A sötét színházteremben lassan felkapcsolták a fényeket. Az emberek sűrűn pislogtak, próbálták megszokni a világosságot.
– Menjünk – szólt Hanna édesanyja.
– Rendben. De úgyis ilyenkor még nagy a tömeg a ruhatárnál…
Hanna utálta a színház utáni kínos perceket. Annyira a darab hatása alatt volt még, hogy képtelennek látszott a fény, a való emberek, a huszonegyedik századi, bőrdzseki a ruhatárban. Visszakapcsolta telefonját, nem volt kedve anyjával beszélgetni. Inkább úgy tett, mintha a Facebook nagyon lekötné, és közben továbbra is a fél órája hallott dialógusok, a hegedű dallama és a színészek mozdulatai jártak a fejében.
Minden olyan egyszerű volt, meg volt mindennek a maga rendje, dolga, kompozíciója.
A mi életünk miért nem lehet ilyen?
Hannának eszébe jutott a Shakespeare-i idézet.
– Nem, kedves William. A színház letisztult, megrendezett, a színház ad és nem kapni akar. Tudom, hogy majdhogynem mindenki maszkot visel és szerepet játszik, de akkor már inkább álarcosbálokon éljük életünket, nem színházban.
Így folytatta magában a párbeszédet, miközben a ruhatártól az autójukig sétáltak anyjával. Kintről egy sörözőből a nyolcvanas évek dallama csalogatta italra az embereket. Csillagtalan volt az ég, mindenhol csak felhőket lehetett látni. A sűrű sötétségét gyertyákra emlékeztető elegáns lámpaoszlopok törték meg.
– Hanna, hogy tetszett a darab? – érdeklőtt Viola. Próbált valami kommunikációt folytatni lányával. Jó ötletnek tűnt ez a mai darab, tudta, hogy lánya rajong a főszerepet játszó színészért, és olvasta a drámát.
– Nagyon élveztem… totál a hatása alá kerültem. Remek ötlet volt, köszönöm. – Hanna igyekezett tényleg kedves lenni anyjával.
Nem volt túl jó a kettejük viszonya. Viola hitte és remélte, hogy ez csak a kamaszkor velejárója, meg persze, az sem lehet könnyű egy tizennégy éves lánynak, hogy szülei óvodás korában elváltak, és apja eközben új családot alapított. Hanna anyukájának voltak kapcsolatai, de nem volt túl szerencsés a választásokban, egyik barátja sem maradt meg fél évnél tovább. A hosszú, monoton órák az irodában, a fárasztó főzés-mosás-takarítás még lánya segítségével sem hagyott túl sok időt a randevúzásra. Pedig néha, mikor a kerek Hold szerelmes verseket dúdolt, mikor a villámok felriaszották éjjel, jól jött volna valaki, aki megvédi, és pillekönnyű ölelésbe fogja riadt szempillát.
De azok az idők elmúltak. – gondolta Viola, miközben beizzította a motort.
Hanna elfoglalta az egész hátsó ülést. Szétterpesztette lábát, amiről már lerúgta kissé kényelmetlen magas sarkú cipőjét. Laposakat pislogott, miközben bedugta fülhallgatóját, és megnyomta a lejátszás gombot a telefonján. Fáradt volt, és nem volt kedve még a holnapi naphoz. Egyenesen rettegett, hogy mi lesz az iskolában.
– Olyan idióta voltam – gondolta magában, miközben kioldotta kontyba csavart fekete haját. Nem szabadott volna elmondanom Dávidnak, hogy mennyire tetszik. Biztos vagyok benne, hogy rajtam nevet… bár, nem is tudom, akkor miért nézett rám annyira édesen?! És miért jár még mindig Fannival? Sehogy sem lesz ez így jó, és én már belefáradtam az egész szerelmi háromszögbe, nem akarok sírni miatta, nem akarok én is egy lány lenni, nem akarok semmit, csak Őt. Ha lehetne…
– Bár már nem hiszek a tündérmesékben, nincsen sírig tartó szerelem, vele sem lennék együtt mindig. Nem is biztos, hogy akarnék… Jesszusom, miért gondolkozom ilyeneken? Hiszen, csak tizennégy éves vagyok, az lenne a dolgom, hogy szabadon éljek, tanuljak, és a pasi-dolgot nem kéne ennyire görcsösen vennem. Talán írok még egy sms-t Lillának. Bár annak sem lenne sok értelme.
