudta, hogy fiatal ahhoz, hogy így gondolkodjon, és világot kéne látnia, mint minden fiatalnak, elvégre is – mi másról szólna a fiatalság? Mi vagyunk a felhők, az utazó könnycseppek, légből kapott gomolyagok. Elvárt dolog lenne, hogy utazzon. Talán magától is elvárja. Talán a könyveknek és a filmeknek néha igazuk van. De ő itt és most él egy életet, egy Flóra-életet, és talán fél(?) – gondolta -, vagy mi más lenne az ok arra, hogy nem megy?
A kényelem is lehet egy ok. Vagy a boldogság, mint amolyan elvont fiktív illúzió, kilenc betűs csöpögő vízesés a rózsaszirmokról.
Talán a kérdés nem is a menni vagy maradni, hanem a látni, építeni és süllyedni, bentmaradni. Talán a kártyavár összedől, ha csak ászokból van kirakva, és nem lehet felépíteni, ha nincsenek benne Jokerek.
– A felhők szétolvadnak az égen. Délután öt óra van és meleg, mint reggel. Csodálatos az idő, ahhoz, hogy belekapjon a hajamba a szél, és rám süssön a Nap. Ma én vagyok a parton sétáló nő, aki a vízbe nézve fénycsíkokat lát. – Ezeket persze csak magának mondta, miintegy úgy mellékesen.
Hajók siklottak, a Duna koszos vize fodrozódott, mikor Charlotte, Mahart, Columbus és a többiek megmozdultak a vízen vagy siklottak, mint egy sellő. Flóra feljegyezte a neveket és megjegyezte, melyik volt számára a legszimpatikusabb.
A rakparton sétálva kávézók mellett haladt el, visszatért a múltba a sztereón szóló hatvanas évek zenéjétől. Nem mintha, ő fiatal lett volna, mikor a The Rolling Stones, a Beatles és a többiek mosolyogtak mikrofonok mögül, de a szülei imádták őket, és kislánykorában csak rock and roll szólt a konyhából almás pitesütés közben.
Egy szolid kis helyre ült be vacsorázni, ahol a fiatal pincérlányt nagyon szimpatikusnak tartotta, talán azért, mert hasonlított egy gyerekkori iskolatársára.
Fémpálcikákra feltűzdelt hús, homorú zöldség, tálalt művirág és lefolyt faggyú, ragacsos betűk, mint jelrendszere a nyelvnek. Kiképzett, kerekded számok munkálnak minket, és dolgozzuk mi is őket.
A macskakő lehetne egyenesebb, és lehetne kevésbé szürke, mondjuk foltos, fekete-fehér.
– Olyan, mintha uborkaszeleteket tennénk egymás mellé – morfondírozott Flóra, miközben felcipzározta kék kabátját.
Göndör szürkésbarna haja összegubancolódott, egy galamb letojta a fekete cipője orrát, akit cserébe fenéken rúgott.
A színház előtt szokásos embertömeg gyűlt össze. Ráncos arcok, több kiló smink, liternyi parfüm és az összes hajléktalannak eleget tevő cigaretta – és persze pénz. Az ég beborult, szürke lett még az is, mint a járda, a koszos galamb, mint a Flóra előtt álló idős hölgy haja.
– Anyu, tuti esni fog. Nem hoztunk esernyőt. Én megmondtam előre – mondta affektálva egy tizennégy éves körüli lány az anyjának. Nem néztek egymásra. Mind a ketten a saját telefonjukat vibráló lépernyőt bámulták, amit okosabbnak véltek, mint egymást.
Flóra kényelmetlenül érezte magát, hogy egyedül áll, nincs senki, akihez ő tudna szólni, mert így – akármennyire is élvezte -, de illetlen fültanúja lett sok-sok család, pár, barátnő intim párbeszédének.
Lenézett a repedt járdára: egy-egy sötét esőcsepp folt virított a halvány tónusok között. Nem várt tovább, inkább beviharzott eső nélkül a piros elitista bársonyba burkolt színházba.
A kényelmetlen tömeg és még kínosabb várakozás után a függönyök végre lejjebb kúsztak, a szolid női hang is bejelentette, hogy kapcsolják ki a nézők a telefonjaikat. Flóra megkönnyebbülten felsóhajtott. Döntött.
Kártyavár építés helyett homokozni fog. Abból sokkal több minden kisülhet. Talán felhő lesz, talán esőcsepp, vagy sár, kiszáradt homokszem a tengerparton, de ahogyan reggel jól megérezte: valami nem stimmelt ezen a napon.
Simon, Flóra barátja betegen feküdt az ágyában egész nap, s annyira elege volt már ebből a semmittevésből, a filmekből, a reklámokból a HD adásból, a hangokból, a csendből, a betűkből, a bőrszínekből a képernyőn, hogy inkább nekiállt gyerekkori kedvencével játszani. Kártyavárat épített asztalán.
Az utolsó utáni pillanatban, mikor már öt perce állt a tökéletes vár, a három különböző zaj együttese összedöntötte azt. Csöngetett valaki, s Simont úgy megrémítette, hogy ajkát kis nyikkanásszerű hang hagyta el.
A kártyák már mozdulatlanul hevertek az asztalon, mikor villámlani kezdett a felhők mögül.