A franc, elegem van ebből a napból! A reggel pedig olyan jól indult, szépen sütött a nap, meleg volt. Aztán jöttek azok a felhők, meg az eső, mintha valami sorscsapás, istenátka lenne.
A felhők olyan félelmetesek. Olyan otromba nagyok, és mennek, mint egy óriás. Ketté válnak, párolognak, aztán megint összeállnak. De a bárányfelhőket szeretem. Azok tavasszal a legszebbek, mikor lágy szellő fúj, és orgona illat van mindenhol.
– Hanna! Hahó… megérkeztünk. – szólt Viola lányának, aki még mindig zenét hallgatott és az ablakon nézett kifele, mintha álmodni, miközben már a parkolóban voltak.
– Jaj, persze. Bocsi, csak elbambultam, megyek.
Hanna és Viola egy zuglói lakótelepen éltek már öt éve, ketten. Az első emelet kopott lépcsői, halványzöld fala ismerősebb volt Hannának, mint nagymamája főztje. A kulcs némán fordult a zajtalan lépcsőházban. A parkettán kopogott a cipő, a zár és a villany kattant, a csapból monoton cseppek zuhantak a lefolyó felé. Élettelen könnyek, tiszavirág életű folyékonyság.
Hanna bezárkózott a fürdőbe, hogy vegyen egy forró zuhanyt. Nem vágyott másra, csak csendre, a szobájára és az álomtalan alvásra, fiúk, barátnők, anyja, és iskola nélkül.
Sorra vette, milyen órái lesznek, és mit kell még átnéznie reggel, mennyire tudja elkerülni a találkozást Dáviddal.
Pára csapódott az üvegre, és a bőrre, finom frottír dörzsölt bőrsejteket szárazra, átvette tőlük a nedvet. A fésű olyan hullámokat húzott a fekete hajban, mint a tenger lágy hullámai fodrozódása. Minden olyan lágy volt, mint egy zongoraetűd.
A medvefejek voltak, mosolyuk összegyűrődött Hanna teste fölött. A halk szuszogást a Viola laptopjának zúgása, és a kint menekülően csöpögő eső zaja törte meg.
Holdtalanba, álomtalanba burkolták a felhők az éjt. A pocsolyák masnit fűztek a város aszfaltjára.
Ködös narancssárga fény és halk, jó reggelt ébresztette fel Hannát.
– Szívem, azt hiszem, elaludtál. Siess, el ne késs.
– Mi…? Ó, basszus. Megyek.
Hanna utált elaludni. Nem is értette, hogyan történhetett, mikor emlékei szerint felhúzta az óráját fél hétre. Még szerencse, hogy az iskola közel van és a busz sűrűn jár.
– Ó, istenem, csak ne egy busszal jöjjünk Dáviddal – gondolta fogmosás közben. Dávid pár megállóra lakott tőle, és mindig a húsz perccel későbbi busszal járt, mint Hanna – nem tartozott azok közé, akik korán bent szerettek lenni az óra előtt.
Az eső már elállt, helyette bántóan szürke, nedves köd és pocsolyatenger szállt Budapestre. Hanna iparkodott kiválasztani ruháját – rossz szokása volt, hogy rengeteg időt el tudott tölteni azzal, hogy kiválassza a tökéletes összeállítást.
– Elviszlek, ha akarod, ma nem megyek be az irodába. Itthonról dolgozom – ajánlotta fel Viola, miközben reggeli kávéját szürcsölte és tört egy falatot a kalácsból.
– Nem. Vagyis, nem kell, köszönöm, az busz hamarabb odaér, mintha te vinnél a reggeli csúcsban…
– Értem – sóhajtott a nő. – Hát akkor, szervusz drágám.
– Szia! – Hanna ölelés nélkül hagyta ott anyját. Lakáskulcsát és az esernyőt gyorsan felkapta, és száguldott lefele a lépcsőn, miközben felcipzárazta kabátját.
A megállóban tömeg volt, Hanna felismert pár embert a felsőbb évfolyamokból. Írt egy sms-t Lillának, hogy valószínűleg késni fog, mert elaludt. Biztos, ami biztos. A barátnők szokták egymást értesíteni ilyen apróságok miatt is. Habár Hanna igazán feleslegesnek tartotta, hiszen amint beér, elmesélné Lillának, mi történt. Nem mintha, olyan nagy durranás lenne… mások is alszanak el, vagy defektes busszal jönnek.
Hanna összehúzta ernyőjét, és felszállt a morajló buszra. Az ablakokon ködfolt, és leheletpára díszelgett. Nedves és koszos volt a padló, hideg a korlát, és tömött a tér. Megszokhatatlan intimitás, és kínos percek, öreg nénik krákogása és csecsemők sírása viszi dallamosan tovább a lassan zötyögő buszt. A zöld lámpa fénye alig látszik. A köd betemetett mindent.
Dörög az ég, mintha ez a nap lenne a vég.
– A felhők összehúzódnak, talán ők is félnek. De az ő hátukat legalább melegíti a nap. Ott hordozzák magukban a cseppeket, amik sosem esnek le, a titkokat, a szürkeséget a világból, suhannak, mint Petőfinél a rímek. Bekebelezik egymást, és élnek tovább. Sosem halnak. Nem lehet jó, örökké ott fent lenni, és figyelni a sok évszázados, évezredes emberiséget.
Én csak esőfelhő lennék. Azok legalább igazat mondanak, és sírnak, nem néznek gúnyosan, és várják a legmegfelelőbb pillanatot, mikor a legváratlanabbak lehetnek, mint az összes többi.
– Mit nézel ilyen bőszen? – ébresztette fel Hannát egy ismerős hang a révedezésből. Dávid kedvesen rámosolygott, és áthatóan bámult bele Hanna zöld szemébe.
– Huh, szia… öö, csak a felhőket. Olyan érdekesen néznek ki. – Hanna szíve majd kiugrott a helyéről. Nem tudta, ez a találkozás szerencsés vagy szerencsétlen. De biztosan nem véletlen. Keze megremegett, és pár milliméterrel feljebb tolta ujjait, Dávid bal kezének irányába.
– Szerintem vihar lesz – vélekedett a fiú.
– Az jó lenne. Szeretem a villámlást. Az iskolában meg aztán pláne nagyon kúl lenne… tisztára, mint egy filmben. – Hanna azt sem tudta, mit beszél, Dávid arcvonásai, mogyoróbarna szeme, kipirosodott arca, és széles ajkai elvonták a figyelmét arról, hogy gondolatai koherensen fogalmazza meg.
A busz megállt a gimnázium előtt, ahol a járműn tartózkodó minden tizenéves leszállt, és sorban hömpölyögtek az iskola felé. Hanna és Dávid együtt, beszélgetve sétáltak a piros vaskapu felé. A zord épület hangyaboly módjára nyelte el a sötétkabátos embereket, negédes szavakkal tanítva őket.
– Nincs kedved suli után elmenni valahova? Persze, ha nem esik… ha meg igen, nos, akkor beülhetünk meginni egy forró csokit – Dávid félénken bár, határozott céllal tette fel a kérdést.
– És mi van Fannival? – Hanna nem akart elhamarkodott döntést hozni, habár úgy érezte magát, mint Hamupipőke a bálon.
– Semmi. Vagyis semmi olyan, ami fontos lenne. Délután elmesélhetném, ha…
– Rendben. Menjünk forró csokizni! – vágta rá a lány, majd pirulását takarva, a táskája cipzárjával kezdett el babrálni.
A csengő bántóan, búsan kolompolt, s a folyosón lévő összes diák beviharzott a termekbe. Szél tépte az iskola udvarán lévő fák ágait, leveleit, mintha mágnessel húzták volna őket a másik irányba.
A város zajos volt és hangos, minden némaság és nyugalom bent rekedt. Minden ember otthon hagyta a bevásárló listát, a gyerekkori emlékeket, előző esti csókokat, a megkezdett és küldésre sosem szánt emaileket, a sáros cipőket, nedves fehérneműt, vágyaktól fűtött majd kihűlt takarót.
A felhők nem akartak átereszteni a napfényt, makacsan gyűltek, és beborították az eget, elrejtve minden cseppet.
Holnap talán megint esni fog, és elmennek a felhők.
– „A szárazföld többi részén ugyanakkor ciklonok és frontjaik hatására változékony, többfelé felhős, csapadékos időjárás a jellemző.”